Honismeret, 1975 (3. évfolyam)
3. szám - 150 éve született Jókai Mór - Jókai honismerete (Molnár József)
tosságaiban, összejöttem pusztabírákkal, hadnagyokkal, akik betyárt üldöztek, futóbetyárokkal, akik azokat kerülik. Megismerkedtem a népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatatlan humorával, hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukoricafosztásnál, a szüretelésnél, láttam a híres »bika-harcot« s a »pünkösdi király« parádéját, aminek mind most már híre sincsen, meg azokat a pusztai párbajokat, amik meseszámba mennek. Ezek mind úgy megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap történtek volna." Ezeket az élményeket és népszokásokat Jókai több regényében és elbeszélésében is felhasználta. Mindjárt első regényének, a Hétköznapok-nak (1846) első fejezetében szól a népünnepről, aztán az Egy magyar nábob-ban (1853—54) a pünkösdi királyválasztásról, de utal rá a Sárga rózsában (1894) és más munkáiban is. Ezekben a művekben a regény művészi követelményeinek megfelelően színezi a néprajzi leírást, de a Vasárnapi Újságban (1856) ezeknek a népszokásoknak hiteles leírását külön cikkben is megörökítette. Itt szól a pünkösdi királyról, a pünkösdi királynéról, a kamóhúzásról és a bikahajszról oly tudományos hitelességgel, hogy Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (1867) című munkájában szóról-szóra közli — Jókai nevének említése nélkül — e népszokások leírását. Hogy milyen frissen és pontosan élt lelkében az ifjúkori élmény, erre legjobb bizonyíték az a visszaemlékezés, amely a Károly bátyjával Kecskemétre való megérkezését örökítette meg. Hiteles történeti-néprajzi leírás ez a régi városról: „Egy rendkívül zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyámmal Kecskemét alá. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az ítélet elmúlását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítva, hogy ez zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. »Ez bizonyosan lopott jószág.« Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang volt. A zivatar elmúltával aztán teljes holdvilág mellett barázdoltunk be Kecskemétre, tengelyig érő latyakban. A régi Kecskemétről beszélek, amilyen ötven év előtt volt, a mostani már egészen modern, civilizált város. Akkor még a puszták metropolisa volt, a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú, széles főutca kezdetén nagy, ternjedt, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadták az utast: a szárazmalmok, kétoldalt egyforma alakú földszintes házak, elől rácskerítéssel vagy líciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utca fénylik a sártól, melynek nincs hova lefolyni. Kétfelől a házak mellett vonul végig a palló, két szál gerenda egymás mellé téve: a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, ami az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek a sarat kerülve fel ne másszanak a gyalogjárókra, közönként a köpcös fabakterek vannak melléje cölöpözve. Az egész hosszú utcán csak egyetlen ember kutyagol: ez az igazi bakter; minden utca szegletén megáll és hörgeti: »éjfél után óra kettő, dicsértessék a teremtő.^ Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. — Csak odáig kell cammogni, ahol a veres lámpás világít, az a cserepes. Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve, innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a »leveles« meg az »ürgés«, de azok csak a hajcsárok és tyukászok által látogattattak. Itt megszállottunk." Milyen színes, élettel teljes ez a leírás ma is: elevenen áll előttünk az akkori utazás nehézsége, s a Petőfi költészetében halhatatlanná tett pusztai csárdák világa, amelyek rajzát A béka című elbeszélésében találjuk meg a betyárok életének megörökítésével és egy betyártól származó árvagyermek mesteri életképével. 4