Honismeret, 2018 (46. évfolyam)
2018 / 3. szám - KRÓNIKA - Halász Péter: "Azok vagyunk, akik vagyunk!" : Fájdalmas búcsú Kallós Zoltántól
Rendet kell tartanom a gondolataimban, hogy méltóképpen emlékezhessek Rá! Gyökerei mindkét ágon a Mezőség - dr. Kós Károly szavaival - tavas-mocsaras és csuszamlásos talajába kapaszkodtak: édesapja Feketelakról hozta Válaszútra a „veleszületett intelligenciájú” édesanyát. A család felmenői valamikor a Wass család jobbágyai voltak, nagyapja a XX. század elején már vasúti őr, ám a románok kidobták, amikor nem tette le nekik a hűségesküt. A kiterjedt mezőségi rokonság - Búza, Ördöngösfüzes, Visa - később nagy segítséget jelentett számára, amikor érdeklődése egyre inkább a hagyományos népi műveltség jelenségei felé fordult. Egészen fiatalon, már az 1940-es évek elején megismerkedett Kolozsváron a néprajzos Kós Károllyal, valamint az ott tanító Gunda Bélával, Mikecs Lászlóval. A katonasággal kisodródott Belső-Magyarországra, egészen Budapestig, ahol - nemrég tudtam meg - rövid ideig az ugyancsak Mezőségről való Kovács András későbbi filmrendezővel, a budai Toldy Ferenc Gimnáziumban voltak elszállásolva, ahol 13 esztendő múlva leérettségiztem. Amikor aztán bejöttek az oroszok, kettesben hazagyalogoltak Kolozsvárra. De milyen volt ez a „haza”? Bizony Kallós is végigszenvedte az idegen uralom alá került erdélyi magyarság megaláztatásait. Amikor a „kicsi magyar világ” után a románok ismét „kézhez vették” az erdélyi magyarokat, a nemzetiségük miatti hátrányokat is el kellett viselnie. A tanítóképző után tizenhatod magával Moldvába jelentkezett tanítónak, de nem engedték oda, ezért némi kerülők után a kalotaszegi Magyarvistára ment tanítónak, közben a kolozsvári zeneakadémiára is járt, ahonnan azonban többször is eltávolították. Szüleit kulákká nyilvánították, ösztöndíját meg-megvonták, visszaadták, tehát amolyan balkáni módra alakultak a feltételei. De Kallós azok közé az emberek közé tartozott - már akkor is -, akiket szeretnek az istenek, ezért szinte minden rosszat előbb-utóbb a javára tudott fordítani. A katonaságot Moldvában, Románvásárban töltötte, ahol már akkor összeismerkedett néhány csángó legénnyel. Román és cigány nyelvtudásával a kolozsvári Jagamas János népzenekutatónak segített, majd együtt mentek Moldvába csángó népzenei anyagot gyűjteni. Amikor aztán 1954-ben végképp kiszorult az akadémiáról, Jagamas tanácsára elment tanítónak Moldvába, s elkezdte Lészpeden a rendszeres gyűjtést. 1956 után megszüntették Moldvában a párhuzamos magyar osztályokat, Kallós Zoltán Gyimesbe került, ahol hamarosan ugyanolyan otthonos lett, mint a Mezőségen, vagy Moldvában. Nyolc évet töltött itt, elsősorban a faipari vállalatnál, ahol elég laza volt a munkafegyelem, így volt rá módja, hogy ott, de még Moldvában és a Mezőségen is folytassa a népzenei gyűjtést. Anyagaiból küldött, vagy IBUSZ (ONT) utakkal vitt Budapestre az Akadémia Zenetudományi Csoportjához hangzó anyagot, ahol Martin György, Pesovár Ferenc, sőt, Kodály is felismerte munkájának jelentőségét. Kodálytól kapott egy ügyes kicsi magnót, amellyel kitűnő felvételeket tudott készíteni, s rendőröktől figyelve, besúgók által zaklatva, sokszor bújva, menekülve készített felvételeket, sőt, táncokat is filmezett. Zoltán óvatos volt, kerülte a hatósággal az összeütközéseket, de még így sem úszhatta meg a kihallgatásokat, házkutatásokat, az időnkénti bebörtönzést. Egyik példaképe a lujzikalagori születésű Horváth Anti bácsi volt, aki három fiát járatta Erdélyben magyar iskolába, s aki úgy fogalmazta meg a moldvai magyarok identitásának lényegét, hogy „Ha kell oláhok vagyunk, ha kell magyarok vagyunk, ha kell katolikusok vagyunk, de azok vagyunk, amik vagyunk!” Jellemző a tudathasadásos romániai politikára, hogy bár megszüntették Moldvában a magyar nyelvű oktatást, jó évtizedre rá kiadták a Balladák könyvét, a moldvai csángók magyarságának egyik legfényesebb bizonyítékát, hiszen ezeket a középkori gyökerű folk-