Ifjúmunkás, 1961 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1961-01-05 / 1. szám
.ifjwmmfá* ВЛ Т 'Э 11 S ,4 В С A hármas bányán végigszáguldott a hír. Csengtek a telefonok, átkiabáltak egymásnak a bányászok. S mint ilyenkor szokott, felvillant előttük a csillés fiú alakja, arca, eszükbe jutott egy-egy mondása. Látták, amint gyors mozdulatokkal kapcsolja egymáshoz a csilléket, az emelkedőn vigyázó szemmel kíséri a megrakott szerelvényeket, vagy alá feszíti vállát egy-egy kisiklott kocsinak. A részlegvezető mérnök előtt úgy jelent meg, ahogy megismerte: szép, nyílt arcúnak, örökösen jókedvűnek. Az IMSZ titkár emlékezetében úgy villant fel, amint bokáig érő sárban járja a falu utcáit, hogy a bánya ifjúmunkásait alapszervezeti gyűlésre hívja. Barátai látták, ahogyan tréfás kedvvel csendesíti le a mulatságban mármár összeakaszkodókat. S az apa, aki minden reggel két fiával száll le a tárnába, fájón érezte, hogy kilenc gyermeke közül ez a legjobb, legszófogadóbb. ’A köpeci bánya völgyében ezalatt Bárót felé száguldott egy vöröskeresztes kocsi... A kórházból motorkerékpáron indult elébe az orvos, hogy még útközben erősítse a bajbakerült fiatal szervezetet. * ’Aznap délelőtt Simon Simon a megrakott szerelvény mellett haladt. Nézte a kapaszkodó kocsikat, a feszülő drótkötelet. S egyszer csak ijedten kapta fel a fejét, a kötél megereszkedett, a szerelvényről leszakadt csillék lassan megindultak a lejtőn lefelé. Kiáltás szakadt ki a torkán: — Vigyázz! Elszakadt, a cug! ’A szűk folyosó háromszorosan visszhangozta a kiáltást.Szerelvénykísérők, lőmesterek szempillantás alatt védett járatokba ugrottak. Még a trolista is otthagyta fülkéjét s szaladt a többiek után. Onnan talán meg lehetne fékezni a csilléket — jutott a fiú eszébe, ahogy odanézett. A drótkötél még nem akadt le róluk. Ha tovább rohannak, felszaggatják a síneket s egy műszakra leállítják a termelést. Kép villant meg előtte: a lejtő alján társai tologatják acsilléket, túl későn hallják meg a rohanó kocsi zaját és... Már nem gondolkozott. Másodperc töredéke alatt átugrotta a vonalat s beszaladt az üresen hagyott trolifülkébe. Mögötte elzúgott a csillesor. Megrántotta a kart. A megfeszült kötél hirtelen visszafogta a csilléket, amelyek őrült csörömpöléssel verődtek egymáshoz. A lendülettől magukkal rántották a trolifülke gépét. Rá a fiúra. Aztán minden elcsendesedett, csak a megfékezett csillékről hallottak a széndarabok... Nagy Árpád, azMSZ titkár először látta szomorúnak, tanácstalannak Simon Simont. Fehér kötéssel körültekert arca keskeny volt és sápadt. — Mondd meg az igazat, meggyógyulok? — kérdezte, miközben szeme fürkészve tapadt az arcára. — Most már megmondom. Egy hétig az orvosok sem tudtak erre válaszolni, de ma már olyan makkegészséget ígérnek neked, amilyen azelőtt volt. — A bányában mi hír — kérdezte kisvártatva, de a régi érdeklődéssel a beteg. — Várnak vissza. Már mind jártak itt érdeklődni felőled, de eddig senkit sem engedtek be hozzád. Nagy Árpi csak azt hallgatta el, hogy elsőnek ő jött, s mint a gyermek rimánkodott az orvosoknak. — Mentsék meg. Minden emberért kár, ha elpusztul, de ezért a fiúért kétszeresen az. A Simon Simon a régi erőben táncolt a szilveszteri mulatságon. Szülei, barátai, társai mégsem így látták, hanem sokkal erősebbnek. Olyannak, akiben van bátorság átrohanni a szállító vonalon, amikor tudja: csak egy elvétett lépés és a rohanó csillesor alá kerül. Olyannak, aki még életét sem kíméli, ha munkatársai, elvtársai kerülnek veszélybe. Példaképet láttak benne. Azt az ifjúmunkást, akit