Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-10-01 / 2. szám

44 Ifjú Erdély 1928. októberi költő visszajött Budapestre. Itt rajongó szere­tettel vették körül barátai, kik a költő irodalmi sikereit akarták előmozdítani. Ekkor jelent meg Reviczky második verskötete a „Magány“ is. A „Magány“ megjelenése a közönség körében Reviczky lírájának igazi méltánylását eredmé­nyezte. Ezt követte az „Emma“ ciklus folytatása, a „Festett ideál“ költői elbeszélés, az „Epitá­­fiumok“, „Goromba versek", „Virágnyelven“, majd a „Változatok folytatása a „Magamról“ című verstől az „Utolsó költő“-ig. Mindezek meg­hozták a költő rég óhajtott irodalmi babérjait s újabb munkára serkentették. Kimondhatatlan al­kotó vágy fogta el és épen akkor, midőn az orvosok lemondtak róla, élni szeretett volna so­káig . . . sokáig . . . Ez időben új szerelem is hevítette. Ugyanis első arcos útja után megismerkedett Budapes­ten azzal a nővel, kit verseiben „Rezedádnak nevez. E nő nagy hatással kellett hogy legyen a költő életkedvére, mert attól a pillanattól kezdve, hogy Rezeda viszonozta Reviczky von­zalmát, a költő élet- és munkakedve még job­ban fokozódott. Érezte azonban, hogy mily közel a sír és fájdalommal írja Rezedának: Oh hogy csak most találkozónk, Midőn a vágy élő falánk, Midőn, mi mindennel fölérő, Téged viszontszeretni: késő ! Ebben az időben a tüdővész mind jobban és jobban kezdte felőrölni Reviczky egészségét. Orvosai most már lemondtak minden reményről, s nem tudván rajta úgysem segíteni, ismét Ar­cóba küldték. Itt az ottlevő magyarok odaadó szeretete fogadta a költőt. A rettenetes beteg­ség romboló hatását ellensúlyozta a költő bá­mulatos nagy lelki ereje, mit honfitársainak bíz­tatása is erősített. Nagy betegen, de lázas szor­galommal fogott hozzá a költő utolsó munkái­nak megírásához. Elkészítette a „Szeptember“ című verses regényének tervezetét és megírta annak néhány epizódját. Nem fejezhetvén be, csak mint töredék maradt e munka ránk, de így is szép és értékes. Továbbá megírta utolsó cik­lusának (Halál előtt) csodaszép verseit, sőt le­fordítva Ibsen „Nórá“-ját, belekezdett Grillpar­zer „Sappho“-jának fordításába is. Új remény éledt a költő szívében, midőn Rezeda az írta neki egyik levelében, hogy elmegy hozzá Arcóba. E levél boldoggá tette Reviczkyt. Azonban az utolsó boldog remény is végkép ködbe veszett, midőn a költő második arcas útjából ismét visz­­szatért Budapestre. Itt ugyanis nem találta meg Rezedáját, s nem is látta többé. Teljesen megtört ekkor a költő. Lázasan vonszolta roncsolt testét, s csak lelkes nagy szemeinek bágyadt, réveteg fénye árulta el a nagy küzdelmet, mit a rettenetes kórral kell vív­nia. Szinte emberfeletti erővel egy darabig még­­ igyekezett vidámnak látszani, de a harcot nem sokáig bírta . . . És a boldogság helyett az egyetemi klinika rideg, betegszobája várakozott a költőre. Életé­nek utolsó tíz hetét itt kellett leélnie. Orvosai és betegágyához siető kollégái szerető gyöngéd­séggel ápolták. Még halálos betegen is élénken érdeklődött az irodalom iránt, sőt ekkor írja egyik leggyönyörűbb versét is: „Számlálgatom...“ melyben kétségbeesve sír fel: Oh, hányszor hívtam a halált, Mihelyt a kedvem búsra vált. Da most hogy itt Ólálkodik Nem érzek mást, mint borzadályt. Meghaljak ? . . . Oh, ne még, ne még, Agyam még eszme­tűzben ég. Forró szivem Jobban pihen A napon : oh a sír setét Később, mintha megnyugodott volna a sors végzésében, s lázas, reszkető kézzel írta meg hattyúdalát: Beteg vagyok, de már belényugodtam. Tűrök, várok, reménykedem nyugodtan. Mikor jön végre az a fordulat Vagy egy másik, mely jobb arcot mutat. El kell fogadni, bármit nyújt a végzet. Aggály, remény egy nap csak véget érnek. Egy nap mindennel tisztában leszünk. Bár nem látunk többé, nem érezünk. Azonban egyre jobban súlyosbodott Re­viczky állapota. Mondják, hogy mily fájdalmas elkeseredéssel küzdött a halál ellen. Most mi­dőn megváltó gyanánt környezte a halál, fiatal lelke élni vágyott. Utolsó kérése az volt Isten­től, hogy halála „szép, szelíd“ legyen. De e kí­vánsága sem adatott meg neki . . . A lelkében tomboló mélységes keserűség­gel hunyta le örök álomra szemét 1889. július 11-én. Véget értek tehát a költő szenvedései, de a halál meghozta annak megdicsőülését is. A magyarság csak a költő halála után vette észre, hogy ki is vott neki Reviczky Gyula ? . . . Csak most értették meg igazán a költő fájdalmát és örömét, midőn egyénisége a maga soha el nem homályosodó fényességében kezdett kibonta­kozni. Igazi lírikus volt Reviczky Gyula, kinek fogékony lelkén minden nagy érzés mély nyo­mot hagyott. Ezek az érzések dalba öntve lírá­jának örökéletű igazgyöngyei. Igazgyöngyök, me­lyek hamisítatlan értékében tüntetik fel az alkotó művészt. És tényleg! Reviczky igazi enyénisége költeményeiből ismerhető meg. Életének öröm­­telensége és a sok szenvedés, meg fájdalom szülte költészetének pesszimista hangulat min­denütt kiérezhető költeményeiből, de soha nem lankadó akarata és jövendőbe vetett rendíthet

Next