Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-07-22 / 3. szám
43 — men elve, miként vallásban és politikában, ellen fogadva a Parnasson is, mint az anynyiszor kikiáltott XIX. század felvilágosodásának eredménye. Mindenki bírál s joggal bírálni hisz saját ízlése, rendszere, gyülölsége vagy barátsága szerint. Innen aztán az a sok halhatlan emberke, kikről imént szólánk, kik ollyakká lőnek rövideszü barátjaik’ keskeny körében, s kiket ördög sem ismer csak a szomszéd megyében is. Illyen a magyar természet. Dicsérve magasztalja a közepesen alulit, s irigykedik az igaz talentom ellen, s ha tán ollykor jó kedvében égig magasztalja valamellyiket, mihelyt privát érdeke forog fenn, azonnal sárba húzza szegénykét. Avvagy nem jön így többi közt költőink’ egyik legtehetségdúsabbjával Garayval a Pesti Divatlap,,nem tette-e ezt Jósikánkkal, nem igérte-e tenni Nagy Ignáczczal ? stb. De térjünk vissza Franczhon elismert tekintélyéhez, s nézzük meg, létez-e ott a betegség, mellynek neve polémia. Magunk az egész telet Párisban töltöttük. A kör, mellyben főleg forogtunk, irodalmi és művészeti volt; de hogy valaha két szépirodalmi lap nemcsak hogy polemizált volna, de átalában csak tudomást venne is egymás’ létezéséről, arra példát soha sem nem láttam, sem nem hallottam. Ki illyenhez kezdene, bolondok’ házába záratnék. És ezért nincs miért Párisba menni — tessék járatni s megolvasni egész Franczhonnak akármellyik irodalmi lapját, s ha abban vitát, személyeskedést, replikázást, szóval bármi névvel nevezendő sértő polémiát jelsz — magunkat a P. Dvs.’ irótársává ajánljuk. Sőt messzebb megyünk és azt állítjuk, hogy politikai lapban sem ir soha szerkesztő szerkesztőhez vagy irótársához, hanem föllép elv elv ellen, rendszer rendszer ellen, érdek érdek ellen. Soha még csak nevét sem tudni egyetlenegy politikai czikkírónak is, oly kevés hiúsági gőzzel tömvék a franczia journalisták. Ki nem hiszi, szolgálhatunk neki mintegy 200 féle mindannyi különböző czímű francz hírlappal, miket — különösség’ kedvéért — Párisbani mulatásunk alatt magunknak beszerezni időt, fáradságot és költséget nem kíméltünk. De hát Angol- vagy Némethonban mutat-e valaki divatlapot, mellynek szerkesztője abban lelje legnagyobb kedvét, hogy magát politikai pártok’ vezérévé felunszolva Donquichottként idetovahandabandázni ne átalja olly körben, mellynek mindent kiszorítnia szükséges, mi nem szépirodalmi? Ki abban lelje kedvét, minden szerkesztő társát megtámadni, lepiszkolni, gyanusítni, s lapját a legszemtelenebb kofaságok, a legbetyárosb kifakadások, a legszenynyebb vásottságok tárházává aljasítos ? A dolgok illy állásában — az izléssülyedtség’ illy mámorában — miután magunk szóval, tettel és hallgatásunkkal megtettük mindazt, mit tennünk kellett,, miután harmadfél évig csaknem szakadatlan hallgatással vetettük meg az ellenünk röffent magyar collegialis berzenkedéseket : igenigen bámulnunk kellett, midőn Irinyi úr — egy tapasztalatlanságához s minden jemne Hongrieségéhez képest meglepő higgadtság s szilárdabb komolysággal biró fiatal journalista — ugyanazon czikkét, mellyben a gorombaságot és polémiai betyárkodást sajtolja, mihozzánk is intézi, a nélkül hogy egy szóval kiemelné benne a Honderűnek két éven át kiállott hallatlan türelmét, a nélkül hogy a különben becsületes szándékból eredt hármas leczkézés közben csak távalról is eszébe jutott legyen, mikép illy tanításokra a divatlapok egyik szerkesztője, ki maga ezer és ezerszer tön már illyes leczkézéseket — sehogy, de épenségesen sehogy sem érdemes. Irinyi úr csodálkozik, hogy az egyetemes irodalomban nem találkozik de csak egy sem, ki e journalistai bunkocratiát megi 1) Ha jelen czikkünk nincs salon hangban írva, annak oka az, mert harmadfél évig paczkáznak türelmünkkel, s mert megmutatni ígértük, hogy olly Fogadj Istennel is tudunk viszonozni, minő a Jónap — melylyel köszöntenek.