Ifjú Erdély, 1924. szeptember - 1925. június (3. évfolyam, 1-10. szám)

1924-09-01 / 1. szám

2 Ifjú Erdély 1924. szeptember. — ------------—-—-—------------------------------------------ - — * — ----------------------------------------------------------------------------- — -------------| A tündér és a szörny. (Elbeszélés). A magas fűben elnyujtózkodva hever egy férfi, mély álomban. Semmit sem hallott a világ zajából. Feje az újság papírról, amelyet párnául használt, lecsúszott, szája nyitva volt, nehezen lélegzett, sóhajtozva álmában. Nyugtalanul aludt, mely nyugtalanság oka a forró napsütés lehetett, melyben legyek, rovarok szállottak le arcára. Piszkos, gondozatlan arc, rongyos ruha kelle­metlenné tették kinézését, szeme körül a kicsa­pongás és ital sötét vörös foltjai látszottak. A határ mindkét oldalát, melyen feküdt, kerítés szegte be, a végén gondozott út vitt egy rács­kapuhoz, melyen most egy nyolc év körüli leányka jött át. Gyönyörű szőke gyermek, derült, boldog arccal, kis piros napernyővel a kezében. Amint virágot szedett, egyszerre a csavargóra bukkant. Meglepődött, de nem ijedt meg, inkább kíván­csian nézegette egy darabig, mikor az alvó mozgolódni kezdett. A gyermek észrevette, ho­gyan zavarják a nap és a legyek s kis tanako­dás után az alvó mellé sompolygott, a naper­nyőjét kitárva, feléje tartott. Egy kis idő múlva elfáradt, akkor leült, s a legyezőt is elővéve őrizte a csavargó álmát, mely most már nyu­­godtabb és egyenletesebb lett. Aztán álmában beszélni kezdett, fogait csikorgatta s mit sem tudva arról, hogy ki őrzi álmait, aludt Ross Shanklin a fegyenc, aki most szabadult a bör­tönből, ahol tizenkét évet töltött el. Öt dollárral útnak eresztették, s eddig — a munkához nem volt kedve, — lopásból és koldulásból élt. Egy óránál is több idő múlt el. Egyszerre felébredt, s tekintete a kis leányéval találkozott. Merőn nézett vele szembe, s a gyermek ijedten állta ki tekintetét, mely igazi rab-tekintet volt, konok, ellenséges. — „Hohó! — szólalt meg — mit csinál itt maga ?“ A hangja is durva és rekedt volt. — „Jó napot bácsi — felelt a gyermek. — Azért ültem ide, mert magát sütötte erősen a nap, s úgy nem egészséges aludni!“ — Az ember felült, furcsán, idegenül hangzott fülében a gyer­mekhang. Rég nem hallott ilyet. — „Remény­­em jól aludt?“ — kérdezte a gyermek.— „Na­gyon jól! Nem is tudom mióta van itt. Azt hit­tem, mikor megláttam, hogy maga valami kis tündér“. Büszke volt, hogy ilyen szépet mondott.­­— „Pedig én nem is vagyok tündér!“ — mosolygott a gyermek. A csavargó bámészkodva nézte, — én csak az irgalmas Samaritánus voltam!“ — „Nem hallottam azt az urat soha“ — jegyezte meg a csavargó, s érezte milyen nehéz neki gyermekkel beszélgetni. — „Furcsa, hogy lehet, hogy nem tudja. Talán csak nem emlékszik. Tudja, mikor az utast, aki Jerikó­ felé ment, félholtra verték a rablók, s­­ a Szamaritánus olajat öntött a sebre!" — „Igazán, olajat! Azt hiszem hallottam emlegetni ezt az urat valamikor, de magam nem találkoztam vele. De, — s itt végig nézett saját rongyos, züllött külsején — nem fél tőlem?" —­ „Én nem szoktam félni. Anyukám azt mondja, hogyha jók vagyunk és jót gondolunk másokról is, akkor nem kell félni senkitől,­­ sem fél!" — „Hát a csavargóktól, rablóktól? Csak bezárja éjjelre a szobaajtót, ugye?" — „Dehogy zárja. Egyszer — tudja — járt nálunk egy igazi rabló. Anyuka felébredt, s meg­látta. S mit gondol, mi volt ? Szegény. Azért jött, mert éhes volt. Anyuka adott neki enni, s ké­sőbb szereztünk neki munkát." Ross Shanklin megszédült. Ilyet még sohase hallott, hogy ilyen is legyen. Eddig csak gya­nakvó, gyűlölködő emberekkel volt dolga, s ha valamelyik házba be akart menni, a gyerekek is ordítva menekültek előle. Tűnődéséből a gyer­mek riasztotta fel. — „Most már tudom, ki maga. Bizonyosan távgyalogló turista, aki szórakozásból gyalogol. Anyukám mondta, hogy vannak ilyen emberek. De tudja, mit szokott csinálni álmában? Be­szélni szokott, meg csikorgatni a fogát. Ez na­gyon rossz és nem is szép ám. Erről le kell szoknia, mert ha akarja, meg tudja tenni. Anyu­kám azt mondta, hogy az erős akarat mindent megtesz". A gyermek elhallgatott, a csavargó meg kábultan állott előtte. Nem tudta eltalálni mit mondjon. — „Hogy hívják magát?" — kérdezte végül. — „Juliskának. Hát magát?" — „Ross Shanklin a nevem." — „Maga sokat utazik ugye? Bizonyosan munkát keres. Ugye maga is dolgozott ?“ A csavargó dühösen gondolt rá, hogy ed­dig a munkakerülést kiváltságos jognak tartotta.. Elgondolta, ha rendes életet él, milyen mással lehetett volna az élete. Ez a gondolat dühös ke­serűséget váltott ki belőle. Mérgesen felelt:: „Nem, én nem keresek semmit. Én nem akarok dolgozni, én a piszkot és a gonoszságot sze­retem!" A gyermek szemében több volt a csodál­kozás, mint a félelem. Nem felelt, s e csavargós lelke hirtelen a másik csodálatba csapott át., Úgy érezte, hogy a világ minden kincsét oda­adná, ha ennek a tisztalelkű gyermeknek a ru­háját megérinthetné. Valami borzasztó távolságot­ látott kettőjük között, s tudta, hogy ez a tisz­taság távolsága a bűntől és szenytől. Beszélni akart, de nem jött szó a nyelvére. * — „Ez itt nem is a Somona-völgye — fe­lelt sokára. — Ez tündérország. S maga abból

Next