Hunnia, 1991 (15-26. szám)
1991 / 17. szám - Csernohorszky Vilmos írása
hatják, hogy mindezt nem tudták. Közismert tényvalóságról van szó. Az évek folyamán nemcsak kívülállók, elsősorban Tollas Tibor, leplezték le a Baráti Közösség és az Itt-Ott kollaboránsainak üzelmeit, hanem alapító tagjuk Lipták Béla is, ki szorgos környezetvédő munkássága révén (Bős-Nagymaros!) Magyarországon is ismert személyiség. Ő is elvárt volna az érintettektől annyi önbecsülést, hogy felszámolják magukat, és diszkréten kövessék a történelem süllyesztőjében kenyéradó gazdájukat, a kommunista pártot. Ehelyett szinte imponáló következetességgel hűek maradtak az őket jellemző egyetlen izmushoz, az opportunizmushoz. Ezért már előre tudható, miként fognak megint viselkedni, ha mostani kenyéradó gazdáik is eltűnnek rövidesen a történelem említett süllyesztőjében. A fentiekben tárgyalt arculcsapást minden jogos erkölcsi felháborodás ellenére is tulajdonképpen magánügynek tekinthetjük, és ennek megfelelően értékelhetjük. A másik azonban már hivatalos, állami jellegű, ezért komolyabban veendő. Szomorú fényt vetni az új magyar köztársaságra és kormányzatára. Hónapok óta tartó szóbeszédek után a Magyar Nemzet december 27-i számában közölt interjúból értesülhettünk most már minden kétséget kizáróan arról, hogy Czigány Lóránt kultúrdiplomáciai pályára lépett. „Rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter"-kéntvajon ki húzta elő a címkórság korának mosolyládájából ezt a kacifántos megnevezést, melynek már Keresztes Fischer Ferenc korában is jobbára csak mosolyogtak az emberek?) már el is foglalta állomáshelyét londoni nagykövetségünkön. Ez most már tényleg nagy, népies csalafintaság, méghozzá a javából. Czigány Lóránt ur. 1970 augusztusában az I. Anyanyelvi Konferencia meghívott díszvendégeként a legelsők egyikeként árulta el és tagadta meg nemcsak saját múltját, hanem 1956 örökségét is, és szűrte össze a levet a bolsevista hatalommal. Ehhez a belépőjegyet a nemzeti emigráció tőle megszokott cinikus és nyegle kigúnyolásával, a kádári konszolidációnak a kiegyezés utáni korhoz való hasonlítgatásával és más efféle kollaboráns szövegekkel váltotta meg. Nota bene! Nemcsak a Nemzetőrrel állt hadilábon, hanem a kereszténynek, nemzetinek, konzervatívnak nemigen gúnyolható, viszont 1956 örökségét hűségesen őrző Irodalmi Újsággal is. Ennél hitványabb kétkulacsossággal ritkán lehet találkozni, még intellektuális körökben is. Stirling szerint éppen ezért értetlenül áll mindenki Czigány Lóránt kinevezése előtt. A viszonyokat professzori szinten ismerő hazai ismerősöm is azt írta, hogy „a Czigány-ügyben nem azon csodálkozik, hogy kinti magyar lett követi ember, hanem azon, hogy éppen ő". Szerény megítélésem szerint rögtön érthetővé válik ez a kinevezés (is), ha meggondoljuk, kik kerültek - jórészt most hatalomra Magyarországon. Illetőleg megfordítva a képletet, ebből a kinevezésből (is) világosan látható, kik (is) jutottak most a húsosfazék közelébe. Zömében olyanok, akiket - az említett levélíró szerint - „nem az ügy, mármint ezé a ki népé, érdekel, hanem a karrier a fontos". Ezek csalhatatlan ösztönnel megtalálják Nyugaton is az ő szakadozott jellemzsákjukra illő foltot, és akkor similis simili gaudet. Vagyis ugyanazt a személyi politikát gyakorolják külföldi viszonylatban, mint az országon belül. Ez is egyik oka annak az általános felháborodásnak, mely ennek az adminisztrációnak a működését kíséri. Ezért az említett és más egyedi esetekből általános következtetések vonhatók le. Ezeket meg is fogalmazta Pomogáts Béla az Élet és Irodalom 1991. január 11-i számában megjelent „Istenhozzád, emigráció" című írásában a következőképpen. „Az emigráció „visszafogott" magatartása ellenére talán hasznos lett volna jobban bevonni a nyugati magyar szakértőket az ország talpraállításába. Tudok arról, hogy néhány nyugati magyar szerepet kapott a kormány különféle tanácsadó testületeinek munkájában — különösen a diplomáciai karban de még így is számos olyan nyugati magyar szakértő akad, akiknek például közgazdasági, pénzügyi felkészültségét, összeköttetését igénybe vehette volna az új hatalom. Tapasztalataim szerint a nyugati magyar szakértelem és befolyás mozgósításában nem annyira a körültekintő vizsgálódás döntött, hanem inkább, hasonlóan a hazai politikai elit kiválasztásához (kiemelés tőlem), a személyes összeköttetés vagy a túlságosan is erőszakos felajánlkozás." Ebben minden, a lényeg azonban feltétlenül benne van. Az is, amit otthon már hónapokkal ezelőtt beszéltek az utcán. Hogy ti. a kormány haveri, rokonsági, szomszédsági alapon állt össze. Majdnem polgárháborúnak kellett kitörnie, hogy legalább párat leváltsanak. A Nyugatról felajánlkozók pedig jórészt olyanok voltak, akik idekint semmire sem vitték, megbuktak vagy tönkrementek, és most hazaszivárogva otthon próbálnak hátramozdítani. Mivel kvalitásaikkal nem veszélyeztetik a hazaiak pozícióit, a kommunizmusban bejáródott kontraszelekció gyakorlatának megfelelően még alkalmazást is nyerhetnek. Az új elit ut, attól fél, mint a legnagyobb kormánypárt egyik köztiszteletben álló képviselője mondotta, hogy az emigránsok el akarják venni tőlük a miniszteri, államtitkári, nagyköveti és egyéb - hazaiak számára i - lukratív állásokat. Igaz, egy havi 3700 márka bérű főkonzuli lakás nem megvetendő. Továbbra is vígan érvényesül tehát a kommunista kontraszelekció alapelve, mely szerint alkalmazást csak az nyerhet, aki a főnökénél is hülyébb, nehogy kiderüljön annak alkalmatlansága. Ha mindehhez még hozzávesszük, amit Pomogáts ugyancsak kifogásol, hogy a nyugati magyarok nem szavazhatnak, valamint a meghalni haza- HUNNIA