Ifjú Erdély, 1943 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1943-01-01 / 1. szám
Új esztendőre minden jót kívánunk minden társunknak. Érezze meg a súlyos idő terhét minden fiatal lélek. Tessék Istenhez menekülni, tessék felmérni az egyén és a közösség nagy bűneit, tessék mindennel leszámolni. Hogy mentjük a korlátozások között is régi értékeinken Dönteni kell végre. Az Úr Isten színe elé állani s az Igében tisztuló lelkiismerettel keresni a népünkre bízott tálentumokat. Maradjunk egyedül az Úristennel. Imádkozzunk ! A felekezeti békét harsogja ma minden torok. Annyian beszélnek róla, hogy az már veszélyes. Zilahy kezdte, a Magyar Szemle folytatta, felvonultak a főpapok s az első lelkipásztorok és minden újságíró kipróbálta rajta a tollát. Erdély református ifjúsága nem gondolkozik sokat ezen a kérdésen. Magyarok vagyunk és reformátusok. Aki ebben bánt bennünket, az fajáruló, hitetlen ember. Jól jegyezzük meg a következőket: Tudjuk, hogy a magyar lelkiséget nem kell kitalálni, az él és mindannyian benne élünk. Ezt az osztatlan lelket érezzük népdalainkban, meséinkben, művészi alkotásainkban, népünkben, magunkban. Ez a lélek háborog leventéinkben, diákmunkáinkban, szóval minden közösségünkben. Ez a lélek van és az sem árt neki, ha sokan újra kitalálják. Tudjuk, hogy a katolikus és protestáns hitvallás kiegyenlítése lehetetlenség. Emberileg és emberi időben legalább is lehetetlenség. A hitvallásos meggyőződések tiszteletben tartása nem liberalizmus. Legyen mindenki türelmetlen, önmagával és hittestvéreivel szemben. De a magyar élet közös munkamezeiről pusztuljanak egyházaink hatalmi törekvései. Tudjuk, hogy Jézus Krisztusnak nincsen semmi köze a falakra aggatott hatalmi jelvényekhez, de azokra is fájdalommal néz, akik a hatalomtól hatalmukat féltik. Jézus Krisztus nem a reformátusoké, de nem is a katólikusoké. Ő a hívők Megváltója. Szégyenkezzenek a bajcsinálók s reménykedjem nek, akik szégyenük a zavart. Te pedig, Erdély református ifjúsága, higgyed rendületlenül, hogy egy út vezet Istenhez, a Szentírás keskeny ösvénye. Találd meg ezt az utat; a te anyaszentegyházad minden napon kínálja neked. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Okukek már Egy szavalóverseny tanulságai. December közepe táján Kolozsváron a m. kir. Állami Kereskedelmi Leány középiskola más középiskolákkal együtt szavalóversenyt rendezett a Mátyás király Diákházban. Örömmel fogadtuk ezt a mozgalmat, mely a középiskolákban első ünnepe a magyar szónak és költészetnek. Több mint három órán keresztül a tiszta magyar szó szép kiejtéssel bugyogott e’*C, ^'ni. fenyveseink kristályforrással, hatvan leány ajkáról. Ez a szép ünnep mégis elárult valamit és szomorúsággal tölt el. A szavalók szabadon választott verseket adtak elő s várták, hogy a hétköznapi bábfltől és a sok ocsmány idegenszerűségtől megfertőzött beszéd után, felüdülhetünk legnagy költőink csengőtiszta magyar nyelvében. Kaptuk is nagy költőink művészetét megcsúfoló, álérzelmeket zengő szép és megható versiként, mely^:J\°n meg-meg- Cailant egy egy Petőfitől elrabolt és a köruluk'nyéknek megfelelően átalakított verssor is. Miért igyunk a tiszta forrásból, mikor ihatunk a zavarosból is? Az közelebb is van. A magyar költészet Sajó Sándorok, Babay Gézák, Sas Edék, Nemes Nagy Irének, Kosárinék stb. versein keresztül (ki győzné felsorolni „jó magyar költőinket“, akik bizonyára jó magyarok, de közepes költők) jelentkezett rá, hogy négy betévedt Vörösmarty és Petőfi, egy Arany, Ady és Berzsenyi s valamivel több Mécs és Reményik vers sejttette, hogy van még igazi magyar költészet is. De hol voltak ezeréves irodalmunk kincsei, népünk költészete, mi száműzte nagy költőinket a leányifjúság szájáról, hol voltak a modern magyar líra mesterei: a költészetünkben új utat kereső Adynak egy verssel jutott hely. Hol maradtak a többiek: Babits, József Attila, Juhász Gyula, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc s a magyar lélek eddig ismeretlen mélységeit feltáró népi költők: Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka István. Önképzőkör rendezte a szavalóversenyt és az az önképzőkörök szellemét tükrözte vissza. Megmutatta, hogy ez is, mint minden „irodalmi intézmény", híven őrzi a hagyományt; a háború előtti romantikus középszer hagyományát. Ábrányiverseket szaval, mikor már Ady új versekkel döngetett kaput néhány évtizeddel ezelőtt. De megmutatja, hogy iskoláink irodalomtörténeti tanítása nyomán, milyen szellemi táplálék kell az ifjúságnak. Én inkább a tanítást hibáztatom, mint a leányokat, akik ünnepelni akarták a magyar verset és ehelyett eltemették. Hiszem, hogy nemsokára feltámad! Szabó István. FIGYEL Ő