Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)
1844-05-04 / 18. szám
csapjon fölötte az érzelmekárja, mint a tengerbe vetett kő fölött a hullára; akkor hasonló valék a béna koldushoz, ki mankójátul fosztaték meg, és lelkem’ szemei fáradtan tévedezének szerte, hasztalan keresve egy nyugpontot, egy keblet, hol megnyughassanak. — És én ezerszer átkozom a kába zárdatörvényt, szólalt föl a lovag, melly az újoncz években minden közlekedést a világgal eltilt; három éve, hogy itt sinylesz, és ma látlak először. — Erőteljes ifjú léptél át e ház’ küszöbén, és most vén vagy a bú és fájdalom miatt. Carlos, Carlos! vajha inkább elvérzettél volna a s.quentini mezőn, hol azon üdvözítő hittel szálltál volna temetődbe, hogy ő szeret és szeretni fog — a sírban is. — Olly szép és olly lenge! — hallatá a szerzetes, örök hűséget esküvök és az örökség nem tőn egy rövid évet, mint égi boldogságomért nyujtom reá kezem’, és ő lengeséggel bűnösen eljátszó üdvemet; oh nők, nők, megátkoznám ingatag németeket, de hiszen ő is nő — és őt, bár megöli is, nem átkozhatom. — Kába te, ki hitelt tudál adni nőszavaknak! Mért nem kérdél engem Carlos? én megmondandám neked, hogy a nő ollyan mint a fecske, ki eljő a szép napokkal, és télre eltávozik; örömnek, kéjnek hive, de busulj, könyezz csak, többé ne számolj reá. Örök szerelmet esküvök? haha! milly szép szavak ezek: örök szerelem! de hisz ő megtartó szavát, csak te érted roszul őt, hiszen ő szeret és szeretni fog, mert a nőkebel mély, a nőkebel érző, a nőkebel tud szeretni — a lélek’ mindenéből, szeretni a halálban is; ah de ne gondold, hogy szerelme’ tárgya mindig egy, s ez egy te légy! csak valál, más szerencsés foglaló el helyed’, de azért hölgyed szeret, és sírig fog szeretni, mert a szerelem egy és örök, csak szerencsétlenül tárgya változó. Soha nem nőszülök Carlos, hitem meg van rendítve a nőnem iránt. De mondsza csak, miért nem szúrtad le Lunest ? — Antonio, Antonio, ne kelts föl keblemben földies gondolatokat ; tudd meg, én halálra kerestem őt, én meg akarom őt ölni, de meggondolom, hogy ő szereti Lunest, s ez elég ok le arra, hogy megvédjem, ha történetből megtámadtatik, meg életem’ kiczkázva is — mert hiszen ő szereté őt. De ellenkezőleg, ha Calderona nem szereté őt, s Lunes a nagybátya’ kegyéből akará őt elkönyörgeni, és a leány sírva lett volna erőltetve karjaiba , akkor — kiálta a carthausi fölegyenesedve üléséből, süvöltve forgatván meg az ásót feje fölött —, mig szemeiben vad tűz villámlék föl — akkor kioltám vala életét, ha ezer lett volna is, ki ha a mindenható maga jövend is segélyére! Uram! mond