Honvédségi Szemle 1983/2

1983 / 11. szám - ÖRÖKSÉGÜNK - Fazekas György: A krasznogroszki antifasiszta iskolán

végzők kaptak ennyit —, hozzá vaj vagy margarin, vagy valamilyen kon­­zerv­ felvágott. Állandó orvosi vizsgálat volt, s ha valakinél akár testsúlycsökkenést, akár valamilyen betegségnek a legkisebb jelét észlelték, étrendjét és ellátmányát ehhez igazították. Reggeli után a közös előadóterembe mentünk, ahol a két szektor együtt hallgatta meg a délelőtti két előadást. Körülbelül két-két óra jutott egy-egy előadásra, legalábbis az első időkben. Délben ebéd, utána kétórás kötelező pihenő következett. Aki nem akart aludni, annak is feküdnie kellett, igaz olvashatott is. Nemcsak a tábori könyv­tár állt a rendelkezésünkre, hanem kérésünkre a professzorok saját könyvtá­rukból, vagy közkönyvtárból hoztak magyar, német, orosz, francia nyelvű könyveket. A pihenő után szemináriumi foglalkozás következett. Ezt általában a tanársegédek vezették, de például G. Fazekas Erzsébet csaknem mindegyiken részt vett. Ha akadt kérdés a délelőtti előadáson ismertetett témákból, azt külön megmagyarázták, vagy megválaszolták, de kérésünkre kiegészítő elő­adást is tartottak. Az első hónap után már egyéb feladatunk is volt. Minden­­napra kijelöl­tek kettőnket-hármunkat átlag ötperces előadás megtartására. Az első al­kalommal megdöbbenve fogadtuk ezt. Hisz, mint említettem, volt közöttünk olyan is, aki még írni is alig-alig tudott. Aztán rájöttünk, mi a célja ennek: mindnyájunkat meg akarták tanítani, hogy nagyobb, népesebb hallgatóság előtt szabatosan tudjunk beszélni egy-egy témáról. A felkészülésben a profesz­­s­zorok, tanársegédek vagy az ehhez már jobban értő bajtársak egyaránt segí­tettek, így azután változatosabb lett a délelőtti előadás, amelyet — mintegy illusztrációul — időnként megszakított egy-egy hallgató előadása. Az eredmény valamennyiünket meglepett. Olyan bajtárs, aki az első na­pokban még a személyi adatait is csak dadogva, verejtékezve és elpirulva tud­ta elmondani, már-már valóban előadást jelentő beszédet tartott egyre gátlás­­mentesebben a hallgatóságnak. A szeminárium befejezése után rövid kulturális program következett. Mindenki kapott valamilyen kulturális munkát. Volt, aki az énekkarban vett részt. S­zőny­i M­ár­t­o­n, a később hősi halált halt partizán, a kétméteres, széles vállú, drága Marcink volt az énekkar vezetője. Nekem, sajnos, se han­gom, se hallásom nincs. Ez vitathatatlanul kiderült az első próbán. Marci mégis besorozott az énekkarba, és nem volt hajlandó kihagyni abból, bár az érzékenyebb fülűek — jó barátaim és bajtársaim egyébként — sokszor til­takoztak szereplésem ellen. Mindenesetre megfogadtam Szőnyi tanácsát: csak tátogtam, és nagy lelkesedéssel, de hang nélkül énekeltem. Már tevékenyebb lehettem az irodalmi szakkörben — ha így lehetett nevezni —, a faliújság készítésében és abban a (mondhatnám) szerkesz­tőségi munkában, amivel az iskola hallgatói néhai jó Kassai Gézát se­gítették a hadifogolyújság, az Igaz Szó szerkesztésében. Vacsora után még beszélgettünk, a másnapi előadásra készültünk, vagy meséltünk egymásnak az otthoni életünkről. Takarodó előtt még egy rövid torna volt, ugyancsak a havas udvaron, majd mosakodás és lefekvés. Senkinek nem volt szüksége altatóra, tíz per­cen belül brummogó, nem ritkán horkoló hangok rázták meg emeletes há­zunk falait.­­Néhány nevet még szeretnék megemlíteni a csoportból. Szőnyi Márton volt repülős hadnagy, Ősz Szabó L­aj­o­s, a délvidéki munkásmozgalom tagja, Ihász-Kovács Sándor parasztfiú — valamennyien tűzharcban vesztették életüket. , S az élők... Valamennyiükre nem emlékszem, bár alakjuk él bennem, és időnként álmaimban megjelennek fiatalon, ki úgy, hogy kondért cipel, ki a Honvédségi Szemle

Next