Honismeret, 2001 (29. évfolyam)
2001 / 2. szám - KRÓNIKA - Ezer év a Tisza mentén - vetélkedő
bejárás!) A szentbenedeki dűlőben feltehetően megtalálták a település Árpád-kori templomát is. Medgyesi Pál egy X-XI. századból származó temető leleteiről számol be. (Ebből a korszakból nagyon kevés temetőt tártak fel Békés megyében.) Rácz György 27 Elekre vonatkozó oklevélről ír: Adatok Elek középkori történetéhez az írásbeli források tükrében címmel. Az oszmán hódoltság korával Dávid Géza foglalkozott. A korabeli török adóösszeírásokat vizsgálta. A tanulmány megemlíti, hogy ezekről nem sikerült kideríteni, ki volt akkor Elek birtokosa. Ebben a tanulmánykötetben lehet először elolvasni magyar fordításban a Stöckl-Brandt féle Elek betelepítése a XVIII. század első felében című dolgozatot. (Az eredeti mű A magyarországi Elek község története címmel 1977-ben a németországi Weinheimban jelent meg.) A kötet végén olvasható Rapajkó Tibor Elek demográfiai viszonyai a XVIII. század elejétől napjainkig című tanulmánya, amely egy francia családrekonstrukciós módszerrel készült. (Gyula 2000.) Az eleki református egyház viszontagságos története című könyv szerzője dr. Oláh Jenőné Kántor Eleonóra, a helyi egyház lelkésze, a kötet kiadója pedig a Szenczi Molnár Társaság volt. A megjelenést 26 eleki polgár támogatta. A könyv érdekességét elsősorban az adja, hogy ebben a témában ez az első, amely megjelent. A kötetben olvashatunk arról, hogy a XVIXVII. században a Tiszántúl nagy része református volt, de Elek lakossága akkor is csak szórványnak számított. Hogyan lett önálló egyházközség? Erről szól a kötet. A tragikus 1946-1947-es időszakban - amikor is az eleki németek helyébe sokan érkeztek a Felvidékről elűzött magyarok - alakult meg az első önálló lelkészség. A gyülekezet az 1950-es években is elég erősnek bizonyult, a létszámuk folyamatosan növekedett (1950-ben 204, 1952-ben 277, 1953-ban 271). Házaknál is tartottak istentiszteleteket. 1980-tól 1992-ig az jelentette a fő problémát, hogy lelkész nem lakott Eleken, Gyuláról járt ki, de csaknem tíz éve ez a probléma is megoldódott. A jelenlegi lelkésznő a jövőt abban látja, hogy jó lenne, ha a gyülekezetet missziósi egyházközséggé nyilvánítanák. (Bp. 2000.) Mind a két kötet 2000. augusztus 3-án jelent meg az elekiek V. világtalálkozójának tiszteletére. Nem kis büszkeséggel mondhatjuk, ez egy kisváros nagy napja volt. Reméljük, lesz folytatása is. Rapajkó Tibor A népi gyógyítás hagyományai egy kárpátaljai magyar faluban Előtanulmányok, illetve a részletek megismerése után a Gólya bácsi, vaslapát. Hozzál nekünk kisbabát! (Hatodik Síp folyóirat melléklete, 1995.), Szövegmutatvány egy kárpátaljai magyar falu nyelvjárásából (Magyar Nyelvjárások 33. kötet, 1996.) - végre kezünkbe vehettük a szerző, Katynk Erzsébet gyűjtő-feldolgozó-elemző munkájának eddigi eredményeit. Gönczi Ferenc immár klasszikus, a Göcsejt és Hetést bemutató monográfiája után egy-egy kisebb, vagy nagyobb tájegység hagyományos orvoslását az 1930-as évektől kezdve olyan művekből ismerhettük meg, mint például Kiss Géza Ormányság című könyvének (1937) fejezetei. A Kolozsvár melletti Borsa völgye négy - részben vegyes, magyar és román lakosságú - falujának (Bádok, Csomafája, Kolozsborsa és Kide) hagyományos orvoslásáról szól Vajkai Aurél monográfiája (Kolozsvár, 1943). Fontosak G.Czimmer Anna közlései, Vasas Samu: Népi gyógyászat című gyűjtése Kalotaszegről (Bukarest, 1985), hasonlóan Oláh Andor két Békés megyei monográfiája: Fűbe-fába az orvosság (Békés megyei népi orvoslás) és Zöld varázslók, virág orvosok (Népi gyógynövényismeret Békés megyében), mindkettő Békéscsabán látott napvilágot, 1985-ben, illetve 1987-ben. Az előbbiekhez kapcsolódnak Kálmán Enikő: Népi gyógyítás a Tiszaháton című (Nyíregyháza, 1974.) és Kapros Márta Galga-völgyi tanulmányai (1986, 1990). Ferenczi Imre is több munkájában (1973-1977) vizsgálta a hagyományos gyógyító eljárásokat Szeged környékén és a szegedi kirajzásokban a Maros mentén, illetve a Bánságban. Az előbbieknél már jóval ritkábban találkozunk egy falu hagyományos orvoslásának részletes leírásával, így például Vajkai Aurél tanulmányaiban és könyveiben az 1940-es évektől kezdve (Cserszegtomaj, Szentgál), Pócs Éva zagyvarékasi monográfiájában (1964), aztán Orosházáról (1963), Tápéról (1971), vagy Penavin Olga tollából (1975) a szlavóniai Kórógyról, és még számos azóta megjelent kisebb-nagyobb munkában. (Nem célom a teljes bibliográfiai felsorolás, csak a tendenciákat igyeketem érzékeltetni). Még az előbbieknél is ritkább, ha valaki arra vállalkozik - mint Kótyuk Erzsébet esetében is történt -, hogy a szülőfaluja gyógyító hagyományait gyűjtse egybe. (Hasonló volt Süli Éva munkája Kistelekről, 1976-ban.) Ez kivételesen kedvező, szerencsés helyzet, mert a gyűjtőmunkában gyermekkori és fiatalkori (tehát legfontosabb, legmaradandóbb) - és ellenőrizhető - emlékei segítik. Kótyuk Erzsébet a családi-rokonsági kapcsolatai, régi ismeretségei segítségével sokkal mélyebbre tudott hatolni, és ezért sokkal intenzívebb gyűjtést végezhetett. Olyan, egyébként nehezen földeríthető területek is könyebben megnyílhattak/megnyílhatnak előtte, amelyek kívülálló számára nem, vagy csak sokkal nehezebben megközelíthetőek. S ami a legfontosabb: a családi és a közösségben elfoglalt helye, valamint emlékei révén képes átélve, megértve, belülről tárgyilagosan megfigyelni, értékelni. Ugyanakkor megfelelő tudományos fölkészültségével, valamint, mivel évtizedek óta nem él a falu közösségében, kívülről is látta/látja azt, amennyire az egyáltalán kívánatos és megvalósítható. Ezt a különös módon egyidejű és jól kiaknázott szemléletmódot tartom Kótyuk Erzsébet munkája legfőbb értékének.