Ifjú Erdély, 1923. szeptember - 1924. június (2. évfolyam, 1-10. szám)
1923-11-01 / 3-4. szám
, 1923 nov.—dec. Ifjú Erdély sorok között egy-egy véletlen megszakadt, kiáltó, rövid vagy titokságó. És ez valami természetes ömlést ad a soroknak. Reményiknél a modern vers a legművészibb tisztasághoz érkezett. Nem tapogatózó reménység, mint az erdélyi irodalom jónagy része, biztosan jár már az ő magaslatán. Lélek-dac a test dolgaival szemben. Tisztaság. Menekülés az ész valóság-látásaitól. Szépség szenvedése. Szépségé, amely a valóság mocsaraiban fuldokol. Szivárványos, kristálytiszta könnyek. Költészet . . . Mikor az erdélyi magyar nép a lelkéért, az iskoláiért, kultúrájáért harcol, nem is tudja talán, hogy a költője ugyanazzal a meg-megújuló daccal harcol, hogy kimentse a lelkét a ráhulló valóságból. Költőink közül a mostani Erdély lelkével legjobban a Reményik Sándor lelke talákozott. Ezzel a néhány sorral csak azt akartam : szeressétek őt nagyon, mert költő és igazán a miénk. Kovács László: Magyar diákok Berlinben régen és most. Ezer év óta a magyar diák hirdeti a külföldön, hogy van egy kis nép a messze keleten, mely élni akar és élni tud. Talán nincs is egyetem, melynek matrikulájába be nem jegyezte volna a nevét a magyar diák, akinek szűk volt a hazai határ, akinek vándorbotot nyomott a kezébe a belső, lázas szomjúság: világot látni, tanulni. Nem a maga hasznáért, hanem a népéért! Ezt a magyar diákot megtaláljuk mindenütt, Berlinben is. Egy hatalmas rolians kötet fekszik előttem, melynek elsárgult lapjait megújuló meghatottsággal forgatom . Magyar diákok emlékkönyve anno 1842. Nyolcvan végzetes év története: magyar diáksorok elevenednek meg benne: ifjúi túlfűtött idealizmus, nagy akarások, tragikus letörések testvéri összefogás a messze idegenben, hazavágyó sóvárgás és tanulás, tanulás. Hátterű: a magyar haza sorsa. Ígéretes fellendülés, véres szabadságharc, hosszú siri csönd, előre törtető nagyszerű fejlődés, háború, forradalom, összeomlás és újra új élet... A régi könyv regél: „Mi ismeretgyarapitásért külföldön levő magyarok, kiket a szerencsés véletlen oly számosan hoza össze testvérhazánk különböző vidékeiről Némethon e nevezetes városába, mennyit tudtunkra itt soha sem, ... kik együtt oly testvéri szívességgel osztak meg a külföldön viruló szellemi örömök és nyert ismeretkincsek mellett az azok útjába szorult kedvetlenségeket is... mi e szép napok egyik lelkesült pillanatában felkapók a gondolatot, minden nyom nélkül nem röppinteni el az itt együtt leélt percek emlékét ... és e gondolat . . . Istennek hála testbe menendő, midőn a jelen „berlini Magyarok emlékkönyve“ megnyílik.“ Az emlékkönyv körsé huszonöt magyar diák csoportosul és mindjárt lelkes munkába kezd. Az első feladat, mely beléjük döbben : magyar könyvtárat alapítani, mert: „a magunk példájából tudjuk, hogy mily fájdalmas két-három esztendeig merőben nélkülözni a már virulni kezdett magyar irodalmi jeles termékeket, milyen jól esnek, milyen szükséges volna olykor be-bepillanthatni a jobb magyar könyvekbe.“ Összeadják a zsebpénzüket, megrendelik a Pesti Hírlapot, Kossuth Lajos lapját és megindítják a kérő levelek százait. Nem hiába kérnek : Vörösmarty Mihály jár elől jó példával és megküldi összes műveit sajátkezű dedikációjával. Nagy az öröm az ifjú magyarok közt. Kossuth Lajos egy egész kis könyvtárat enged át nekik, melyben megvan Teleki Kegyence és egyéb irodalmi újdonságok. Látogatóik is akadnak, mert a kis körnek híte megy a kettős hazában és ha valaki elvetődik Berlinbe, felkeresi őket diáktafiyájukon. Egyik legelső látogatójuk Liszt Ferenc, aki éppen a szegénydiákok javára muzsikált Berlinben. Beírja magát az emlékkönyvbe és adományoz a könyvtár céljaira tíz tallért. Nagy pénz volt az akkor! Megállapodik köztük Reguly, a nagy utazó, Barabás Miklós, a nagy magyar költők portréfestője, Erdélyi János és még sokan a nemzet nagyjai közül. Rövidesen ötszáz kötetjük van, nincs már hely számukra Gáspár János (később nevezetes erdélyi paedagogiai író) diákszobájában, tárgyalásokat kezdenek az egyetemi könyvtár igazgatójával és kapnak egy külön osztályt. Nem kell már szégyenkezniük az idegenek előtt, a nagy könyvtárban, melyben megvan minden műveit nép irodalma, a magyar is képviselve van immár. S olvassák, sokan olvassák... Közben az alapítók hazamennek, de jönnek helyettük újak, fiatalok és folytatják elődeik nemes hagyományát. 1848-ban megszakadnak a bejegyzések : a magyar diák felcserélte a vándorbotot a karddal. Nyolc éves, sokat sejtető némaság terpeszkedik a könyvre. Akkor kivetődik ide emigráns útján Gáspár János, az egyik alapító, előkeresi az emlékkönyvet az egyetemi könyvtár pincéjéből (Berlinre is rossz napok jártak ezalatt a nyolc év alatt) és öregedő fejjel új életre kelti a kis magyar kört. Ha segítő társa jő, Gyulai Pál, a nagy magyar esztétikus, akkor fiatal nevelő Tisza Domokos mellett. Mágnástársaság van együtt, a magyar diákok javarésze börtönben sínylődik, vagy az osztrák ármádiában szolgált. De itt tanulnak a Tiszák, a Wesselényiek, a Batthyányak, a Forgáchok és még sokan mások. Nagy háborúság keletkezik Gyulai Pál úr körül, mert távozásakor, mint tudós férfiúnak, öt forintot adtak át, hogy szerezze be otthon a legjobb magyar könyveket. Ámde Gyulai Pál úr soha nem hallat magáról. Egy későbbi bejegyzés szerint azonban nemcsak a megrendelt könyveket küldte meg, hanem annál jóval többet... A hatvanas években újra eleven az élet a