Hungarológiai Értesítő. V. évfolyam 3-4. szám. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1983)
Könyvismertetések - Magyar irodalomtörténet, 1981
1945 után indult nemzedéken (Nagy László, Simon István, Juhász Ferenc stb.) is érezhető hatásuk. Pomogáts először eseménytörténetet ad, rámutat az irányzat jellegzetességeire, eszmei ellentmondásaira és megoszlására. Szemhatára nem csupán a magyarországi költőket fogja be, hanem az ezen irányzat jegyében alakult erdélyi, délvidéki és felvidéki életműveket is vizsgálja. Sőt azokat az alkotókat is, akiknél csak időleges szerepet játszott az irányzat: Babits Mihálytól József Attiláig, Radnóti Miklóstól Weöres Sándorig és Sárközi Györgyig. Az új népiesség költői előzményeként - egész fejezet szól erről - értékeli a kuruc hagyományt és a turánizmust, a régi magyarsághoz, Károlyi Gáspárhoz és Csokonai Vitéz Mihályhoz stb. visszanyúló Ady népiségét, a népies hagyományt is magába oldó Nyugatot, az avantgárdé - sokszor a primitív és archaikus világképét is fölmutató -folklórt, és nem utolsósorban Bartók Béla és Kodály Zoltán egyszerre népi és egyetemes zeneművészetét. Bár könyve elején említette Pomogáts, hogy nem a mozgalom ideológiája és története áll vizsgálódásának homlokterében, az irányzaton belüli elméleti törekvéseket is számbaveszi: Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Gulyás Pál és Féja Géza ez irányú munkálkodását. Kitér a népiség fogalma körül kialakult elméletek vitáira is; az irányzat sokszor egymásba kapcsolódó jellegének megmutatására. (Németh László: Kisebbségben, Babits Mihály: Pajzzsal és dárdával, Ki a magyar? stb.) A könyv alapozó része kellően átgondolt és számtalan dokumentummal van alátámasztva. Tulajdonképp ez az „eligazító" bevezető eszme- és fejlődéstörténetet egyszerre tárgyaló folyamatrajza kellett ahhoz, hogy a monográfia valódi magja kibontható legyen. Noha a tárgyiasabb és fegyelmezettebb gondolkodás, sőt művészetszemlélet feltételei már a tízes évek első felében adva voltak - hangzik Pomogáts megállapítása -, a líra fordulata a második nemzedék költőinél (József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Erdélyi József stb.) vált egyértelművé.A népiség és tárgyias költészet című, a könyv egyharmadát kitevő fejezet két író portréjának megrajzolásával bizonyítja az irányzat két jellegzetes értékét: a „naiv tárgyiasság"-ot Erdélyi József életműve testesíti meg, Illyés Gyula (népi nézetben) pedig a valóság és költői tudatosság elvének kifejezője. A monográfia legérdekesebb — és alighanem legértékesebb — fejezetei az irodalmi arcképek. Pomogáts Béla komplex vizsgálati módszere mindenre kiterjed: az életrajz, a pálya alakulását nagy mértékben befolyásoló események tükrében vizsgálja a műveket, s a legkisebb hatást is fölfedi, ha úgy érzi, hogy az portréjának alanyát, annak művészetét valamiképp alakította. Erdélyi József lázadó indulat és a magányos közérzet egymásra ható erejében alakult „romantikus költői öntudata" csak ezáltal lesz érthető, ezáltal válik világossá vonzalma Bartókhoz, és így lesz magyarázható a népi írómozgalom vezéregyéniségei köréből kívül rekedt költő eltévelyedése a történelem labirintusában. Úgy tetszik, forradalmi újításai a költészet terén „fölszívódtak a magyar líra törzsébe, eredményeit József Attila és Illyés Gyula fejlesztette tovább". Illyés Gyula központi helyet foglal el Pomogáts szintézisében, noha hangsúlyozódik: életműve túlmutat az új népiesség irányzatán, egyszerre magyar és európai. Erdélyivel ellentétben minden sorát a tudatos átélés jellemzi: ahogy — első verseskönyve a példa — az otthonosságot és a forradalmiságot ötvözi, ahogy az avantgardtól a népies realizmus irányába haladva fokozatosan megteremti a szólás ama szabadságát, amely csak rá jellemző. A Rend a romokban — „az értelmes rend és az ironikus tárgyiasság