Honismeret, 2018 (46. évfolyam)
2018 / 3. szám - KRÓNIKA - Andrásfalvy Bertalan: Kallós Zoltán emléke
Közben Kallós Zoltán zenei pályára is készült, felvették a zeneakadémiára, ahol akkor Jagamas János és Szenik Ilona is tanított. Jagamas Jánossal, aki Budapesten végzett és nem tudott románul, szoros munkakapcsolatba került, elkísérte és segítette moldvai gyűjtőmunkáját a csángók között, egyben részt vett cigány nyelvtudásával Jagamas zenei monográfiájának elkészítésében. Bejárt az egyetemre is, ahol Gunda Béla és Kós Károly néprajzi előadásait is hallgatta és a Folklór Intézet munkájában is rész vett. Az akadémián csak 3 félévet hallgathatott, amikor apját 1950-ben letartóztatták és kulákként elítélték, Zoltánt kizárták onnan. Végül is tanítói pályáját a kalotaszegi Magyarvistán kezdte meg 1946-ban. Amikor katonai szolgálatra behívták, kérésére Moldvába helyezték, katonaságát is arra akarta felhasználni, hogy jobban megismerje a moldvai magyarok, a csángók hazáját. 1954- ben újra lehetőség nyílt arra, hogy a moldvai iskolákban a magyar nyelvű oktatást segítsék magyar anyanyelvű tanítók, ismét jelentkezett és ezúttal sikeresen, mert Lészpedre kapott kinevezést, és itt is taníthatott 1956 végéig. Itt kereste fel őt 1956 nyarán Andrásfalvy Bertalan, akivel és munkatársaival igen sokoldalú és egy életre kiterjedő szakmai együttműködést alakított ki. Amikor a XVIII. század végén megindul a magyar népköltészet gyűjtése, amelyben nagy íróink, költőink is részt vettek, az elbeszélő költészet, egy eltűnt magyar hősének- hagyaték kutatása került a középpontba. Eleinte csak a szövegeket jegyezték fel, kevés kísérlet volt a dallamok rögzítésére. Sajnos, mi már nem találhattunk rá a magyar Kalevalára, az egykor létezett hősénekekre emlékeztető elemeket csak a balladákban és mesékben-mondákban találtunk, így érthető, hogy a balladákat tartotta mindenkor a népköltéskutatás a legfontosabb műfajának, így kerülhetett Kallós Zoltán kutatásainak is a középpontjába. Itt egy pillanatra meg kell állnunk. A ballada szót a nép nem ismerte, ezt az irodalomtudomány használta, a nép ezt a „műfajt” történetes éneknek, vagy keservesnek nevezte. Kallós szavaival: „a [ballada] szövegek tartalmuknál fogva mindenkihez szólnak, mert általános emberi érzéseket - öröm-bánat, szerelem-csalódás, bujdosás, rabság, és mindent, ami emberrel megtörténhet - fogalmaznak meg. Ezért nem fog sohasem elavulni a népdal... Ezek a szövegek nem titkolnak el sem örömet sem bánatot, sem bőséget, sem szorongató szükséget. Felfoghatjuk úgy is, hogy a népdal a mindenkori társadalom legőszintébb tükörképe. Az itt közölt dalokban minden adatközlő magáról is énekel (Három árva, A megesett leány, Párja vesztett gerlice, de más balladás hangulatú dalokban is).” (Kallós Zoltán: Balladás könyv, 2014. 645 p.) Kallós a balladák után kutatva nem csak újabb, eddig ismeretlen típusokat és ismertebb balladáink újabb és újabb változatait gyűjtötte össze, hanem arra is rákérdezett, ki, miért, honnan tanulta meg ezt vagy azt a balladát és mikor, miért, kiknek énekelte el? Vagyis a népköltészet leglényegesebb kérdéseit feszegette, amelyeket annak idején legnevesebb gyűjtőink és tudósaink sem tettek meg. E kérdéskörről az első magyar tanulmány is Kallós Zoltán tollából jelent meg 1961-ben (Gyimesvölgyi keservesek. Néprajzi közlemények, V. 1. szám). Gyimesben csaknem mindenkinek van egy keservese, amit akkor énekel, amikor este megjön a havasokból, hallhatják, de nem láthatják. Nem szó szerint mondja el bánatát, hanem költői képekben, „nem a valót, hanem annak égi mását”. Ami megtörtént, azt már nem lehet megsemmisíteni. A bánatot, fájdalmat, esetleg a felelősség kínzó érzését nem lehet elfelejtetni, legfeljebb szépen kimondani, amint a depresziósokat az orvos-pszichiáter beszélteti a fájdalom megosztásának és enyhítésének reményében. Kallós Zoltán gyűjtött meséket (mesekötete is jelent meg egyetlen mesélő asszonytól lejegyezve: Világszárnya. Moldvai magyar népmesék; Studium, Kolozsvár, 2007 [Demeter