Ifjúmunkás, 1961 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1961-01-05 / 1. szám

.ifjwmmfá* В­Л Т 'Э 11 S ,4 В С A hármas bányán végigszá­­guldott a­ hír. Csengtek a tele­fonok, átkiabáltak egymásnak a bányászok. S mint ilyenkor szokott, felvillant előttük a csillés fiú alakja, arca, eszük­be jutott egy-egy mondása. Látták, amint gyors mozdu­latokkal kapcsolja egymáshoz a csilléket, az emelkedőn vi­gyázó szemmel kíséri a meg­rakott szerelvényeket, vagy alá feszíti vállát egy-egy ki­siklott kocsinak. A részleg­­vezető mérnök előtt úgy je­lent meg, ahogy megismerte: szép, nyílt arcúnak, örökösen jókedvűnek. Az IMSZ titkár emlékezetében úgy villant fel, amint bokáig érő sárban járja a falu utcáit, hogy a bánya ifjúmunkásait alapszervezeti gyűlésre hívja. Barátai látták, ahogyan tréfás kedvvel csen­desíti le a mulatságban már­­már összeakaszkodókat. S az apa, aki minden reggel két fiával száll le a tárnába, fá­jón érezte, hogy kilenc gyer­meke közül ez a legjobb, leg­­szófogadóbb. ’A köpeci bánya völgyében ezalatt Bárót felé száguldott egy vöröskeresztes kocsi... A kórházból motorkerékpáron indult elébe az orvos, hogy még útközben erősítse a bajba­­került fiatal szervezetet. * ’Aznap délelőtt Simon Si­mon a megrakott szerelvény mellett haladt. Nézte a ka­paszkodó kocsikat, a feszülő drótkötelet. S egyszer csak ijed­ten kapta fel a fejét, a kötél megereszkedett, a szerelvény­ről leszakadt csillék lassan megindultak a lejtőn lefelé. Kiáltás szakadt ki a torkán: — Vigyázz! Elszakadt, a cug! ’A szűk folyosó háromszoro­san visszhangozta a kiáltást.­­Szerelvénykísérők, lőmesterek szempillantás alatt védett já­ratokba ugrottak. Még a tro­­lista is otthagyta fülkéjét s szaladt a többiek után. Onnan talán meg lehetne fékezni a csilléket — jutott a fiú eszé­be, ahogy odanézett. A drót­kötél még nem akadt le ró­luk. Ha tovább rohannak, fel­szaggatják a síneket s egy műszakra leállítják a terme­lést. Kép villant meg előtte: a lejtő alján társai tologatják a­­csilléket, túl későn hallják meg a rohanó kocsi zaját és... Már nem gondolkozott. Má­sodperc töredéke alatt átug­rotta a vonalat s beszaladt az üresen hagyott trolifülkébe. Mögötte elzúgott a csillesor. Megrántotta a kart. A meg­feszült kötél hirtelen vissza­fogta a csilléket, amelyek őrült csörömpöléssel verődtek egymáshoz. A lendülettől ma­gukkal rántották a trolifülke gépét. Rá a fiúra. Aztán minden elcsendese­dett, csak a megfékezett csil­lékről hallottak a széndara­bok... Nagy Árpád, az­­MSZ titkár először látta szomorúnak, ta­nácstalannak Simon Simont. Fehér kötéssel körültekert ar­ca keskeny volt és sápadt. — Mondd meg az igazat, meggyógyulok? — kérdezte, miközben szeme fürkészve ta­padt az arcára. — Most már megmondom. Egy hétig az orvosok sem tudtak erre válaszolni, de ma már olyan makkegészséget ígérnek neked, amilyen az­előtt volt. — A bányában mi hír — kérdezte kisvártatva, de a ré­gi érdeklődéssel a beteg. — Várnak vissza. Már mind jártak itt érdeklődni felőled, de eddig senkit sem engedtek be hozzád. Nagy Árpi csak azt hallgat­ta el, hogy elsőnek ő jött, s mint a gyermek rimánkodott az orvosoknak. — Mentsék meg. Minden emberért kár, ha elpusztul, de ezért a fiúért kétszeresen az. A Simon Simon a régi erőben táncolt a szilveszteri mulat­ságon. Szülei, barátai, társai mégsem így látták, hanem sokkal erősebbnek. Olyannak, akiben van bátorság átrohan­ni a szállító vonalon, amikor tudja: csak egy elvétett lépés és a rohanó csillesor alá ke­rül. Olyannak, aki még életét sem kíméli, ha munkatársai, elvtársai kerülnek veszélybe. Példaképet láttak benne. Azt az ifjúmunkást, akit a kom­munisták neveltek bátorságra, önfeláldozásra. Nagy Erzsébet A modern gép nem sok munkát, клип inkább figyelmet igényel. Tătara Alexandrina, a săvinești s­etongyár fiatal munkásnője m­indig „résen van“, ha a szál letér megszabott útjáról 0*0 ■ A vajdahunyadi kombinát koksz­olóműve Vidám fiúk ezek az udvar­helyi traktoristák. Tréfás ked­vűek, arcukról le nem hervad a