Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-10-14 / 15. szám
— 282 — sejdítéssel tekintettek világot terjesztő sugáraira; mennyit nem áldoznak, ha mint Józue a napot, az éjét megállíthatnák! ennek sötét szárnyai alatt legalább egy ideig biztosítva hitték magukat. Mazeppa’ férfias kedélye fölött komoly sejtések’ rémei borongtak. — Még hosszú í ut volt hátra, s lovaik már kifáradtak, de eg i ,zenkivül utitársai is elbágyadva valának, egyik részről némi gyöngeség s lovaglásbani gyakorlatlanság, másik részről hosszas gyöngítő fogság s korerőtlenség’ következtében, ennélfogva nem haladhattak olly gyorsan, mint az ifjú tűz’ lelke óhajtotta. Yolhinnia’ határain rengeteg erdőség terült el százados lombjaival; ezt szerette volna Mazeppa elérni, mielőtt szökésöket észreveszik, ennek járatlan vadonjaiban az üldözéstől mentnek hitte magát két útitársával. Délre hajlott az idő, amint a Dniper partján szép virágos térség’ közepén egy zárda’ falához értek, utasaink el lévén fáradva, a könyörületes nénék’ vendégszeretetéhez folyamodtak, azonban alig volt idejök mértékletes ebédjök’ egy részét elkölteni, a mint egy közellevő helységből lármaharang’ tompa zúgása riasztá föl a boldogtalan szökevényeket. Hedvig e vészt, üldöztetést s halált jelentő hangra némán, minden fájdalomhang nélkül, rogyott a hideg márványra. — Mazeppa mint kővé vált szobor meredt tekintettel figyelt az iszonyú halálharang’ kongására, úgy látszott minden gondolata s érzése fülébe költözött. — Gróf Zorecki először szabadult meg e leigéző varázstól. — Szent néne, mond a fejdelemaszszonyhoz — én gróf Zorecki vagyok, ez itt leányom, üldöztetve elleneimtől, könyörületes kezeidbe s e szent hely’ védelmébe ajánlom néhány napra Hedvigemet, e helyen, remélem óva lesz szentségtelen kezektől. — Föl föl Mazeppa, hiszem, Isten nem hagy el végszükségünkben. Egy áldó csókot nyomott az ájult, hideg homlokára s lovára ugrott. — Én nem hagyom, nem hagyhatom itt Hedviget, mond Mazeppa elhatárzottan. — Meg kell lenni, én e leány’ atyja akarom azt, — kiált a gróf békétlenül — kövess e pillanatban, ha atyai áldásom helyett átkom nem akarod magadra vonni, Hedviget védi e szent hely s női neme, jelenléted őt is elárulná. Hedvig atyja’ forró csókjára magához jött.— Mazeppa, ha szerettél valaha, ha reményt táplálsz jelen s jövő boldogságod fölött, siess atyám után s oltalmazd őt. A zaj s üldözőki kiáltása közelebbről hallatszott s Mazeppa még sem tudta magát a futásra elhatározni. — Mazeppa, szerelmedre s becsületedre kényszerítlek, fuss üldözőid elől, ha nem akarod, hogy kínos kétségbeesésemben lábaidnál adjam ki lelkemet, fuss, s tartsd meg legalább értem éltedet. — Engedek, minthogy úgy akarod, — mond Mazeppa tompa, éreztelen hangon — bár tudom hogy a futás késő, ez üldöző vérebek ismerik e hely’ minden rejtekeit. — Benned s ott fen van minden reményem. — Isten veled kedvesem, a viszonlátásig itt vagy ott. Mazeppa nyílként ugrott lovára s az utósó életreménye megfeszítésével vágtatott egy két órajárásnyi erdő felé, néhány percz múlva elérve utitársát, üldözőik nem nagy messzeségre száguldoztak utánok. Egy jó hajításnyira lehettek a menhelyet ígérő erdőtül, fáradt lovaikat még egyszer neki sarkantyuzták, ekkor gróf Zorecki a fáradt lova megbotolván összerogyott, lovagját magával rántva. A remény’ végszikrája is kialudt. Mazeppa megmenthette volna magát, de nemtelenségnek tartotta elhagyni útitársát végveszélyében. Nemes harcz kezdődött közte s az őt futásra késztető ősz lovag közt, az ifjú hős azonban tántoríthatlanul állott feltételénél, megosztani kedvese apjával szomorú sorsát. Alig volt ideje a lova alá szorultat védetlen helyzetéből kiszabadítani, s már üldözőiktől körülvétettek. Vitézül oltalmazták magukat a százszor nagyobb erő ellen.