a kommunisták neveltek bátorságra, önfeláldozásra. Nagy Erzsébet A modern gép nem sok munkát, клип inkább figyelmet igényel. Tătara Alexandrina, a săvinești setongyár fiatal munkásnője mindig „résen van“, ha a szál letér megszabott útjáról 0*0 ■ A vajdahunyadi kombinát kokszolóműve Vidám fiúk ezek az udvarhelyi traktoristák. Tréfás kedvűek, arcukról le nem hervad a mosoly. De közülük is a legvidámabbak a 10. és a 12. brigád tagjai. Az elsőnek Putz László, az utóbbinak Nagy József a vezetője. Nemcsak a székelyudvarhelyi gép- és traktorállomáson, hanem a környező falvakban is, mindenütt, ahol dolgoznak, nagy a hírnevük. Putz Lászlónak ez a szavajárása : — Rövid az élet, örök a sír, bolond, aki búsul, bolond, aki sír. S ők nem akarnak ebbe a búsuló-síró kategóriába tartozni. Ahogy egy pillanatnyi szabad idejük van, tesznek róla, hogy ne unatkozva töltsék el. Szerencsére a kocsma ott van a GTA székhelyével átellenben. Egy ugrás az egész, csak át kell menni az úton, még az olajat se kell lemosni a kézről. Mert ott a szemközti kocsmában töltik idejüket a szóban forgó két brigád traktoristái. De ne gondolja senki, hogy amúgy egyesben, kettesben ütik agyon az időt. Nem olyan magános fiúk ők, csapatostól járnak, mint a seregélyek. A kocsmába is így mennek együtt, brigádban. Letelepedni is „szervezetten“ telepszenek le. Az egyik brigád az egyik asztalhoz, a másik a másikhoz. — Ide egy kaniszterrel abból az üzemanyagból ! — kiáltja Putz. — Nekünk meg csakazértis egy tartályra valót ! — licitálja túl Nagy József a rendelést. És kezdődik a dinom-dánom. A társaság egyesített erőfeszítései nyomán szemfényvesztésszerűen fogy az „üzemanyag”. Vicctéma és ok a vigadalomra pedig akad IRTA Petre “Dinescu mindig annyi, amennyi csak tetszik. Olykor akad ugyan egy-egy mogorvább hangulatú rontó is, aki ilyesmikkel hozakodik elő, hogy azt mondja : — Megeredt az eső, csorog az eresz.. . — Hát aztán ? Tebeléd tán nem csorog a cujka ? — De csorog biza, de én a traktorokra gondoltam. Mintha kint hagytuk volna a masinákat a szabad ég alatt. — Hát aztán ? Vasból van az, egyet se búsulj, nem fázik meg. Mert ugyebár vidám fiúk a 10. és a 12. brigád tagjai. Nem mondanak le az ilyen vígadásról azokban a falvakban sem, ahol dolgozniuk kell. Meg aztán nagyvonalúan oldják meg a dolgokat, nem foglalkoznak ők ott ne, akármilyen aprócseprő dologgal. Hogy ők egyik sebességről a másikra váltsanak át, ha kell, ha nem, vagy hogy ugyanabban a sebességben hagyják száguldani a traktort, mégha a talaj nem is engedi meg. .. Nem érdemes semmiségekkel tölteni az időt. Egy kupica lélekmelegítő, egy kiadós vicc valahol egy fedél alatt, hogy ne verje az embert az eső, ne érje a szél. Hiszen az ember csontból és húsból van, nem öntött vasból és acélból, mint a traktor, így vélekednek Putz és Nagy brigádjának vidám legényei. Csupán egyetlen dolog tudja kihozni őket a sodrukból : miért nem értik meg őket ? Miért van az, hogy senki sem nevet együtt velük, miért van az, hogy a GTA vezetősége és a kollektív gazdaságok, ahol dolgozni szoktak, minduntalan megharagszanak rájuk és a kákán is csomót keresnek ? Miért figurázzák ki őket a faliújságon, miért piszkálja, bírálja őket mindenki ? Ők vidáman akarnak élni. Vagy, talán nem értelmezik helyesen a vidámságot ? Úgy látszik, a két brigád tagjai egymaguk nem képesek megtalálni a választ erre a kérdésre. Segíteni kéne nekik... EGON JORDAN Az utolsó felvétel Ma éppen egy éve annak, hogy utolsó indiai útján életét vesztette Robert Ward, a mi klubunk, a „Lifetime" egyik alapítója. Együtt