Hunnia, 1991 (15-26. szám)

1991 / 26. szám - Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül?

Melyiket a kilenc közül? Karácsonyi elbeszélés ! Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pest városban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni. Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát; nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat feleáron kell adni; munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszoskodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr, volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis­ mégis nem tudott zöld ágra jutni, ahogy né­metül mondják, sőt nem néha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy on­nan nézegessen le. Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála. János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is. Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan külö­nösen megáldotta, hogy minden esztendőben rend­szerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hol egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk. - Oh, én uram Istenem! - sóhajtozék gyakran Já­nos mester minden újabb számnál; amint jön hat, lón hét, len nyolc. - Mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljőve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum. János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon. Het sok van azzal mondva. Kettő-három már iskolába járt, egyet-kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, ki­nek pépet főzni, emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony, édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal, próbálja csak meg valaki. Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ab­lakig az egész szoba ágy, tömve, dugva, apróbb, nagyobb, szöszke, barna emberforma fejekkel. - Oh, én uram és Istenem, de megáldottál enge­­met! - sóhajtozék magában elégszer a jámbor kéz­műves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a tal­pat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s huritgatta hol egyiket, hol másikat, aki álmában rosszul viselte magát. Kilenc lest ez, egész kerek ki­lences szám. No de hála érte az Úristennek, még nin­csen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó er­kölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral meg­áldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvos­­ságosüveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az Úristen őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc ma­rad is, ha egyet elvesznek belőle. Nem is volt János mester gyermekeinek semmifé­le szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztet­ve, hogy ők mind a kilencen keresztüldolgozzák ma­gukat az életen, s nem engedik át a helyüket senkinek: nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér. Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be, ami ismét a mes­terségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott ara­nyos-ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asz­talokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyer­mekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kér­dik előbb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle. János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigy­kedjék rá. Nem, majd ad ő nekik más karácsonyi aján­dékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól. - No gyerekek: egy, kettő, három, négy, mind itt vagytok? - szólt, hazaérkezve kilencfejű családja kö­rébe. - Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsony estéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien. A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették vele a házat. - Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám, erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak! Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába, majd lehúzták azért a szép énekért. - No! mit mondtam? Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állani, így ni, amelyik na­gyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább. Úgy szépen sorbaállította őket, mint az orgonasí­pokat A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott. - Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem, ti pedig majd aztán utánam. Azzal komoly áhítatos képpel levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik: „Krisztus urunknak áldott születésén..." A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra meg­tanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedeté azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép ki­lenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük? HUNNIA 3

Next