Honismeret, 1987 (15. évfolyam)
KRÓNIKA - S. dr. Lackovits Emőke: In memoriam Hegyi Lajos
lentéseket írtam róluk, meg voltak saját elgondolásaim, nem tudom, hogy helyesek-e vagy nem helyesek. Ezeknek a csatározásoknak, (melyek) itt a községben a múzeum illetékeseivel meg a VÁTI-val lefolytak, még írásbeli dokumentumai is maradtak a Matyóföldnek egy-két cikkében, amely az én tollamból származik. Volt annak idején egy »nyolcházas terv«-em, amely egy kompakt egységgé formált volna itt nyolc házat, beleszámítva a Kisjankó Bori-emlékházat is. Én azt gondoltam, hogy ott nagyon szépen ki lehetne alakítani. Persze nem ment az úgy egyszerre. Hol az egyik házba, hol a másik házba kaptak bele, hol elejtették azt, amit én tüzelős ólnak akartam átalakítani, de sürgősen, mert tönkre fog menni. Mindezek a dolgok, ugye egy teljes embert, egy hivatásos néprajzost kívántak és nem pedig egy nyugdíjas tanárt, akinek egyébként vigyáznia kell a szívére, mert különben baj lesz." Az 1970-es években országos jelenség volt a turizmus fellendülése, a múzeumi látogatók számának fokozatos növekedése. Ezt az irányzatot erősítette, hogy Mezőkövesden keresztül kiépült a hármas számú főút, üdülőtelep létesült a Zsóry fürdő mellett. Látogatók ezrei utaztak Mezőkövesdre, a Matyó Múzeum vendégeinek száma is ugrásszerűen nőtt. Dr. Lukács Gáspár ezt a feladatot is kitűnően oldotta meg. Helyi születésű értelmiségi lévén, szakértő tájékoztatást adhatott a hazai látogatóknak, nyelvtudása révén pedig szinte mindegyik külföldi csoportot kalauzolhatta. Az ő érdeme is, hogy a Matyó Múzeumot egyre többen látogatták. Az új kiállítás létrehozása — a tervezett tájházegyüttes előzetes feladatai és a növekvő idegenforgalom terhei mellett, Lukács Gáspár igen szép eredményeket mutatott föl a múzeumi munka olyan — gyakran muzeológusok által sem eléggé becsült — területén is, mint a tárgygyűjtés és a nyilvántartás. A múzeum munkatársainak segítségével, Lukács Gáspár csaknem nyolcszáz darab különféle néprajzi tárgyat gyűjtött, s ezek nyilvántartását is pontosan végezte. Nem lévén lehetősége a szomszédos falvakban való vásárlásra, a tárgygyűjtés Mezőkövesdre korlátozódott, jelentősége azonban így is óriási. Különösen büszke volt múzeumi tevékenysége utolsó esztendejének nagy vásárlására, amikor egy majdnem teljes szobaberendezéshez sikerült jutnia. Múzeumi munkája mellett gyakran tartott a városban előadásokat különféle népművészeti és zenei kérdésekről, s ezeknek sorát a múzeumtól való megválása után is folytatta. A Matyó Múzeumtól 1980 decemberében vált meg, saját kérésére, megromlott egészsége miatt. Ezután is megtalálta azonban a számára érdekes működési területet. A Matyóföld írójaként és szerkesztőségi tagjaként publikált néprajzi, honismereti kérdésekről. (Ki a „matyó"? Mi a „matyó"? — 1980.; A „Hadas" — Tények, talányok, tévedések — 1981—1982.) Bekapcsolódott a városi galéria létrehozásába, alapító tagja volt a városi néprajzi-honismereti körnek. Halála napján mutatta be a Néprajzi Múzeum és a Matyó Múzeum A mezőkövesdi viselet változásai című filmet, melynek vetítésén Lukács Gáspár már nem lehetett jelen. Emlékét tanítványok százai, múzeumi látogatók ezrei, számos írása és munkatársainak emlékezete őrzi. Hankóczi Gyula Hegyi Lajos „. . . ” a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön kertet is szentelt . . ." (Benedek Elek) Cseresznyefa és almafák sokasága, körte és nagyszemű besztercei szilva, benn a házban cserépkályha árasztotta otthonos meleg, sózott mandula és bor , s a háttérben a vendéget mindig szeretettel váró idős tanító: Hegyi Lajos. Szentgáli, mencshelyi és balatonhenyei kisnemesek utolsó sarja, Hegyik, Pálffyk, Bertalanok nemzetségének utolsó hajtása, a XIX. századból emlékeket idéző XX. század gyermeke, aki úgy hozzá tartozott a Káli-medencéhez, mint a Fekete-hegy. Elődei ősi foglalók, a törököt túlélők, a hazának katonát és földművest adók. A nagyapa 48-as honvéd, a magyar szabadságért fegyvert fogó mencshelyi nemes Bertalan Gergely. Az unoka pedig lámpás, aki a sötétségben világított és utat mutatott. Gazdag élet volt az övé. Bár vér szerinti gyermeke nem volt, mégis sokan-sokan atyjukként tisztelték Egy egész faluközösségnek volt mindenese, ha kellett papja, orvosa, jegyzője, de mindenekelőtt írástudó tanítója. A rászorulók gyámolítója. Amit tanítóként adott nagyszámú tanítványának, azt nem lehet a tantárgyak mércéjével mérni. Az több volt betűvetésnél, olvasásnál, számolásnál. A teljes életre készítette fel a gyermekeket. Ez az általa beléjük csöpögtetett tudás abban a klasszikus református iskolában gyökerezett, amelynek rektorai hajdan példamutató elhivatottsággal munkálkodtak a nép nevelésén. Azoknak az áldott emlékű tanítóknak volt az utóda, akik a fiúk nevelése és tanítása mellett a lányokéra is gondot fordítottak a valamikor (a XVIII—XIX. század fordulóján) latin nyelvet is oktató henyei kisiskolában. Akik „keze alatt jártak iskolába", azokra átsugárzott szülőföldszeretete, azok megérezték azt a kötődést, ami a faluhoz és lakóihoz kapcsolta őt, ami e falu földjéhez kötötte. Ez a kötés maga volt a hazaszeretet. E vidék hagyományainak ismerete és tudása népünk egész történelmének ismerete volt. Kevesekről "Némileg rövidített idézet, a kihagyások helyét nem jelöltük, a zárójeles szavak a szerző kiegészítései. (H. Gy.) 72