Honderü, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-26. szám)

1843-10-14 / 15. szám

459 A Csehek Magyarországon inkább egy kor’, és azon kor szellemének draszicus rajza, semmint valami különösen kitűzött er­kölcsi eszmének művészi keresztülvitele. És mégis a vallásos vakbuz­góság’ szomorú következményei, s ez által a hazafiság’ és rend’ apoló­giája élethű ecsetvonásokban tükrö­zik vissza és ijesztőleg e sok tekin­tetben érdekes regény’ némelly sükerültebb lapjairól. Mi Zrínyi a költő’ irányát illeti, e műben többféle a vezér­eszme. Zólyomi Anna’ jelleme — melly, közbevetőleg legyen mondva, a legérdekesb és legeredetiebb jellemek’ egyike, — tisztán oda van irányozva, megmutatni, minő fölséges diadalt víhat ki magának erős aka­rat a szenvedélyek’ csábjai fölött; avvagy nem egy végnélküli küzdés, szenvedély s erény között, Anna’ életének egész szövedéke ? Violetta’ rajzában egy tisztán tartott föllengő szerelmet fest b­e, annak bebizonyításául, mikép táplálhatni nemesi kebelben örök szerel­met , bár oceánok válaszszák el a szerető szíveket, mikép fog át egy egész életet boldogító fűszerével a szerelem a­nélkül, hogy czélhoz jutni legkisebb reménye lehessen. Zrínyi’ jellemrajzában a főirány, megmutatni, mikép lehet honá­ért híven lángoló hazafi egyszersmind rendíthetlen híve a trónnak; szabadságbajnok egyfelől, csatlakozó loyalitás’ példánya másfelől. Zrínyi a költő bizonyára jeles munka, és annál jelesb, mert az a jelenkorhoz intézteték. A vallási súrlódások’ egész jelenetei, a szó­­nokszékek’ publicistái okoskodásai, egész lapok — sőt czikkek korunk­hoz intézvék, mert hiszen korunk nyavalygásait kezelik modorban, mely­­lyet csak avatott irokéz tud is, szokott is kezelni. És ki ezt Zrínyi’ olva­sásánál észre nem vette, hadd tegye le e bájoló könyvet .... számára az irószellem’ nemesi kincsei örök rejtvények maradnak. Nem is min­denkinek van írva e könyv. És azért műveletlen olvasó hidegebb is maradand iránta, mert Jósika’ minden munkái közt ez az, melly legmű­veltebb közönségre számított. És ebben is elismerjük Jósika’ irói eszé­­lyességét, ki rendre pályára szállított munkái által mintegy fokonkint ké­pezni akarni látszik magának egy olvasóközönséget, melly elvégre mun­káinak rejtettebb szépségeit is fölfogni képes legyen. Mert — miként ezt csekély munkáink’ valamellyikében már említők vala — az csaku­gyan tagadhatlan : mikép műveltebb szellem csupán műveltebb körök­höz szól szívesen, s nemesl lélek csak rokon előtt tárulhat ki. Ugyan ki vágynék írni, ha nincs ki olvassa ? Keblét kitárni, ha nincs ki fölfogná érzelmeit? Szenvedéseit, boldogságát ónozni, ha nincs ki érteni, méltá­nyolni tudná e rajzot ? Avvagy nincs-e ez csaknem ekkép minálunk ?

Next