Ifjú Erdély, 1923. szeptember - 1924. június (2. évfolyam, 1-10. szám)
1923-11-01 / 3-4. szám
1923 nov. — dec. Ifjú Erdély közepére, hogy a vadászkutyájával együtt, melyet röptében a pokrócon átölelt, meg sem álltak a szomszéd falig. — Megállj — gondolta magában Albert Károly. Ettől az órától fogva annyira respektálni kezdte a saját találmányát, hogy a következő reggel, amint az a harangozással elkezdette az atyai figyelmeztetést, esze nélkül bújt ki az ágyból. De nem öltözött fel. Leült szemben az ággyal egy székbe és várt, várt. Amikor letelt az öt perc, az ágy megfordult a saját tengelye körül. Albert Károly pedig csak ezt várta. Gúnyos és egyben diadalmas mosollyal visszafeküdt beléje és soha jobban nem aludt, mint e kivívott diadal után. És ezután mindig így csinálta. A ballada. Ki ne emlékeznék még a kolozsvári református kollégium régi tanítványai közül öreg Gráf Jakabra, a német nyelvnek kedves emlékezetű jeles öreg professzorára. Sok jó és hasznos professzori tulajdonsága mellett két gyöngéje volt neki, de igaz, hogy mind a kettő hasznos tulajdonság volt a közre nézve. Az egyik az volt, hogyha Svájc valamiképen „belekerült“ az órán a nebulók feleletébe, akkor az öreg ott hagyta a a német penzumot és áttért Svájc dicséretére. És meleg szeretettel, őszinte igaz lelkesedéssel állította oda a mi keleti nebulóink elébe az ő régi hazájának követendő tulajdoságait : a takarékosságot, munkásságot és szolidságot. Nagyon nagy gyönyörűséggel hallgatják vala pedig a mieink ezeket a prefectiókat, mert ezalatt maradt a német lecke. A másik gyöngéje pedig szintén hasznos volt, mert az volt, hogy ha jobb kedvében találtatott, maga vette a kezébe a német poétákat s belőlük szép balladákat szavalt el, meg más nemű poétái munkákat Göthétől, Schillertől, Herdertől meg a többi jeles audoroktól. Jórészt könyv nélkül tudta őket s szavalás közben vizsgapillantásokkal tekintett szét a diákokon, hogy vajon látszik-e rajtuk, hogy értik, amit nekik nagy lelkesedéssel szaval. Megkívánta pedig, hogy ha szomorú esetről szólt a versezet,* bánatos arca legyen a fiuknak Aki ilyenkor egy-egy krokodiluskönnyet is ki tudott szorítani, annak külön egyes került be a kálkulusai közé. Viszont, ha netalán vidám jelenetet olvasott fel , akik a kellő helyen kacagtak, azoknak is készen volt a kitűnő kálkulus. Vala pedig a diákok között Cs. János kidéi származású jeles derék diák, aki ugyan jelesen tudott magyarul, de akinek is az elméjében a német szavak semmiképpen is horgonyt vetni és megragadni nem tudnak vala. Ennek okából neki Gráftól szekundák jártak valaki. Pedig Cs. János nagyon szerette volna, ha ezek nem így lettek volna. Arra kérte tehát egy alkalommal Szász Károlyt, a későbbi poétát, aki jelenleg volt árvaszéki ülnök Marosvásárhelyt, de akkor éppen Cs. János mellett faragja vala a padot, vele együtt diákoskodván , hogy alkalomadtán segítené hozzá őt a németből való jó kalkulushoz, mert ő ért németül. — Hogy mi módon essék az? — kérdezte Szász Károly. — Hát amikor Gráf bácsi valamely vidám balladát fog felolvasni, arra kérlek, hogy a legmulatságosabb, de a legeslegmulatságosabb helynél lökj oldalba, akkor én jóízűen kacagni fogok és készen lesz a jó kalkulus. Igen is igen, Szász Károly nemes lélekkel vállalkozott. A legközelebbi alkalommal Gráf bácsi az Erlkönig című balladát adta elő. Szász Károly intett Cs. Jánosnak és Cs. János uram készenlétbe helyezte magát. Mikor aztán a professzor könnyekkel a szemében éppen azt szavalta, hogy a lovag vágtat az iszonyú éjszakában, karján a beteg gyermekével és hogy a fűzfák meg az égerfák közül a kisértetek utánnok ''vijjongnak és a lovag éppen észreveszi, hogy a gyermek meg is van halva, akkor Szász Károly diszkréten oldalba érintette Cs. János uramat, aki erre oly iszonyú homéri falrengető hahotát vitt végbe, aminőt csupán Homeros emleget és aminőt csupán egy jó német kalkulus reményében hozhat ki földi halandó Rengett belé a kollégium. Gráf Jakabnak csak elállt a szava és a lélekzete ezen a hihetetlen és hallatlan inzultusán mindennek, ami szent. Plajbászt ragadott és Cs. János uramnak tizenegy szekundát üt be a noteszébe, vagyis mindaddig irta a Szekundákat, amig ez a művelet a gutaütés színvonala alá le nem szállította a dühét. Hogy aztán hányasa lett a németből János urnák ezek után, talán nem is kell mondanunk. Kovács Dezső: 7