Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-11-01 / 3. szám
1928 november. Ifjú Erdély nemsokára vége lesz a dolognak, eszükre téríti az Isten az embereket hamarosan. A kocsi előállott. Imre felkapta a gyerekeket. Maga elé tartotta és hosszan megnézte őket. Csókolta hamvas arcukat, ahol érte, szorongatta gyönge húsukat s mindenféle értelmes és értelmetlen kedvességet gügyögött nekik. Megcsókolta az anyját és feleségét. A vén asszony görcsösen markolta hátán a kabátot s alig hallhatóan motyogta : — Édes fiam, édes fiam! Isten segítsen, Isten segítsen. Felesége csak a kezét fogta, tartóztatta magát, de a kocsinál már nem tudta megállani, odaesett az ura széles mellére és zokogott, hogy majd megfulladt. Balog szomszéd csettintett egyet s a kétsötétpej tempósan kilépett a kapun. A kaszárnya udvarán a legfiatalabb korosztályt egzercloztatta egy őrmester. Veszett meleg volt, egy csepp szél nem fújt, majd megfulladt az ember, úgy beszorult a levegő a magas falak közé. Az irodák felől néha egy-egy elnyújtott kiáltás gurult végig a fülledt, baktaszagú folyosókon, egyébként nem hallatszott más, mint az újoncok lábdobogása s az őrmester vezényszavai. Az öreg zupás nekikeseredve törülgette izzadt tarkóját s ordított, ahogy a torkán kifért: — Doppelrájen reksut! — Doppelrájen linksut! Kiállított két fiút, laufsrittolta s nidereztette egy negyed óra hosszáig, aztán visszaküldte őket a sorba, káromkodott egyet s elkiáltotta magát: — Rut! — és utána dörmögte: — Hű, de’ meleg van . A boltozatos kapu alatt döngő lábdobogással jöttek az öregek. Egy egészszázad. Mind meglett férfiak, jó testű, jó csontú, telt húsú emberek, pörge vagy méla, lelógó kajla bajusszal. Mindeniken látszott még az asszony keze, nem törölte le még nyomát a katonakoszt. A századiroda előtt megálltak s vártak a parancskiadásra. Halkan, dörmögve diskuráltak az emberek störölték verejtékező homlokukat. Két sántikáló sebesült jött ki az irodából, ezek már megjárták a harcteret, lövést kaptak, megfeküdték a kórházat s most lábbadoztak. — No ezek már meg vannak keresztelve — mondotta Kovács cuksziiver. — Meg ám, de csípős volt a keresztvíz! — kiállotta az egyik sebesült. Hiribi Imre a sor végén állt, a maródiak között. Heteken keresztül el tud kerülni, hogy puskát vegyen a kezébe. Szerencséje, hogy az egész ezredben ő volt az egyedüli názárénus, az őrmester meg földije. Így-úgy taszigálták a dolgot egyik napról a másikra. Egyik nap otthon maradt udvart söpörni, a másikon szobát felsorolni, egyszer az őrnagy úr házához ment vizet hordani, másszor a kapitányhoz a kertbe gyomlálni. Ha minden kötél szakadt, maródiba állott. A hatalmas, széles vállú, piros arcú emberről senki sem hitte, hogy beteg, de az őrmester elnézte a többiek meg csak sajnálták. Meg is mondta Tóth Nagy István, a dobos .— Ez a szegény Hiribi van a legnagyobb bajba. Mert mink csak bánkódunk a család után, oszt törjük az eszünket, hogy mi van a kis gazdasággal, de atzet a szegényt még azzal is megverte az Isten, hogy názárénust csinált belülre. — Igaz a — bólogattak az emberek — ha mán háború van, ki kell állni azt az emberül. Antul hamarább végeszakad. A rendes ember kimén, lű, ha mondják. Ha meglüvik meg hallgat, mint a dinnye a fűbe. Úgyis csak eccel lehet egy embernek felfordulni. De ez a szegény názárénus Hiribi, ez töri magát a hitivel is. — No, a mán bizonyos, hogy nem magyar embernek való hit! „ De ha benne van mán szegény, benne van. Ő lássa, hogy él vele! Imre csak hallgatott, végezte a dolgát s törte a fejét, hogyan kerülhetne ki hite szerint ebből a dologból. — Legyetek szelídek, mint a galambok és okosak, mint a kígyók — mondogatta magában. Az irodaajtón kiléptek a tisztek. Elől az ezredes, aztán az ezredorvos, a kapitány, egy nagy könyvvel, két baka egy asztalt hozott, letették a sor elé, tintát és pennát állítottak rá. — Na komám, az árgyélusát, most válasz- 59