mosoly. De közülük is a legvidámabbak a 10. és a 12. brigád tagjai. Az elsőnek Putz László, az utóbbinak Nagy József a vezetője. Nem­csak a székelyudvarhelyi gép- és traktorállomáson, hanem a környező falvakban is, minde­nütt, ahol dolgoznak, nagy a hírnevük. Putz Lászlónak ez a szava­­járása : — Rövid az élet, örök a sír, bolond, aki búsul, bo­lond, aki sír. S ők nem akarnak ebbe a búsuló-síró kategóriába tar­tozni. Ahogy egy pillanatnyi szabad idejük van, tesznek ró­la, hogy ne unatkozva töltsék el. Szerencsére a kocsma ott van a GTA székhelyével át­­ellenben. Egy ugrás az egész, csak át kell menni az úton, még az olajat se kell lemosni a kézről. Mert ott a szemközti kocs­mában töltik idejüket a szó­ban forgó két brigád traktoris­tái. De ne gondolja senki, hogy amúgy egyesben, kettes­ben ütik agyon az időt. Nem olyan magános fiúk ők, csapa­tostól járnak, mint a seregé­lyek. A kocsmába is így men­nek együtt, brigádban. Letele­pedni is „szervezetten“ telep­szenek le. Az egyik brigád az egyik asztalhoz, a másik a másikhoz. — Ide egy kaniszterrel ab­ból az üzemanyagból ! — ki­áltja Putz. — Nekünk meg csakazértis egy tartályra valót ! — lici­tálja túl Nagy József a rende­lést. És kezdődik a dinom-dá­­nom. A társaság egyesített erőfeszítései nyomán szem­­fényvesztésszerűen fogy az „üzemanyag”. Vicctéma és ok a vigadalomra pedig akad IRTA P­etre “Dinescu mindig annyi, amennyi csak tetszik. Olykor akad ugyan egy-egy mogorvább hangulatú rontó is, aki ilyesmikkel hoza­kodik elő, hogy azt mondja : — Megeredt az eső, csorog az eresz.. . — Hát aztán ? Tebeléd tán nem csorog a cujka ? — De csorog biza, de én a traktorokra gondoltam. Mint­ha kint hagytuk volna a ma­sinákat a szabad ég alatt. — Hát aztán ? Vasból van az, egyet se búsulj, nem fázik meg. Mert ugyebár vidám fiúk a 10. és a 12. brigád tagjai. Nem mondanak le az ilyen vígadás­ról azokban a falvakban sem, ahol dolgozniuk kell. Meg az­tán nagyvonalúan oldják meg a dolgokat, nem foglalkoznak ők ott ne, akármilyen apró­­cseprő dologgal. Hogy ők egyik sebességről a másikra váltsanak át, ha kell, ha nem, vagy hogy ugyanabban a se­bességben hagyják száguldani a traktort, mégha a talaj nem is engedi meg. .. Nem érdemes semmiségekkel tölteni az időt. Egy kupica lélekmelegítő, egy kiadós vicc valahol egy fedél alatt, hogy ne verje az embert az eső, ne érje a szél. Hiszen az ember csontból és húsból van, nem öntött vasból és acélból, mint a traktor, így vélekednek Putz és Nagy brigádjának vidám le­gényei. Csupán egyetlen dolog tudja kihozni őket a sodrukból : miért nem értik meg őket ? Miért van az, hogy senki sem nevet együtt velük, miért van az, hogy a GTA vezetősége és a kollektív gazdaságok, ahol dolgozni szoktak, minduntalan megharagszanak rájuk és a kákán is csomót keresnek ? Miért figurázzák ki őket a fa­liújságon, miért piszkálja, bí­rálja őket mindenki ? Ők vi­dáman akarnak élni. Vagy, ta­lán nem értelmezik helyesen a vidámságot ? Úgy látszik, a két brigád tagjai egymaguk nem képesek megtalálni a választ erre a kérdésre. Segí­teni kéne nekik... EGON JORDAN Az utolsó felvétel M­a éppen egy éve annak, hogy utolsó indiai útján életét vesztette Robert Ward, a mi klubunk, a „Lifeti­me" egyik alapítója. Együtt ül­tünk ezen a napon a klubban , Wardra gondoltunk és mind­azokra, akik már ő előtte el­hagytak bennünket. Nincsen megállás , állandóan eltűnik va­laki közülünk, és állandóan adó­dik esemény valakire visszaem­lékezni, valamin eltöprengeni... A sors következetesen behajtja rajtunk sarcát: évi egy-két halottat. Üveglapos asztal áll a klu­bunkban ,az üveg alatt őrizzük azoknak a fényképezőgépét, vagy más visszamaradt holmi­ját, akik többé nem jöhetnek el ide. Fekete poszton sorakoznak, minden magyarázat vagy jegy­zet nélkül, de enélkü­l is tudja mindegyikünk, hogy melyik kié volt. A legrégebbi Vernoill „Leicá­­ja”, mellette O'Connor össze­zúzott „Kodakjának“ roncsai, azután Max Kantner „Rolleifle­­xe”, James Wertheim japán „Cannonja" és még sok, nagyon sok más