Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-05-04 / 18. szám
— 347 — meéls igazságszeretet által még nem tudott magának hitelt szerezni; mindig egy cotteria’ zsoldjában állott, mindig csak önállástalan szolgálója volt valamelly pártnak, erő és tehetségek nélkül, sőt mi még ennél is roszabb! minden szilárd akarat nélkül a dicsőítés és gyalázat’ vízszinén fölülemelkedni! E miatt nálunk a kritika mindig kétes helyzetű volt. — Ez meg kezd változni: a Szépirodalmi Szemle és Honderű bizonyosan mindent elkövetendenek, hogy a kritika’ becsületét helyreállítsák; hogy kiirtsák azon kicsinyes külséget, melly magát rabszolgául bérbeadá egy elővéleménynek, hogy igy személyek’ együgyű érdekeit mozdítsák elő, a művészet’ közügyét pedig egészen szem elöl téveszszék, hogy igy pártot alkossanak személyek mellett, az irodalom és művészet’ előmozdítására pedig semmit sem tegyenek. A két fenebbi lapot kivéve, mellyek’ jelszava :igazság, s mig a jóügyett tartandják szemük előtt, jelszavuk mindig az is marad, a kritikai) nem egyéb, mint egy kezemn lábain (a főről szólani sem akarunk) békára vert báb — előítéletes, megvehető, korlátolt szellemű, zsoldban álló (zsoldjában a sötét előítéletnek, vagy pénznek — mindegy!) s ennélfogva az irodalomnak inkább gátja mint előmozdítója; s annál nagyobb gátja, minél inkább úgynevezett liberális eszmék mögé sánczolja magát a bábocska, hogy e sáncz mögől egészen ad libitum kegyelmet osztogasson kedves párthíveinek ! .. De térjünk vissza két dramaticusunkhoz.. Láttuk, mi egészen máskép jutott szerencséhez Ponsard, láttunk valamit Hugo Kur’ küzdelmeiből. Mindamellett Ponsard’ darabja Németországon keresztüli útjában legkevésbbé sem tetszett, s mindenütt inkább ásítást mint közfigyelmet idézett elő eredményül .. Szomorú eredmény ! — S Hugo K. ur mégsem hozhatá szilire Brutuszát a külföldön. Egyenletlenül vannak fölosztva a föld’ javai — még egyenletlenebbül a lehetőség egy darabot elönl) Politikai lapokról nem szólok adásra juttatni. Vigasztaljuk magunkat — Ponsard minden királyi nyugdíja mellett is egy második igen rosz darabot irt, Meran Ágnes czíműt; — bizonysága annak, hogy pénz és kitüntetés még mind nem adnak költői tehetséget; hogy egy nemzetnek kötelessége ugyan valódi költőit éhenhalni nem hagyni, de hogy ép olly kevéssé kötelessége, minden kontárt, kinek eszébe jut az írói nevet bitorolni — pénzzel hizlalni. Mit fog Hugo jövőre irodalmunknak nyújtani ?.. Már fönőbb megjegyzem, röviden, hogy Ponsard’ Lucrecziája a classicai iskola szellemében van írva Hugo’ Brútusz és Lucrecziája pedig a regényes iskola’ minden erényeit és bűneit viseli magán. Tárgya mindkét műnek eléggé ismeretes. — Roma a Tarquinok’ zsarnoksága alatt nyögött, egy Tarquin erőszakkal megbecsteleníti egy romai’ nejét, e gyalázatos tett föllázasztja a romaiakat s kiűzik a Tarquinokat. Mind Hugónál mind Ponsardnál ez a darab’ quintessencziája; csak azon különbséggel, hogy Ponsard’ darabja úgyszólván csak epilogját képezi a tulajdonképeni catastrophnak. — Ötfelvonásos epilog! Valóban sok!;;ogy francziától mindenesetre több tapintatot vártunk volna.. Ellenben Hugo, sokkal helyesebben magát a catastrophoz kezeli, s negyedik fölvonását a Tarquinok elűzésével zárja be. Annyit beszéltek ezen Lucrecziának drámai jellemre alkalmas volta fölött, már anynyiszor kényszeríték öt drámai rámába, — de ő sohasem tudta magát a drámai helyzetbe beletalálni, mert belőle mindent csinálhatni inkább — mint tragédia’ h é s néjét. — Hol van e nála cselekvés — öntudatos cselekvés? Ő szereti férjéhez egész lényének egyetlen drámai nyilatkozata , s maga e nyilatkozat is nem inkább lyrai-e, s szenvedőlegesbenségébe i nem csak akkor alkotja-e valamelly drámai jellemű körítvényét, ha az szolgál okául, alapjául az önállólag cselekvő egyén’