Hunnia, 1991 (15-26. szám)
1991 / 15. szám - Jancsó Benedek – a mi időnkben
len műve se jelenjen meg az ún. „internacionalisták” több mint négy évtizedes rémuralma alatt... Mindezek után feltehetjük a kérdést: ki is volt Jancsó Benedek? A Székelyföldön született, a háromszéki Gelencén, Jancsó István táblabíró és Kálnoky Zsuzsanna fiaként 1854. november 19-én. Gimnáziumi tanulmányait a székelység nevezetes oskolájában Csíksomlyón és Kolozsvárott végezte, míg az egyetemet a „kincses város”-ban kezdte el, s a császárvárosban, Bécsben fejezte be. Bölcsész doktorrá 1878- ban avatták, s még ugyanezen év nyarán megkezdte a magyar nyelv- és irodalom oktatását a pancsovai állami főreáliskolában. Két évvel később az aradi főreálba, 1887-ben pedig Budapestre, a II. kerületi gimnáziumba helyezték. Jancsó Benedek, akit a román kérdés kutatójaként illene elsősorban nyilvántartanunk, sem erre, sem a történészi pályára nem készült céltudatosan. Szalai Béla megállapítása szerint „mint fiatal tanár a magyar irodalom története iránt érdeklődött, annak problémáit vizsgálta nagy elmélyedéssel és szorgalommal (legalaposabb Kölcsey életrajzunk szerzője), irodalmi társaság alapításában tevékenykedett, monográfiát szerkesztett.” Először Szenczi Molnár Albertról írt monográfiát (1878), majd az említett Kölcsey életrajz (1885) következett s ugyanebben az évben a Fábián Gábort bemutató zárta a sort. Az e körbe tartozó számtalan kisebb dolgozatát felsorolásuk terjedelmessége okán csupán megemlítjük. Az, hogy minden irodalomtörténeti érdeklődése és az oktatásban volt gyakorlati részvétele ellenére a román kérdés vizsgálata felé fordult, minden bizonnyal ugyancsak az ifjúkorban eredeztethető, amikor leginkább fogékony a külvilág hatásaira az ifjú ember. Ismerve élete első két évtizedének színterét, cseppet sem csodálkozhatunk, hogy figyelme mindennél jobban összpontosult az országunkat fenyegető halálos veszedelem köré. Életének legfőbb törekvése a románság részéről jövő, a magyarság teljes megsemmisítését céljául kitűző irtózatos fenyegetés iránt felébreszteni kortársai figyelmét. Bevinni a köztudatba a fenyegetettség valós érzését. Miként maga írta, küzdeni akart „a román viszonyokban való állandó és kipusztíthatatlannak látszó tudatlanságunk ellen.” (Említsük meg eleink dicséretére, hogy a magyar közoktatásügyi vezetés által kiadott román olvasókönyv a dákoromán elméletet surkolta a tanulókba. Már most feltesszük a kérdést a jelen írást hamarosan ócsároló „internacionalista” és „kozmopolita” beállítottságú magyarfalóknak, vajh elképzelhetőnek vélik-e, hogy a bármikori Románia területén a román állam által kiadott magyar nyelvű olvasókönyvben himnikus sorok zengjék a magyar „csodaszarvas” mondát?) Jancsó Benedek a magyar nemzeti érdekek védelmét tűzte ki célul, ennél nagyobb bűn pedig — egyesek szerint — nem is követhető el. Azon derék hazánkfiai, akik képesek megszámolni manapság, hogy a Magyar Televízióban hányszor hangzik el az az ártatlan szó, hogy „magyar” majd ezt követően a dolgot menten magyarkodásnak minősítik és elítélik... Nos ők hogyan lennének képesek felfogni Jancsó Benedek nagyságát? (Érdekes persze, hogy egyetlen román sem ítél el egyetlen másik románt azon az alapon, hogy az „románkodna”, még akkor sem, ha a derék román esetleg lincsel Marosvásárhelyen. Egyetlen szlovák sem kapja meg egy másik szlováktól, hogy ő „szlovákkodik”, még ha táblákon követeli is a felvidéki magyarok átzsuppolását a Duna másik oldalára... Minő érdekes, hogy a „kodás” csak kizárólag „magyarkodás” lehet, csak ekkor szisszennek fel a honi kozmopoliták. Talán csak nem a VAE VICTIS, a jaj a legyőzöttnek morálja ez, midőn hibás kizárólag az ötfelöl is leszeletelt ország patriótája lehet, miközben a területgyarapodók szép és jó magaviselete hibátlanságában maga a tökély? Jancsó a Bánffy-kormány alatt a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályán tevékenykedett, 1907- től a kultuszminisztériumban dolgozott. Majd 1917- 1919-ban a bukaresti osztrák—magyar parancsnokság politikai osztályán — mint nemzetiségügyi szakelőadó — végezte feladatait. Itt és ekkor hatalmas eredeti dokumentációt gyűjtött össze ( mintegy ötezer irat), amely azonban később megsemmisült, s így feljegyzéseire hagyatkozva írta meg kiváló román tárgyú munkáit. Később a „Magyar Szemle” állandó munkatársa lett, s hogy a történelmi publicisztikát milyen színvonalon művelte, abba betekintést enged az itt következő válogatás. Amikor hatvan évvel ezelőtt, 1930. június 27-én Budapesten elhunyt, kortársai már felismerték Jancsó jelentőségét. Ekkor már tíz évnél is régebben megtörtént, hogy Magyarország „szétbomlasztatott” s mindenki kivehette belőle a maga részét, amekkorát csak akart. Jancsó Benedek három évtizeden keresztül küzdött a hazai bűnös tudatlanság és nemtörődömség ellen, szorgalmazta az önvédelmet — mindhiába! Senki sem figyelt rá! Végül meg kellett érnie, hogy igaza lett, hogy jóslata bekövetkezett. Mint írta: „Az 1918 október végi összeomlás után bekövetkezett események a legfájdalmasabb igazságot szolgáltatták e három évtizedes eredménytelen és hiábavaló munkásságomnak. Cassandra gyötrelmes szerepe jutott osztályrészemül és szívettépő elégtételül.” A halálát követő évben, 1931-ben az Erdélyi Férfiak Egyesülete ,Jancsó Benedek Társasága” Emlékkönyvvel tisztelgett a kiváló férfiú, a jeles patrióta szellemisége, munkássága előtt. Az Asztalos Miklós szerkesztette könyvben leíratott a fogadkozás; emlékét megőrizzük, munkáját folytatjuk. Hogy mindez mennyire sikerülhetett, arra történt néhány utalás ezeken az oldalakon... Dr. Polgárdy Géza HUNNIA 3