Ifjú Erdély, 1942 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-01 / 1. szám

Indulót nem lehet „csinálni“, az indulónak születnie kell - jutott eszembe egyik neves erdélyi írónk kijelentése, miközben a napilapokból arról értesültem, hogy a leventeintézmény indulópályázatára beérkezett majdnem kétszáz pályázat közül egy sem felelt meg a követelményeknek. A követelményeket nem ismerem, bár általában az a megfigyelésem, hogy nálunk meglehetősen alacsonyak az indulókkal szemben felállított követelmények. Gondoljunk csak az Egy cica, két cica stb. indulónkra, mellyel a rádió reggelenként nem jókedvre hangol, hanem egy egész napra lehangol. Szóval a követelményeket nem ismerem, de azt hiszem, hogy ez alkalommal alapos bírálatban volt részük a pályázóknak. Egyfelől örvendetes, hogy az indulókat megrostálják, másfelől azonban van valami meggondolkoztató is a pályázat sikertelenségében. A körülöttünk élő népeknek a történeti nemzeti indulójukon kívül új indulójuk is van s ebben sűrítve mondják el azt, amit hisznek és akarnak. A történeti induló a mult nagyságának emlékét idézi fel a lélekben, az új induló a jövőért harcoló hősies jelenről beszél. Történeti indulónk van, méghozzá világhírű: a Rákóczi- induló. Új indulónk azonban nincs, pedig a magyarság is benne él a jövőért harcoló hősies jelenben. Benne élünk, de — valljuk meg őszintén — még eddig nem sikerült megvalósulnia közöttünk annak a lelki, társadalmi és akarati egységnek, amely forrása lehessen egy új és igazi magyar indulónak, így jut el az emberi kérdés gyökeréhez, a magyar élethez, melynek bennünk és bennem gyökeresen meg kell változnia, hogy aztán mindnyájunk ajkáról felharsanjon a győzelmi induló, az igazi új, igazán magyar induló. Addig azonban leventéinknek meg kell elégedniük Hadffy Hermann leventeindulójával... A Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület karácsony előtt szeretetvendégséget rendezett. A szeretetvendégségen az egyes munkaágak vezetői rögtönzött beszámolókat tartottak. A szeretetvendégségen elhangzott beszámolók tanulságával hoszszabb cikkben foglalkozik Erdélyi Református Egyházkerületünk hivatalos lapja, a Református Szemle, 1941. december 20 i számában. Néhány sort idézünk a cikkből: „Öröm volt hallgatni ezeket a beszámolókat, amelyekben nem volt szó nagy eredményekről, sem nagy tervekről, hanem a komoly felelősségérzet hallatta fiatalos csengésű szavát. Tele voltak ezek a beszámolók hittel, bizakodással, egyház- és nemzetszeretettel, komoly evangéliumi kritikával. Örömmel állapítottam meg, hogy ennek a mi református magyar ifjúságunknak van szeme, lát és van hite, bízik , van szíve, amely ég a Krisztus ügyéért. Úgy éreztem magamat a megváltozott helyzetben is, mintha ismét ott ülnék a két évtized előtti ifjúsági konferenciákon s hallom ismét a Lélek szavát, úgy is, mint bátorítást, úgy is, mint parancsot. Akkor az idegen uralom szorongattatásai és a jövőért való aggodalom töltötte el a lelkeket, most pedig a közunalom szürke köde nehezedik a telkekre. Újra kell kezdeni mindent ! — hangzik az ifjúság szava. Akkor is az ifjúság között indult meg újra a munka , ezzel az ifjúság adott új lendületet a magyar életnek. Ma ismét oda kell állatnunk az ifjúsággal egy sorba s utat kell nyitnunk a kedvezőbb magyar viszonyok között az Ige és Szentlélek munkájának.“ A cikk írója T. S. Evangéliumi Munkásszövetség. Egyéves már ez a mozgalom s éppen ideje, hogy az erdélyi ifjúság is észrevegye. A munkássággal nem sokat törődtünk eddig. Romantikus áradozással beszéltünk a faluról, de talán csak azért, mert messze volt tőlünk s üres szavakkal is lehettünk a parasztság barátai. Most sem arról van szó, hogy ne törődjünk többet a faluval s csak a városi dolgozó bajai foglalkoztassanak ezután. A munkáskérdés és az az úgynevezett népi kérdés bennünk a helyes magyarság-tudatan egyenlítődik ki. Akiben élő valóság a magyar lélek s aki hallja az evangéliumot, az pártatlan s egyszerre méri fel a gyár és a szántóföld magyarjának sorsát. Az Evangéliumi Munkásszövetség a magyar reformátusság felelősségérzetéből született. Az a célja, hogy megszervezze, lelkileg öntudatosítsa és megsegítse a magyar munkást. Az erdélyi református életnek egyik legnagyobb hiányossága a tervszerű munkásmisszió volt. Sokszor beszéltünk úgy a gyárakról, mint idegen területről s a lelkünkből kiveszett a közösségnek és a felelősségnek a tudata. Nem kerestük meg a magyar munkást s csodálkozhatunk- e azon, hogy a dolgozók sokszor úri fényűzésnek érezték a hitet? Budapesten, a Ráday utca 5. szám alatt már egy éve működik az Evangéliumi Munkásszövetsg, a protestáns testi és szellemi dolgozók mozgalma. Kolozsvárt és Marosvásárhelyen , a többi erdélyi városban ezen a téren kezdik szervezni a szövetséget. A magunk részéről két dologra figyelmeztetjük a munka iránt érdeklődőket, sőt a munka vezetőit is. Ne feledjék el elsősorban azt, hogy a munkásságnak magának kell megsegítenie önmagát. A falukérdésben is a legtöbb városi akkor téved, amikor önhitt gőgjében gyámkodni akar a földmivelőkön. Lehet valaki jó tanár vagy orvos, de szántóvető(Folytatása a 16-ik oldalon.)