Honismeret, 1982 (10. évfolyam)
6. szám - ÉVFORDULÓK - Kodály a bukovinai székelyek emlékezetében (Kóka Rozália)
ÉVFORDULÓK Kodály a bukovinai székelyek emlékezetében Mit akarok a régi székely dalokkal? - kérdezte Kodály Zoltán szenvedélyes hangú, röpiratszerű írásában 1927-ben. Majd így válaszol a föltett kérdése: El akarnám vinni mindenhova, ahol négyet magyar összehajol, hogy ne azt kérdezzék: miért is? , hanem azt mondják: ezért is meg azért is, meg mindenért: élni érdemes és kell. Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból. El akarnám vinni a világon mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak, hogy mi a magyarság.” Nem költői a kérdés és nem szónoki szólam a válasz. Mint ismeretes, Bartók és Kodály, nagyszabású gyűjtőmunkájuk során az erdélyi és bukovinai székelység körében találták meg a legtöbb és legértékesebb régi stílusú dallamot. Kodály szerint „a legtisztábban az ősi értintetlenségében ez a székely néptöredék őrizte meg a regös kor énekeit.” A bukovinai székelység sajátos arculatú, tragikus sorsú népcsoport. Az erdélyi székelységből szakadtak ki az 1764-es hirdetett Madéfalvi veszedelem után. Több esztendeig tartó moldvai bujdosás után - 1774 után - egy részük Bukovinába települt, s 1941-ig öt faluban, Hadikfalván, Andrásfalván, Józseffalván, Fogadjistenben és Istensegítsen élte életét nagy számkivetettségben, sok megpróbáltatásnak kitéve az idegenek között. Vallási és ethnikai elszigeteltsége rendkívül hagyományőrzővé tette ezt a népcsoportot, idegenbe vettetésük okán a magyar népi műveltség különlegesen értékes, archaikus rétegét őrizték meg. Kodály Zoltán gyakorta figyelmeztetett írásaiban, hogy „Nem elég tudásmódra, anyaggyűjteményszerűen megismerni az anyagot . . . Emberileg is részesévé kell válni a hagyománynak s ezzel egy embercsoport lelki életének.” Ő maga is példát mutatott ebben. Adatközlésben nemcsak dallamok tudóit látta, hanem mindig elsősorban az embert. A bukovinai székelyekkel különösen bensőséges kapcsolatba került, törődött sorsuk alakulásával. Bácskába településük után szorgalmazta, hogy tanítványai és munkatársai közül minél többen folytassák az első világháború miatt félbeszakadt gyűjtőmunkát. Az ötvenes években ismét felkereste régi adatközlőit immár új lakóhelyükön Tolnában, Baranyában. Nyisztor Mártonné 1964-ben a „tanár úr” közbenjárására kapta meg az öregségi nyugdíját. Szerették Kodály Zoltánt a bukovinai székelyek is, bizonyságul álljon itt e fénykép, s Lőrincz Imre, Istensegítsről Marosra települt székely fafaragó visszaemlékezése. „1912. október havába jött legelőször Kodály Istensegítsre. Nálunk lakott két tanító abba az időbe, az egyik Pölöskei Pál, Sopron megyei volt, bogyoszlói, a másik pedig Tóth Imre, Szombathelyről való volt. Ők együtt voltak a Bajai Tanítóképzőben és zenével is foglalkoztak, ott ismerkedtek meg Kodály Kodály Zoltán és özv. Lőrincz Antalné Nyisztor Márta. 1952. december 16-án az Erkel színházban (Csermák Géza felvétele) A zenetudomány Kodály Zoltán 1914. áprilisi bukovinai gyűjtőútját tartja nyilván. A bukovinai székelyek azonban többszöri látogatásra emlékeznek. Ez a kérdés tehát további vizsgálatra szorul.