Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-10-01 / 2. szám
44 Ifjú Erdély 1928. októberi költő visszajött Budapestre. Itt rajongó szeretettel vették körül barátai, kik a költő irodalmi sikereit akarták előmozdítani. Ekkor jelent meg Reviczky második verskötete a „Magány“ is. A „Magány“ megjelenése a közönség körében Reviczky lírájának igazi méltánylását eredményezte. Ezt követte az „Emma“ ciklus folytatása, a „Festett ideál“ költői elbeszélés, az „Epitáfiumok“, „Goromba versek", „Virágnyelven“, majd a „Változatok folytatása a „Magamról“ című verstől az „Utolsó költő“-ig. Mindezek meghozták a költő rég óhajtott irodalmi babérjait s újabb munkára serkentették. Kimondhatatlan alkotó vágy fogta el és épen akkor, midőn az orvosok lemondtak róla, élni szeretett volna sokáig . . . sokáig . . . Ez időben új szerelem is hevítette. Ugyanis első arcos útja után megismerkedett Budapesten azzal a nővel, kit verseiben „Rezedádnak nevez. E nő nagy hatással kellett hogy legyen a költő életkedvére, mert attól a pillanattól kezdve, hogy Rezeda viszonozta Reviczky vonzalmát, a költő élet- és munkakedve még jobban fokozódott. Érezte azonban, hogy mily közel a sír és fájdalommal írja Rezedának: Oh hogy csak most találkozónk, Midőn a vágy élő falánk, Midőn, mi mindennel fölérő, Téged viszontszeretni: késő ! Ebben az időben a tüdővész mind jobban és jobban kezdte felőrölni Reviczky egészségét. Orvosai most már lemondtak minden reményről, s nem tudván rajta úgysem segíteni, ismét Arcóba küldték. Itt az ottlevő magyarok odaadó szeretete fogadta a költőt. A rettenetes betegség romboló hatását ellensúlyozta a költő bámulatos nagy lelki ereje, mit honfitársainak bíztatása is erősített. Nagy betegen, de lázas szorgalommal fogott hozzá a költő utolsó munkáinak megírásához. Elkészítette a „Szeptember“ című verses regényének tervezetét és megírta annak néhány epizódját. Nem fejezhetvén be, csak mint töredék maradt e munka ránk, de így is szép és értékes. Továbbá megírta utolsó ciklusának (Halál előtt) csodaszép verseit, sőt lefordítva Ibsen „Nórá“-ját, belekezdett Grillparzer „Sappho“-jának fordításába is. Új remény éledt a költő szívében, midőn Rezeda az írta neki egyik levelében, hogy elmegy hozzá Arcóba. E levél boldoggá tette Reviczkyt. Azonban az utolsó boldog remény is végkép ködbe veszett, midőn a költő második arcas útjából ismét viszszatért Budapestre. Itt ugyanis nem találta meg Rezedáját, s nem is látta többé. Teljesen megtört ekkor a költő. Lázasan vonszolta roncsolt testét, s csak lelkes nagy szemeinek bágyadt, réveteg fénye árulta el a nagy küzdelmet, mit a rettenetes kórral kell vívnia. Szinte emberfeletti erővel egy darabig még igyekezett vidámnak látszani, de a harcot nem sokáig bírta . . . És a boldogság helyett az egyetemi klinika rideg, betegszobája várakozott a költőre. Életének utolsó tíz hetét itt kellett leélnie. Orvosai és betegágyához siető kollégái szerető gyöngédséggel ápolták. Még halálos betegen is élénken érdeklődött az irodalom iránt, sőt ekkor írja egyik leggyönyörűbb versét is: „Számlálgatom...“ melyben kétségbeesve sír fel: Oh, hányszor hívtam a halált, Mihelyt a kedvem búsra vált. Da most hogy itt Ólálkodik Nem érzek mást, mint borzadályt. Meghaljak ? . . . Oh, ne még, ne még, Agyam még eszmetűzben ég. Forró szivem Jobban pihen A napon : oh a sír setét Később, mintha megnyugodott volna a sors végzésében, s lázas, reszkető kézzel írta meg hattyúdalát: Beteg vagyok, de már belényugodtam. Tűrök, várok, reménykedem nyugodtan. Mikor jön végre az a fordulat Vagy egy másik, mely jobb arcot mutat. El kell fogadni, bármit nyújt a végzet. Aggály, remény egy nap csak véget érnek. Egy nap mindennel tisztában leszünk. Bár nem látunk többé, nem érezünk. Azonban egyre jobban súlyosbodott Reviczky állapota. Mondják, hogy mily fájdalmas elkeseredéssel küzdött a halál ellen. Most midőn megváltó gyanánt környezte a halál, fiatal lelke élni vágyott. Utolsó kérése az volt Istentől, hogy halála „szép, szelíd“ legyen. De e kívánsága sem adatott meg neki . . . A lelkében tomboló mélységes keserűséggel hunyta le örök álomra szemét 1889. július 11-én. Véget értek tehát a költő szenvedései, de a halál meghozta annak megdicsőülését is. A magyarság csak a költő halála után vette észre, hogy ki is vott neki Reviczky Gyula ? . . . Csak most értették meg igazán a költő fájdalmát és örömét, midőn egyénisége a maga soha el nem homályosodó fényességében kezdett kibontakozni. Igazi lírikus volt Reviczky Gyula, kinek fogékony lelkén minden nagy érzés mély nyomot hagyott. Ezek az érzések dalba öntve lírájának örökéletű igazgyöngyei. Igazgyöngyök, melyek hamisítatlan értékében tüntetik fel az alkotó művészt. És tényleg! Reviczky igazi enyénisége költeményeiből ismerhető meg. Életének örömtelensége és a sok szenvedés, meg fájdalom szülte költészetének pesszimista hangulat mindenütt kiérezhető költeményeiből, de soha nem lankadó akarata és jövendőbe vetett rendíthet