Ifjú Kommunista, 1967. (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
KULTÚRA ÉS TEVÉKENYSÉG is. Előző cikkemben a kultúra és tevékenység fontosabb összefüggéseiről írtam. Arra a manapság már sokszor feltett kérdésre kerestem feleletet, vajon optimistán vagy pesszimistán kell-e megítélnünk a kultúra és a tömegek viszonyát, milyen tényezők befolyásolják ezt a viszonyt, hogyan vélekedjünk a „tömegkultúráról”? Mielőtt azonban a feltett kérdésekre felelnénk, legalábbis vázlatosan szólni kell a művelődésről. Annál is inkább, mert az iskolareform, a népművelés korszerűsítése s más, ugyancsak jelentős erőfeszítések formájában ezzel szinte mindnyájan szembe kerülünk, úgy is mint művelődök, úgy is mint másokat tanítók. Objektív kultúrát emlegetve a munkának azt a funkcióját határozzuk meg, amely az anyagi és szellemi javak létrehozására vezet. Szubjektív kultúráról szólva — a magyar műveltség fogalom leginkább azt tükrözi — az egyén képességeinek, készségeinek, alkotóerejének sokoldalú kibontakoztatására, többek között munkakultúrájára gondolunk. Az objektív kultúra tehát a tárgyiasult kulturális javakat, a szubjektív kultúra pedig „az emberi lényegi erők” kibontakozását, az egyén testi és lelki fejlődését jelenti. (Vagyis a képességek, készségek, élmények, szokások, tulajdonságok, ismeretek, tapasztalatok, pszichikai alkat stb. mind, mind a szubjektív kultúra fogalomkörébe tartoznak.) Hogy a szubjektív kultúra hogyan, milyen mértékben, arányokban fejlődik, nagymértékben függ a művelődéstől, a hagyományozódás gazdag lehetőségeitől. E felosztás ellenére is a kultúrát egységes egésznek kell tekintenünk, mert ugyanannak a folyamatnak eredményeként létrejövő jelenségek két oldaláról van szó. A szubjektív és objektív kultúrát metafizikusan elkülönítő szemlélet, félrevezető, elválaszt valamit, ami végeredményben egységes. A kultúra anyagi és szellemi javai felhasználásának elveit, gyakorlatát, metodikáját, valamint e folyamat szervezeti formáit a sokoldalúan fejlett, alkotó egyéniség kialakítása érdekében nevezzük művelődésnek. A művelődés lényege a szubjektív kultúra kibontakoztatása az adott társadalom műveltség ideáljának megfelelően úgy, hogy eredményeként az objektív kultúra is gazdagodjék. A művelődés ezért irányított, tervszerű tevékenység, nemcsak elsajátítás, az egyéniség harmonikus fejlődése érdekében, hanem a társadalomban betöltendő alkotó szerepre való nevelés is. A kultúraterjesztés társadalmilag meghatározott célkitűzések jegyében folyik, az egyén és közösség viszonyának formálódó egységére építve, így a művelődés kétoldalú folyamat, miként a munka is. Az ember nemcsak elsajátít, hanem a műveltséganyag gazdagítására is törekszik. A műveltségnek ez a dinamizmusa újólag arra figyelmeztet, hogy az ember elsősorban tevékenységeiben formálható, nevelhető. A művelődés rendszerint legszervezettebb formája a hagyományozódásnak. Az oktató-nevelő munkával, az intézményesített közneveléssel kezdődik, a népműveléssel, az önálló művelődés számos lehetőségeinek felhasználásával folytatódik. A kultúra egyik legfőbb sajátossága a folyamatosság. Ez a művelődésre is jellemző. Éppen e folyamatosság tükrözi azt, hogy a kultúra alkalmazása, elsajátítása, gazdagodása során állandóan mozgásban van, alakul, fejlődik. Ezt a mozgást az ember tevékenysége, munkája alapozza meg. A folyamatosság jellegnek ez az értelmezése tulajdonképpen a legdöntőbb mozzanata nemcsak a kultúra fogalom megértésének, hanem a műveltség helyes értelmezésének is. Mindebből levonható az a gyakran hangoztatott megállapítás, hogy tudniillik az ismeretek önmagukban még nem teremtenek műveltséget. Az elsajátított ismereteket műveltséggé az emberi cselekvés teszi. Az ismeretek és tettek együtt, az életbe ágyazottan jelzik az ember kulturáltságát, amely nem valami elvont eszmény, hanem reális választás, tett. Erre utalt több írásában Szabó Ervin és sok kommunista gondolkodó, hangoztatván: „Minden meggyőződés annyit ér, amennyit hirdetője belőle a maga cselekvésével valóra vált". A kultúra tevékenység és folyamat jellegéből az következik, hogy az igazi műveltségben az ismeretek és tettek köre egységes egész, hogy a gyakorlati felhasználás, az alkotó alkalmazás teszi a tudást kultúrává, vagyis minden ismeret műveltséggé válásának feltétele az alkotni tudás, az ismeretekkel való élés. Sem a műveltség, sem a művelődés nem lezárt, nem egyszer s mindenkorra elért minőség, amelyet valamikor is befejezettnek, késznek érezhetünk. A műveltség előremutató, fejlődésben levő jellegének érvényesítése állandó szükségletté teszi a művelődést, az intenzív szellemi tevékenység az emberi minőség egyik legkarakterisztikusabb jegye. Mindezzel nem elsősorban a kulturális értékeket, a műveltség anyagot, az ismereteket jellemezhetjük, hanem elsajátításukat, a velük való élést, kiegészítésüket és alkotásukat. Az objektív kultúrán belül a társadalomban megnyilvánuló kulturális javak az egyén és közösség kapcsolataiban kifejeződő emberi viszonyokat is jellemzik; egyenlőséget vagy egyenlőtlenséget az élet megismerésében, a valóság művészi vagy tudományos kifejezésében. A természet és társadalom területén létrejött kulturális javak képezik az egyén kulturális környezetét, bennünk testesülnek meg a társadalom eddig létrehozott értékei, tapasztalatai, s ezek nem elsősorban szubjektívek, „a tehetség” révén, hanem objektívek, társadalmilag meghatározottak. (Befejezés a köv. számban.) Ibos Ferenc 14 Mit olvassunk az építészet remekműveiről? Magyar Építészet tíz éve. 1945—1955. Gerő László: Építészeti műemlékek feltárása, helyreállítása, védelme. A Városképek, műemlékek sorozatban: Vác, Pécs, Veszprém, Pápa, Szentendre, Szeged stb. A Magyar Műemlékek sorozatban: Debrecen, Sopron, Esztergomi Rakócc kápolna, Esztergom, Balaton környék műemlékei, Székesfehérvár, Eger, Kőszeg, A Nemzeti Múzeum stb. A Műemlékeink sorozatban megjelent: Margitsziget, Jáki-templom, Országház, Nyírbátor stb. Pogány Frigyes: Szobrászat és festészet az építőművészetben. Pogány Frigyes: Terek és utcák művészete. Brúnó, Zévi: Az építészet megismerése.