Ifjú Erdély, 1923. szeptember - 1924. június (2. évfolyam, 1-10. szám)

1923-11-01 / 3-4. szám

, 1923 nov.—dec. Ifjú Erdély sorok között egy-egy véletlen megszakadt, kiáltó, rövid vagy titokságó. És ez valami természetes ömlést ad a soroknak. Reményiknél a modern vers a legművészibb tisztasághoz érkezett. Nem tapo­gatózó reménység, mint az erdélyi irodalom jó­­nagy része, biztosan jár már az ő magaslatán. Lélek-dac a test dolgaival szemben. Tiszta­ság. Menekülés az ész valóság-látásaitól. Szép­ség szenvedése. Szépségé, amely a valóság mo­csaraiban fuldokol. Szivárványos, kristálytiszta könnyek. Költészet . . . Mikor az erdélyi magyar nép a lelkéért, az iskoláiért, kultúrájáért harcol, nem is tudja talán, hogy a költője ugyanazzal a meg-megújuló daccal harcol, hogy kimentse a lelkét a ráhulló valóságból. Költőink közül a mos­tani Erdély lelkével legjobban a Reményik Sándor lelke talákozott. Ezzel a néhány sorral csak azt akartam : sze­ressétek őt nagyon, mert költő és igazán a miénk. Kovács László: Magyar diákok Berlinben régen és most. Ezer év óta a magyar diák hirdeti a kül­földön, hogy van egy kis nép a messze keleten, mely élni akar és élni tud. Talán nincs is egye­tem, melynek matrikulájába be nem jegyezte volna a nevét a magyar diák, akinek szűk volt a hazai határ, akinek vándorbotot nyomott a kezébe a belső, lázas szomjúság: világot látni, tanulni. Nem a maga hasznáért, hanem a népéért! Ezt a magyar diákot megtaláljuk mindenütt, Ber­linben is. Egy hatalmas rolians kötet fekszik előttem, melynek elsárgult lapjait megújuló meghatottság­gal forgatom . Magyar diákok emlékkönyve anno 1842. Nyolcvan végzetes év története: magyar diáksorok elevenednek meg benne: ifjúi túlfűtött idealizmus, nagy akarások, tragikus letörések testvéri összefogás a messze idegenben, haza­vágyó sóvárgás és tanulás, tanulás. Hátterű­: a magyar haza sorsa. Ígéretes fellendülés, véres szabadságharc, hosszú siri csönd, előre törtető nagyszerű fejlődés, háború, forradalom, össze­omlás és újra új élet... A régi könyv regél: „Mi ismeretgyarapitásért külföldön levő magyarok, kiket a szerencsés vé­letlen oly számosan hoza össze testvérhazánk különböző vidékeiről Némethon e nevezetes vá­rosába, mennyit tudtunkra itt soha sem, ... kik együtt oly testvéri szívességgel osztak meg a külföldön viruló szellemi örömök és nyert isme­retkincsek mellett az azok útjába szorult ked­vetlenségeket is... mi e szép napok egyik lelke­sült pillanatában felkapók a gondolatot, minden nyom nélkül nem röppinteni el az itt együtt leélt percek emlékét ... és e gondolat . . . Istennek hála testbe menendő, midőn a jelen „berlini Magya­rok emlékkönyve“ megnyílik.“ Az emlékkönyv körsé huszonöt magyar diák csoportosul és mindjárt lelkes munkába kezd. Az első feladat, mely beléjük döbben : magyar könyvtárat alapítani, mert: „a magunk példájából tudjuk, hogy mily fájdalmas két-három esztendeig merőben nélkülözni a már virulni kezdett magyar irodalmi jeles termékeket, milyen jól esnek, milyen szükséges volna olykor be-bepillanthatni a jobb magyar könyvekbe.“ Összeadják a zsebpénzüket, megrendelik a Pesti Hírlapot, Kossuth Lajos lap­ját és megindítják a kérő levelek százait. Nem hiába kérnek : Vörösmarty Mihály jár elől jó pél­dával és megküldi összes műveit sajátkezű dedi­­kációjával. Nagy az öröm az ifjú magyarok közt. Kossuth Lajos egy egész kis könyvtárat enged át nekik, melyben megvan Teleki Kegyence és egyéb irodalmi újdonságok. Látogatóik is akad­nak, mert a kis körnek híte megy a kettős ha­zában és ha valaki elvetődik Berlinbe, felkeresi őket diáktafiyájukon. Egyik legelső látogatójuk Liszt Ferenc, aki éppen a szegénydiákok javára muzsikált Berlinben. Beírja magát az emlékkönyvbe és adományoz a könyvtár céljaira tíz tallért. Nagy pénz volt az akkor! Megállapodik köztük Reguly, a nagy utazó, Barabás Miklós, a nagy magyar költők portréfestője, Erdélyi János és még sokan a nemzet nagyjai közül. Rövidesen ötszáz kötet­jük van, nincs már hely számukra Gáspár János (később nevezetes erdélyi paedagogiai író) diák­szobájában, tárgyalásokat kezdenek az egyetemi könyvtár igazgatójával és kapnak egy külön osz­tályt. Nem kell már szégyenkezniük az idegenek előtt, a nagy könyvtárban, melyben megvan minden műveit nép irodalma, a magyar is kép­viselve van immár. S olvassák, sokan olvassák... Közben az alapítók hazamennek, de jönnek helyettük újak, fiatalok és folytatják elődeik nemes hagyományát. 1848-ban megszakadnak a bejegy­zések : a magyar diák felcserélte a vándorbotot a karddal. Nyolc éves, sokat sejtető némaság ter­peszkedik a könyvre. Akkor kivetődik ide emigráns útján Gáspár János, az egyik alapító, előkeresi az emlékkönyvet az egyetemi könyvtár pincéjé­ből (Berlinre is rossz napok jártak ezalatt a nyolc év alatt) és öregedő fejjel új életre kelti a kis magyar kört. Ha segítő társa jő, Gyulai Pál, a nagy magyar esztétikus, akkor fiatal nevelő Tisza Domokos mellett. Mágnástársaság van együtt, a magyar diákok javarésze börtönben sínylődik, vagy az osztrák ármádiában szolgált. De itt tanul­nak a Tiszák, a Wesselényiek, a Batthyányak, a Forgáchok és még sokan mások. Nagy háború­ság keletkezik Gyulai Pál úr körül, mert távozá­sakor, mint tudós férfiúnak, öt forintot adtak át, hogy szerezze be otthon a legjobb magyar könyveket. Ámde Gyulai Pál úr soha nem hallat magáról. Egy későbbi bejegyzés szerint azonban nemcsak a megrendelt könyveket küldte meg, hanem annál jóval többet... A hatvanas években újra eleven az élet a

Next