Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon II. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft. Budapest – Szeged (1993)
II. A peregrináció a magyar irodalom- és művelődéstörténet különböző periódusaiban (írók, művészek, diákok, tanárok, utazók, mérnökök stb.) - 4. „Irodalmi utazások" - Bori Imre: A modern irodalom eszméinek terjedési módjai a magyar irodalomban
nek letéteményesévé váljék. A befogadáshoz, a recepció valamelyik formájához éppúgy bizonyos fajta felkészültséget kell feltételeznünk, mint elutasításához is dispozíciók kellettek. Nagyjából elképzelhető az is, hogy a magyar írónak a modern irodalommal való találkozása bekövetkezhetett külhoni tartózkodás, modern peregrináció nélkül is, főképpen, hogy nem annyira a tanulásról (de arról is természetesen!), mint inkább a megbizonyosodásról van szó mindenekelőtt, nem pusztán csak információk szerzéséről, hanem benyomások gyűjtéséről, nem a részletek megismeréséről, hanem az egésznek, az élet teljességének a felméréséről, az adott létezési forma különben másképpen nem érzékelhető anyagáról. Kézenfekvőnek tűnik, hogy első nekifutásunk megkövetelte szerénységgel inkább példákkal álljunk elő, semmint általános érvényűnek tetsző megállapításokkal, egy elkövetkező munka előlegeként. S választunk három magyar írót, mert mind Párizsba utaztak, s ott a ráismerés és a bizonyosságszerzés élményével találkozva tértek haza. Justh Zsigmondra és Ady Endrére, illetve Kassák Lajosra gondolunk, a szemmel tartott korszak három, egyúttal legnagyobb magyar író-peregrinusára. Justh Zsigmond Párizsba 1888. január elsején előre megfontolt szándékkal érkezett, abban a meggyőződésben, hogy valóban a modern művészet ígéretföldjére utazott. Miért? „Én úgy mondanám, a mai francia művészetben az ész (a kritika, a formaérzék) predominál. Erről én különben mindig meg voltam győződve. S első cikkem, amelyet még Taine-nek is elmondtam a maga idejében (1885-ben), éppen erről szólt. Azért Párizs egy modern művésznek a legtanulságosabb hely a világon, s kivált olyan fiatal nemzet fiai számára, mint mi vagyunk". Párizsi naplója a korszak irodalmiképzőművészeti ízlése meghódításának, megismerésének és elfogadásának a krónikája, és csak ebből a szempontból bírnak külön jelentőséggel is a francia szellemi élet nevei, mert velük és művükkel a modern ízlés általános korhangulata válik Justh írói sajátjává. S ahogyan Turgenyev „párizsi talajon tanulta", milyen és mi a modern művészet, úgy tanulja Justh Zsigmond is egy orosz szobrásznál és a nagy francia színésznőnél, milyen a primitíven tragikus és a „szfinxszerűen ultramodern", hogyan kapcsolódik a naturalizmushoz és impresszionizmushoz, milyen a preraffaelita alkotás, és hogyan szép a szimbolista festmény. Párizsi felkiáltása 1888. február 10-én, nevezetesen az „Ó, szüzek, ó, démonok, ó szörnyek, ó, vértanúk!", végig visszhangzik majd Justh művein — természetesen nem ideál alakjában, hanem ahogyan magáévá tudta tenni. Valójában a maga sejtéseire, vágyaira ismert a szobrász és a színésznő világában, s éppen az ő segítségükkel lépett ki a doktriner naturalizmus, illetve a naturalizmus Bourget-típusú renegátjának bűvköréből: „Én elmondom, hogy miben találom művészetüket hasonlónak: mind a ketten két elemre bonthatóak ultima analisi fel: a miszticizmusra és a realizmusra. Csodálatosan vegyül mindkettőjüknél a lehető és lehetetlen, az igaz és a természetfölötti