Ifjú Erdély, 1933. szeptember - 1934. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1934-04-01 / 8. szám
Farkas Jenő : Az elnémult ezüstharang. REMENYIK SÁNDOR KÉT ÚJ VERSE MAGYAR PRÉDIKÁTOR SZT. GALLENBEN. A templom — döbbentő szó —: ezeréves. A hajrázó vad lovasokat látta. Perzselve, dúlva áradtak idáig. És a világot hajtották igába. A templom fogadta be a futókat. A rettent embert és a rejtett kincset S falai visszhangozták az imát: A nyilaiktól ments meg, Uram, minket ! A haldoklók, mikor az óra jön, A mennyezetet nézik hosszasan, ''Búsan, Különösen, Megrendítőn. Egy pontot néznek mezőn, hosszasan, Vj világ egy vak pontba tömörül: Egyetlen, kicsi elfeketült csillag, Libeg fénytelenül. Boldog, akinek Isten a barátja, S az elfeketült csillagzaton túl, A mennyezeten túl a mennyet látja. Én nem tudom, az óra mikor jön, Borbolth Daninak. A templom — döbbentő szó —, ugyanaz. A prédikátor olyan fiatal. Szelíd szeme dióbarnán mereng. Esett, alázott nép fia: magyar. Melegen csendül méla baritonja, Ahogy köszönti az ős falakat S ezer esztendő reszket a szavából: Isten szemében csak egy pillanat. AKIK A MENNYEZETET NÉZIK. De nézem én is néha hosszasan A mennyezetet, búsan és merőn, Mint akinek itt nincs már semmi dolga, Elhasznált szerszám, elbocsátott szolga, S boldog volnék, ha tudnék messzebb látni, A sugártalan, fekete világon, A mennyezeten túl a mennybe látni... Az elnémult ezüstharang... Az ezüst harang utolsót kondult.. . s a meznőségi szelek szárnyán gyászhírt lopott sok-sokgyermek és felnőtt szivébe, akik most már hiábavárják egy gyönyörű mesejáték befejezését... A szeretet ezüst csengésű harangjának kötele kiesett, s kihallott a Gyula bácsi kezéből s arról, akinek minden írása egy-egy tavaszt bontó májusi virágzás volt — fekete palástos betűkből összerótt szavak röviden csak annyit jelentenek: Visky Gyula mezőbándi református lelkész, életének 64 ik. lelkipásztorságának 40 ik évében rövid szenvedés után visszaadta lelkét Urának, Teremtőjének. A halál hírét követő mélységes csend fényes bizonyítéka rendkívüli szerénységének, amelynekszürke ruhájában zajtalanul járt kelt az emberekközött. A sziveknek élt, azoknak vetett, egyszer s könnyhullatással, máskor vngadozással; s nem isakart más lenni, amig közöttünk élt, mint a szeretet sok-sok emberi lelket bekalandozó — marokszedője. Ez volt talán az oka annak, hogynapilapjaink, amelyek az idegen kötélakrobata Schtrohischneiderrel heteken át hosszú oldalakon keresztül foglalkoztak, s amíg egy vonatból kiesett porcellányigécről egész hasábokat írtak, addig erről a nagyszivű és gazdag életű ember haláláról — egyetlen sorban sem emlékeztek meg. Pedig még nem is olyan régen a Zord Időben és a Pásztortűzben egymásután gyönyörködhettünk igazán emberi, mélységesen szép írásaiban (Jánoska, Jánoskának mesét mondok, A Föld, Theofil mester, A Sátán aranygolyója, Illés Krisztussal beszélget stb. stb.) Irodalmi érdemeinek elismeréseképen a Kemény Zsigmond Társaság tagjai közé választja. Maximilianus Quadratus és rabszolgája c. gyönyörű írásával tartja meg székfoglalóját. A tordai nagyhéten felolvasott Kendi Ilona mennyegzője című novellája örökre emlékezetes marad azoknak, akik ott voltak, írói karrierjének tetőpontjára azonban még nem érkezett el. Lelke, szelleme nagy-nagy csend után áhítozott. Egyháza gondjait letéve, nyugalomba vonulva készült írásait sajtó alá rendezni. Fiókjai megteltek sok szép ismeretlen novelláival. (Az Isten gondot visel, A szív embere, Szent Antal pártfogoltja, Pável megtérése, A diplomata, Jobbadlán Mihály fellázad, Levél egy fiatal leányhoz (esküvője előtt nyolc nappal), Te és a te házad, Egy pap levelei és az Ezüst harang című befejezetlen mesejátéka.) Ezek az írások tele vannak szeretettel és jósággal .. . Mint megannyi tüzes szekér, amelyek Illésként ragadták tova 64 éven keresztül a „szív emberét“. Mennyi gonddal és szeretettel fésülgette a „Jöjjön el a Te országod“ szociális vonatkozású kiadatlan regényét, ahol egy proletár életnek, Csíz Mártonnak a történetében meglepően éles rajzot ad nekünk beteg társadalmunk életéről, hibáiról, nyomoráról. Szerinte a társadalmi bajok kórokozója elsősorban nem az elavult társadalmi rendszer, nem az osztálykülönbség, nem is a nagytőke önmagában, hanem a hiányzó „Lelkiség”, a melegen érző keresztyén emberi szív... S mint ennek a regénynek, úgy Visky Gyula egész életének is ez a lényege: a Kálvin-plakett megrázó erejű prédikációja, a félkézzel feltartott, lángok között izzó forró szív. — És ő ezt a feladatot életének legnehezebb idejében is híven beteljesítette. Istennel járt és lakozott. Szeretetet prédikált, amig körülötte mindent leperzselt a háború szirokkója. S a halál őrült karneválja után szíve vérével írt, mélységesen emberi írásokkal kötözgette a nehe 117