Honismeret, 2019 (47. évfolyam)
2019 / Különszám - Dokumentumok Domokos Pál Péter gyűjteményéből
a fiatal Gyulafehérvárra, a szemináriumba. Ezek a fiatalok pappá szentelésük után nem szolgálhattak Moldvában, nem kerülhettek vissza szülőföldjükre, de az első miséjüket (primiciának nevezik) a szülőfalujukban tarthatták, s ők ezeket a legutóbbi évekig magyarul tartották. Újabban, tudomásom szerint, ezt sem engedik meg nekik. Azok a magyar misék azonban olyan mélyen beivódtak a falvak népének lelkébe, hogy a hetvenes évek elején, amikor Lábnyik nevű csángómagyar faluban jártam, az emberek valósággal időszámítási pontként kezelték a csaknem 10 évvel ezelőtti, magyar nyelvű misét. Ahhoz mérték egy-egy esemény időpontját, hogy az még a magyar mise előtt, vagy a magyar mise után következett-e be. 5. A csángók magyar mise utáni vágyának legmegrázóbb megnyilvánulásával Onyest nevezetű faluban találkoztam, 1978-ban. Ott élő csángó barátom a szomszédos, hasonló nevű város Erdélyből odakerült magyar munkásaival azt tervezte, hogy az Erdélyből odakerültekre hivatkozva, illetve az ő igényüket felmutatva kérjék, hogy a falu és a város közös katolikus templomában legalább havonta egyszer magyar misét tartsanak. Azt mondta a csángó barátom: „higgye el nekem, ha a moldovai csángók megtudják, hogy itt Onyesten magyarul miséznek, a térdükön csúszva jönnek majd el minden vasárnap”. A magyar miséket azonban nem engedélyezték. 6. A moldvai magyaroknak tehát erős lelki szükségletük volna, hogy magyar prédikációt hallgathassanak és anyanyelvükön részesülhessenek az ige hirdetésében. Ez minden népnek, nemzetiségnek természetes joga, ők azonban, erőteljes vallásosságuk miatt ezt különösen igénylik. Úgy gondolom, hogy aki csak egy kicsit is ismeri a moldvai csángómagyarok lelkivilágát, hitéletét és ragaszkodni akar az igazsághoz, az ugyanazokat írta volna, mint én. Budapest, 1981. XI. 31. Tisztelettel és szeretettel Halász Péter* ♦ Kedves Péter bácsi! Nekem ez az egész csángó téma igen fájdalmas. Nemcsak azért, mert véget kellett vetni a velük való barátkozásnak, de azért is, mert ezzel vége szakadt egy olyan „iskolának”, amit éppen magyarságból kaptam ezektől a legkeletibb magyaroktól. Jó tíz esztendeje kezdődött el az én odajárásom, akkor még nem szúrt szemet annyira senkinek, hogy „magyarfödi” vagyok. Beszélgettünk, énekeltünk, ahogy egymástól távol élő testvérek, ezekről felvételeket is készítettem. Énekeiket megtanultam, szövegeiket lejegyeztem, amiket publikáltam is, de főleg előadásaimon használom. Ahogyan engem is megrendített régies, évszázadokat őrző nyelvük, hitviláguk, úgy fogja meg hallgatóimat is. Felkeresésük most már egyáltalán nem lehetséges, be kell érni az emlékükkel, mintha már nem is élnének. Leveleimet nem kapják meg, s jobban örvendeznek, ha nem megyek, mert zaklatják őket, van róla friss értesülésem, s régi is, éppen elegendő. Három éve karácsony tájt csomagot küldtem az egyik asszonynak, aki megtudva, hogy Romániában vagyok s mégsem személyesen mentem, összecsapta a tenyereit. „A jó Isten áldja meg érte Jurcsikát, mert ha eljött lenne, utána nem lett lenne nyugodalmunk.” Ez az asszony ilyeneket is mondott korábban, amikor még nem félt beszélni, mert már magyarul beszélni is félnek: „Az én hitemért, az én hordozatomért kínhalált szenvedek, mint Krisztus urunk, de én azt nem vetem el, ami az én édesanyámtól, édesapámtól reám maradott. Sem hitemet, sem hordozatomat, sem nyelvemet.” S egy másik asszony: siratózott és egyszer csak ilyeneket hallok: „Édesapám, édesanyám, ha most te meghallanád, hova ju- 3 Halász Péter (1939) agrármérnök, néprajzkutató, a csángók ügyeinek elkötelezett munkása. 119