Honvédségi Szemle 1983/2
1983 / 11. szám - ÖRÖKSÉGÜNK - Fazekas György: A krasznogroszki antifasiszta iskolán
végzők kaptak ennyit —, hozzá vaj vagy margarin, vagy valamilyen konzerv felvágott. Állandó orvosi vizsgálat volt, s ha valakinél akár testsúlycsökkenést, akár valamilyen betegségnek a legkisebb jelét észlelték, étrendjét és ellátmányát ehhez igazították. Reggeli után a közös előadóterembe mentünk, ahol a két szektor együtt hallgatta meg a délelőtti két előadást. Körülbelül két-két óra jutott egy-egy előadásra, legalábbis az első időkben. Délben ebéd, utána kétórás kötelező pihenő következett. Aki nem akart aludni, annak is feküdnie kellett, igaz olvashatott is. Nemcsak a tábori könyvtár állt a rendelkezésünkre, hanem kérésünkre a professzorok saját könyvtárukból, vagy közkönyvtárból hoztak magyar, német, orosz, francia nyelvű könyveket. A pihenő után szemináriumi foglalkozás következett. Ezt általában a tanársegédek vezették, de például G. Fazekas Erzsébet csaknem mindegyiken részt vett. Ha akadt kérdés a délelőtti előadáson ismertetett témákból, azt külön megmagyarázták, vagy megválaszolták, de kérésünkre kiegészítő előadást is tartottak. Az első hónap után már egyéb feladatunk is volt. Mindennapra kijelöltek kettőnket-hármunkat átlag ötperces előadás megtartására. Az első alkalommal megdöbbenve fogadtuk ezt. Hisz, mint említettem, volt közöttünk olyan is, aki még írni is alig-alig tudott. Aztán rájöttünk, mi a célja ennek: mindnyájunkat meg akarták tanítani, hogy nagyobb, népesebb hallgatóság előtt szabatosan tudjunk beszélni egy-egy témáról. A felkészülésben a profeszszorok, tanársegédek vagy az ehhez már jobban értő bajtársak egyaránt segítettek, így azután változatosabb lett a délelőtti előadás, amelyet — mintegy illusztrációul — időnként megszakított egy-egy hallgató előadása. Az eredmény valamennyiünket meglepett. Olyan bajtárs, aki az első napokban még a személyi adatait is csak dadogva, verejtékezve és elpirulva tudta elmondani, már-már valóban előadást jelentő beszédet tartott egyre gátlásmentesebben a hallgatóságnak. A szeminárium befejezése után rövid kulturális program következett. Mindenki kapott valamilyen kulturális munkát. Volt, aki az énekkarban vett részt. Szőnyi Márton, a később hősi halált halt partizán, a kétméteres, széles vállú, drága Marcink volt az énekkar vezetője. Nekem, sajnos, se hangom, se hallásom nincs. Ez vitathatatlanul kiderült az első próbán. Marci mégis besorozott az énekkarba, és nem volt hajlandó kihagyni abból, bár az érzékenyebb fülűek — jó barátaim és bajtársaim egyébként — sokszor tiltakoztak szereplésem ellen. Mindenesetre megfogadtam Szőnyi tanácsát: csak tátogtam, és nagy lelkesedéssel, de hang nélkül énekeltem. Már tevékenyebb lehettem az irodalmi szakkörben — ha így lehetett nevezni —, a faliújság készítésében és abban a (mondhatnám) szerkesztőségi munkában, amivel az iskola hallgatói néhai jó Kassai Gézát segítették a hadifogolyújság, az Igaz Szó szerkesztésében. Vacsora után még beszélgettünk, a másnapi előadásra készültünk, vagy meséltünk egymásnak az otthoni életünkről. Takarodó előtt még egy rövid torna volt, ugyancsak a havas udvaron, majd mosakodás és lefekvés. Senkinek nem volt szüksége altatóra, tíz percen belül brummogó, nem ritkán horkoló hangok rázták meg emeletes házunk falait.Néhány nevet még szeretnék megemlíteni a csoportból. Szőnyi Márton volt repülős hadnagy, Ősz Szabó Lajos, a délvidéki munkásmozgalom tagja, Ihász-Kovács Sándor parasztfiú — valamennyien tűzharcban vesztették életüket. , S az élők... Valamennyiükre nem emlékszem, bár alakjuk él bennem, és időnként álmaimban megjelennek fiatalon, ki úgy, hogy kondért cipel, ki a Honvédségi Szemle