Honderü, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-26. szám)
1843-10-14 / 15. szám
459 A Csehek Magyarországon inkább egy kor’, és azon kor szellemének draszicus rajza, semmint valami különösen kitűzött erkölcsi eszmének művészi keresztülvitele. És mégis a vallásos vakbuzgóság’ szomorú következményei, s ez által a hazafiság’ és rend’ apológiája élethű ecsetvonásokban tükrözik vissza és ijesztőleg e sok tekintetben érdekes regény’ némelly sükerültebb lapjairól. Mi Zrínyi a költő’ irányát illeti, e műben többféle a vezéreszme. Zólyomi Anna’ jelleme — melly, közbevetőleg legyen mondva, a legérdekesb és legeredetiebb jellemek’ egyike, — tisztán oda van irányozva, megmutatni, minő fölséges diadalt víhat ki magának erős akarat a szenvedélyek’ csábjai fölött; avvagy nem egy végnélküli küzdés, szenvedély s erény között, Anna’ életének egész szövedéke ? Violetta’ rajzában egy tisztán tartott föllengő szerelmet fest be, annak bebizonyításául, mikép táplálhatni nemesi kebelben örök szerelmet , bár oceánok válaszszák el a szerető szíveket, mikép fog át egy egész életet boldogító fűszerével a szerelem anélkül, hogy czélhoz jutni legkisebb reménye lehessen. Zrínyi’ jellemrajzában a főirány, megmutatni, mikép lehet honáért híven lángoló hazafi egyszersmind rendíthetlen híve a trónnak; szabadságbajnok egyfelől, csatlakozó loyalitás’ példánya másfelől. Zrínyi a költő bizonyára jeles munka, és annál jelesb, mert az a jelenkorhoz intézteték. A vallási súrlódások’ egész jelenetei, a szónokszékek’ publicistái okoskodásai, egész lapok — sőt czikkek korunkhoz intézvék, mert hiszen korunk nyavalygásait kezelik modorban, melylyet csak avatott irokéz tud is, szokott is kezelni. És ki ezt Zrínyi’ olvasásánál észre nem vette, hadd tegye le e bájoló könyvet .... számára az irószellem’ nemesi kincsei örök rejtvények maradnak. Nem is mindenkinek van írva e könyv. És azért műveletlen olvasó hidegebb is maradand iránta, mert Jósika’ minden munkái közt ez az, melly legműveltebb közönségre számított. És ebben is elismerjük Jósika’ irói eszélyességét, ki rendre pályára szállított munkái által mintegy fokonkint képezni akarni látszik magának egy olvasóközönséget, melly elvégre munkáinak rejtettebb szépségeit is fölfogni képes legyen. Mert — miként ezt csekély munkáink’ valamellyikében már említők vala — az csakugyan tagadhatlan : mikép műveltebb szellem csupán műveltebb körökhöz szól szívesen, s nemesl lélek csak rokon előtt tárulhat ki. Ugyan ki vágynék írni, ha nincs ki olvassa ? Keblét kitárni, ha nincs ki fölfogná érzelmeit? Szenvedéseit, boldogságát ónozni, ha nincs ki érteni, méltányolni tudná e rajzot ? Avvagy nincs-e ez csaknem ekkép minálunk ?