készülék. A legutolsó Robert Ward összetört „Hassel­­badja“. Vernoill az indokínai háború­ban vesztette el életét, O'Connor az angol királynői koronázása alkalmával zuhant le egy pár­kányról, Max Kantnert Paleszti­nában gyilkolták meg, a másik kettő­ Koreában esett el. A má­sodik világháború vége óta minduntalan lövések dördülnek el, bombák robbannak, repülő­gépek támadnak a világ vala­mely táján, és mindig kínálko­zik alkalom arra, hogy életünket feláldozzuk a fényképezésért — mert hiszen ez a foglalkozá­sunk. És hogy a mi klubunk egyáltalán fennállhatott, talán éppen annak köszönhető, hogy a nagy képeslapoknak és az új­ságoknak állandóan szükségük van ilyen fényképekre. A mi „Lifetime“-unk ugyanis üzleti alapon nyugvó, szervezett kockázat volt, azzal a céllal, hogy — fenntartsuk magunkat. A klubot James Wertheim, Ro­bert Ward, David Long és még néhány hajdani haditudósító alapította. Aki be akart lépni a ,,Lifetime‘’-be, értenie kellett valamihez. Ezenfelül köteles volt honoráriumát — tekintet nélkül arra, hogy az ezer dol­lárt, vagy egy dollárt tett ki — a közös pénztárba befizetni. Ezekből a bevételekből támo­gattuk azokat is, akik már mun­kaképtelenek voltak, valamint azoknak a családjait, akik már nem éltek. A mi „Lifetime“-unk a világháború utáni katasztro­fális helyzet eredményeként jött létre. A nagy képes folyóiratok ugyanis azokat választották ki közülünk, akik a legkevesebb honoráriumot igényelték, míg a többiek csak alkalmi munkát kaptak, és ha az nem volt, hát nyomorogtak. A klub megala­kulása után másképp tárgyal­hattunk a képes folyóiratokkal. Igaz, nem mindig kapták azt, amit akartak, viszont ezzel szemben igazi művészetet szál­lítottunk nekik, és annak érvé­nyesülnie kellett. K­lubunk vezetője, David Long mondott emlékbe­szédet Wardról. Sorra vette kezébe a felvételeit, de meg sem mutatta nekünk — hi­szen mindannyian ismertük eze­ket a képeket. Beszéde közben nem titkolta legrejtettebb gon­dolatait sem. — Sokan azt hiszik, hogy könnyű dolog ott fényképezni, ahol valami rendkívüli történik. Úgy vélik, hogy ehhez nem kell más, csak rutin és a megfelelő alkalom, művészi érzékre pedig semmi szükség nincsen. Ha majd egyszer, később, gondol­kodó emberek kezébe kerülnek olyan képek, mint amilyenekkel Ward ajándékozott meg bennün­ket, azok meg fogják érteni, mennyire téves ez a felfogás, úgy fogják értelmezni a felvéte­leken látható jajveszékelő férfi­akat és a végső nyomorban lán­goló tekinteteket, ahogy mi ma Goya képein felismerjük­ az apokaliptikus rémületet. Megér­zik majd a művészetet Ward munkájában, amelyet a modern technika fejlődésének eredmé­nyeként tudott ennyire beszéde­sen kifejezésre juttatni... Ward alkotásait az igazságos jövő fogja méltányolni... el fogja is­merni az élet kegyetlen realitá­sának művészi ábrázolásáért folytatott harcát. A mi teendőnk ma csupán annyi, hogy sajnál­kozzunk régi barátunknak, an­nak az embernek a halálán, aki olthatatlan alkotásvágyában még sokat adhatott volna ne­künk. Amikor idáig jutott beszédé­ben, megszólalt a telefon ; tit­kárunk, Mr. Freeman kereste Longot, aki kezében a fényké­pekkel, így folytatta : — A háború után becsületes alapon álltunk össze mi, egy­formán gondolkozunk és —• minden évben voltak hallottja­ink. A háború tulajdonképpen sosem fejeződött be ... A hábo­rúnak még nincsen vége... Az utolsó éhségsújtotta évben Warddal együtt Indiában vol­tam. Eljutottunk oda is, ahova még a hadsereg sem mert el­menni. Sohasem felejtem el, ahogy az éhségtől haldokló em­berek karjukat nyújtogatták fe­lénk, jajgattak és végül kime­rülten összeestek. Én is felü­völ­­töttem a rémülettől, de Ward csak fényképezett, hogy fájdal­mában és felháborodásában az egész világnak megmutassa, mily borzalmas szenvedéseket kénytelenek emberek elviselni. Azt hiszem, néha érdemes is ezért az életünkkel megfizetni. Már nagyon is sok szenvedő ar­cot, számtalan hadszínteret és lebombázott várost fényképez­tünk le, de továbbra is oda irá­nyul minden igyekezetem, hogy

Next