Ifjú Kommunista, 1980. (24. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
A történet szereplőjét nevezzük X-nek. A gyárat, ahol mindez lejátszódott, N-nek. (A neveket azért hallgatom el, mert tudom, az eset sajnos, nem egyedi, bár őszintén remélem, tipikusnak sem nevezhető.) Tehát mi történt? Telefonáltam egy városi KISZ-bizottságra, szeretnék cikket írni az intéző bizottság koordinációs munkával összefüggő (1978. IV. 13-i) határozatának végrehajtásáról. Szépről, példaszerűről, hadd okuljanak belőle mások. A bizottságon készségesek voltak, a vállalatot ajánlották, mondván: a legjobb KISZ-szervezeteik egyike dolgozik ott. A megbeszélt időben összejöttünk X-szel, a KISZ-szervezet titkárával. Jó félórás beszélgetés után, amikorra a fejem zsongott már a sok adattól, mutatótól, teljesített munkaórától, a szemem vibrált a falakat elborító oklevelektől, zászlóktól, megkockáztattam a kérdést: — És problémátok, gondotok nincsen? Szemrehányóan nézett rám X. Erre pontosítottam: — A vállalatotok központja a fővárosban van. Sok, a tiétekhez hasonló ,,leányvállalatnál” jártam már, s bármiről beszélgettünk, végül előjött a panasz : mostohagyerekek vagyunk. Dolgozunk, gürcölünk, különbül, mint azok ott fönt (tudniillik a központban), de a hasznot ők húzzák. Kevesebb a pénzünk, ezerszer kell kikérni egy titkárt az értekezletre, továbbképzésre, amire el is engedik, a jó ötleteink elvésznek a fővárosba vezető kétszáz kilométeres úton — soroltam a példákat (kissé szabadjára engedve a fantáziámat), csakhogy igaz szóra bírjam X-et. Mert amit addig elmondott, az túlságosan gyanúsan gyönyörű volt. A csel sikerült, a sejtésem beigazolódott: — Köztünk maradjon — sóhajtott nagyot X—, nálunk sem minden fenékig tejföl. Mondtam, ugye, hogy a dolgozóink kétharmada fiatal. Java részük nő, fiatalasszony, anya. Rengeteg az apró gyerek. Égető szükségünk volna egy gyári óvodára. Az ifjúsági parlamenten fel is vetettük ezt. Kértük a direktort, tegyen valamit. Nyereséggel termeltünk, pénzünk van. „Megértem én és támogatom — hangzott a válasz —, de tudják, végső soron a központtól függ...” Ennek lassan két éve lesz. A gyerekek egy része iskolába megy. De az óvoda nem megy... — Vagy, ha már szóba hoztad a beiskolázást — folytatta —, ezzel is állandó gondunk van. Kímélni kell a munkaidőt, rendben van. A termelés az első, rendben van. Csakhogy közel kétszáz a kiszesünk. Nem is akármilyen gyerekek. Ez semmit sem számít? És ha igen, akkor miért kell minden egyes hathetes beiskolázás vagy néhány napos nyári felkészítés előtt közelharcot vívni azért, hogy a bizottság tagjai, az alapszervezetek titkárai közül némelyek elmehessenek? A végén pedig miért kell keserű szájízzel tudomásul vennünk: ismét foghíjas a csapat? Csapat! Két-három emberről van szó. Vagy: már megint egy KISZ-tanfolyam? Mit szólnak a központban, ha ennyi munkaóra kiesik? X az elkövetkező másfél órában féltucat olyan történetet mondott el, hogy borsódzott a hátam. Mitagadás, pompás érzés volt ez a kezdeti langyos vita után. Végül előrukkoltam a keresztkérdéssel : — Ide figyelj, X! Ismered a központ titkárát? — A kit? Ja, igen. Illetve nem. __99 — Szóval a nevét tudom, de még nem találkoztunk. — Mióta vagy titkár? — Több mint négy éve? — Biztosan hallottál a koordinációs határozatról, 1978 tavaszán hozta az intéző bizottság. — Persze. Olvastam. — És arra nem gondoltál, hogy ezeket a gondokat, mondjuk a koordinációs csatornákat felhasználva, megoszd a többiekkel, főképpen a központ titkárával? — kérdeztem. Kissé gúnyosan nézett rám. — Milyen csatornákat emlegetsz? — Jól hallottad. Például elmondhatnád titkári értekezleten, kibővített testületi ülésen, személyes beszélgetéskor — soroltam a lehetőségeket. — Bravó! — gratulált X. — Jól bevágtad a határozatot. Hát már nem emlékszel, hogy mondtam, a titkárnak csak a nevét ismerem? És tudod, honnan? Minden év elején kapunk egy szépen címzett, nagy alakú borítékot, benne a központiak KISZ- bizottságának akcióprogramja, rendezvényterve, meg egy levél: jó munkát kívánunk és dátum, aláírás, kész! Ennyi, és egy szemmel sem több nálunk a koordináció! X-től egy olcsó közhellyel váltam el, ha Mohamed nem megy a hegyhez... — emlékeztettem a régi bölcsességre. Abban maradtunk, hogy talán igazam van, tesz egy próbát. Később felhívtam az „ismeretlen” KISZ-titkárt, szerény kérést tolmácsoltam: keresse ő is X-et. Megígérte. Most a nyilvánosság előtt őt s a többi hasonló „ismeretlent” kívánom emlékeztetni az említett határozat két rövidke mondatára: „A koordináció célja a feladatok egyeztetése, a tapasztalatok kicserélése, a közös állásfoglalások kialakítása.” Továbbá: „A koordináció alapvető formája a titkári értekezlet.” S nem elég a határozat egyetlen tételével összhangban lenni, miszerint: „A koordináció a területi irányítás érvényesülését nem csorbíthatja.” Mert ennél a helyzetnél még egy kis „csorbítás” is jobb. SZ. K. ,1.