Ifjú Erdély, 1925. szeptember - 1926. augusztus (4. évfolyam, 1-12. szám)

1925-09-01 / 1. szám

2 Ifjú Erdély 1925. szeptember. Meglepetések éjszakája. Laci letette a könyvet, amelyet olvasott és hozzám fordult: „Nem is tudtam, hogy ez olyan nevezetes ház, hogy még kisértete is van“ — szólt. „Igen, feleltem, egy kicsit büszkén, hogy ilyen rendkívüli tulajdonsága van a házunknak — mikor az apám megvette a házat, azután mond­ták a környéken. Persze, csak szóbeszéd az egész, de az itteniek nagyon hiszik.* „S mi a történet?“ „A rendes, amit a babonás emberek ilyen helyen mesélni szoktak. Egy régi tulajdonos, akit állítólag itt megöltek, s aki most néha megjelenik a házban és végigjárja a szobákat Persze még senki sem látta, bár sokan állítják, hogy beszél­tek emberekkel, akik látták. A szakácsnő úgy fél tőle, hogy kifutna a világból, ha emlegetik.“ „Úgy szokott lenni ezekkel, felelt Laci, s én szeretném látni magam is egyszer, hogyan nézhet is ki egy ilyen kísértet, de magunkféle emberek előtt nem mutatkozik. Hátha ma éjjel megjelenik ?“ „Akkor költs fel engem is, mondtam kacag­va, mert én is szeretném látni. — Hanem Feri­nek ne szóljunk a dologról, — folytattam. Nem szabad izgalmaknak kitenni Jó, hogy külön szo­bábán alszik, ha nekünk lesz is találkozásunk a kísértettel, ő nyugodtan alhat.“ Így folytattuk a beszélgetést tovább, félko­­molyan, féltréfásan, egy szép kellemes nyári este. Itt kell megmondanom, hogy csak hárman vol­tunk az egész házban. Laci, aki tanulótársam és legjobb barátom volt, s a szomszéd városból át­jött meglátogatni pár napra, Feri és én. Feri mindnyájunk legkedvesebb és legokosabb barátja, akire mindenki hallgatott, ezt a hónapját a vaká­ciónak nálunk töltötte; az iskolai év alatt megvi­selt egészsége számára az orvos nyugalmat és jó levegőt rendelt. Egy külvárosi házban laktunk és a szüleim pár napra épen elmentek egy rokonunk meglátogatására. S ez nyári este volt, s mialatt beszélgettünk, bejön Feri is s néhány percig mindenféle dolog­ról eltrécselve, még hallottuk, amint tizet ütött a város egyik tornyában az óra. Mivel ez volt az idő, hogy Ferinek le kellett feküdni, elbúcsúztunk tőle, s mi is felmentünk a szobánkba, hogy le­feküdjünk. Kinyitottuk az ablakot és szokásunk szerint a nyitott ablak mellett nagy lélekzeteket vettünk a pompás esti levegőből, aztán, mikor öreg szakácsnőnk, Anna néni, kivitte a cipőinket takarítani, lefeküdtünk. Még vagy fél óráig be­szélgettük suttogva, még mindig a régi kisértetes meséről, aztán eloltottuk a gyertyát és elaludtunk. úgy tetszett, hogy alig hunytam be a sze­mem, mikor arra a nyomasztó érzésre ébredtem fel, hogy valaki jár a folyosón az ajtónk előtt. Az ajtó nyitva volt s én oda tekintve a félhomályban megláttam egy fehér ruhás alakot, amint csendes léptekkel közeleg az ajtó felé. Megráztam Lacit aki morogva kérdezte: ,,Mi az?“ Az alak a moz­gásra megállott, s mi Lacival, akinek a szemébe pár suttogva kiejtett magyarázó szavamra kimen az álom, elhatároztuk, hogy megvárjuk, míg kö­zelelebb jön, s rárohanunk és lefegyverezzük Csendben figyeltünk a kisértet pedig megint meg­indult befelé. Az egyik karját kiterjesztette előre épen, mint a régi történetekben. Alig ért azonban a szoba közepére, kiugrottunk az ágyból és egy egy párnával felszerelve neki rontottunk. Egy pil­lanat s a kisértet lerogyott, s mikor a párnába szétrúgta, felismertük benne Ferit. ,,Mi az ördö­göt csináltuk az emberrel“, kiáltotta, mikor szóba juthatott, „mért támadtok meg így?“ A kimagyarázkodások során kitűnt, hogy nem tudott aludni s meg akarta gyújtani a gyer­tyát, hogy olvasson, de nem volt gyufája. Tudta hogy a mi szobánkban bizonyosan kap, ezér szép lassan, hogy fel ne ébresszen, ki akarta hozni a gyufát a szobánkból. ,,S ti, mint valami vadállatok, úgy ugrótól az emberre, el nem tudtam gondolni, mi bajátol van.“ Elmagyaráztuk az esetet, s mivel az áron kiment a szemünkből és éhesek voltunk, azt java­soltam, hogy menjünk le és együnk valamit. „Az éléskamrában kell először kereskednünk“, mond­tam s arra felé vettük az utunkat. Mikor a kony­ha mellett elhaladtunk, láttam, hogy az ajtó nyitva van, s a helyiségen keresztül áthúzódik az est levegő „Ni, az ablak nyitva van a konyhában mondtam a fiuknak, ezt Anna néni nem hagy hátrá így!“ Megdöbbenve néztünk egymásra,­­ egyszerre az éléskamrából egy vékony, félénk hang szólalt meg: „Maga az, Sanyika?“ „Igen mi vagyunk, hát maga mit keres a kamarában Anna néni ?“ Erre csikorgott a zár, s az öreg szakács néni jött elő reszketve a kamara mélyéből. Sápad és ijedt volt és egész testében remegett. „Mi történt?“ kérdeztem „Tőlünk ijedt meg Nem tudtunk aludni éhesek vagyunk s lejöttünk hogy valami ennivalót kapjunk Talán nem tőlünk ijedt meg annyira?“ Ezalatt az öregasszony magához jött vala­mennyire, de még mindig reszketett a hangja mikor megszólalt: „Soha életemben meg nem ijedtem ennyire, mondta. Nem is egy, hanem ké ijedtségen mentem át.“ „Mondja el hogyan történt“, sürgettük „Egy óra körül felébredtem, és zajt hallot­tam a konyha felől, úgy tetszett, mintha valak egy ajtót nyitott volna Lefelé indultam, s miko az ebédlő ajtaja előtt elmentem, benéztem s higy­yék el, egy embert láttam odabent, a szekrény elői térdelni, az asztalon meg ott voltak felhalmozv az ezüstnemük“. Csodálkozva néztünk egymásra. Én felkiál­tottam: „Betörő járta házban“. „De hát azután ír

Next