ültünk ezen a napon a klubban , Wardra gondoltunk és mindazokra, akik már ő előtte elhagytak bennünket. Nincsen megállás , állandóan eltűnik valaki közülünk, és állandóan adódik esemény valakire visszaemlékezni, valamin eltöprengeni... A sors következetesen behajtja rajtunk sarcát: évi egy-két halottat. Üveglapos asztal áll a klubunkban ,az üveg alatt őrizzük azoknak a fényképezőgépét, vagy más visszamaradt holmiját, akik többé nem jöhetnek el ide. Fekete poszton sorakoznak, minden magyarázat vagy jegyzet nélkül, de enélkül is tudja mindegyikünk, hogy melyik kié volt. A legrégebbi Vernoill „Leicája”, mellette O'Connor összezúzott „Kodakjának“ roncsai, azután Max Kantner „Rolleiflexe”, James Wertheim japán „Cannonja" és még sok, nagyon sok más készülék. A legutolsó Robert Ward összetört „Hasselbadja“. Vernoill az indokínai háborúban vesztette el életét, O'Connor az angol királynői koronázása alkalmával zuhant le egy párkányról, Max Kantnert Palesztinában gyilkolták meg, a másik kettő Koreában esett el. A második világháború vége óta minduntalan lövések dördülnek el, bombák robbannak, repülőgépek támadnak a világ valamely táján, és mindig kínálkozik alkalom arra, hogy életünket feláldozzuk a fényképezésért — mert hiszen ez a foglalkozásunk. És hogy a mi klubunk egyáltalán fennállhatott, talán éppen annak köszönhető, hogy a nagy képeslapoknak és az újságoknak állandóan szükségük van ilyen fényképekre. A mi „Lifetime“-unk ugyanis üzleti alapon nyugvó, szervezett kockázat volt, azzal a céllal, hogy — fenntartsuk magunkat. A klubot James Wertheim, Robert Ward, David Long és még néhány hajdani haditudósító alapította. Aki be akart lépni a ,,Lifetime‘’-be, értenie kellett valamihez. Ezenfelül köteles volt honoráriumát — tekintet nélkül arra, hogy az ezer dollárt, vagy egy dollárt tett ki — a közös pénztárba befizetni. Ezekből a bevételekből támogattuk azokat is, akik már munkaképtelenek voltak, valamint azoknak a családjait, akik már nem éltek. A mi „Lifetime“-unk a világháború utáni katasztrofális helyzet eredményeként jött létre. A nagy képes folyóiratok ugyanis azokat választották ki közülünk, akik a legkevesebb honoráriumot igényelték, míg a többiek csak alkalmi munkát kaptak, és ha az nem volt, hát nyomorogtak. A klub megalakulása után másképp tárgyalhattunk a képes folyóiratokkal. Igaz, nem mindig kapták azt, amit akartak, viszont ezzel szemben igazi művészetet szállítottunk nekik, és annak érvényesülnie kellett. Klubunk vezetője, David Long mondott emlékbeszédet Wardról. Sorra vette kezébe a felvételeit, de meg sem mutatta nekünk — hiszen mindannyian ismertük ezeket a képeket. Beszéde közben nem titkolta legrejtettebb gondolatait sem. — Sokan azt hiszik, hogy könnyű dolog ott fényképezni, ahol valami rendkívüli történik. Úgy vélik, hogy ehhez nem kell más, csak rutin és a megfelelő alkalom, művészi érzékre pedig semmi szükség nincsen. Ha majd egyszer, később, gondolkodó emberek kezébe kerülnek olyan képek, mint amilyenekkel Ward ajándékozott meg bennünket, azok meg fogják érteni, mennyire téves ez a felfogás, úgy fogják értelmezni a felvételeken látható jajveszékelő férfiakat és a végső nyomorban lángoló tekinteteket, ahogy mi ma Goya képein felismerjük az apokaliptikus rémületet. Megérzik majd a művészetet Ward munkájában, amelyet a modern technika fejlődésének eredményeként tudott ennyire beszédesen kifejezésre juttatni... Ward alkotásait az igazságos jövő fogja méltányolni... el fogja ismerni az élet kegyetlen realitásának művészi ábrázolásáért folytatott harcát. A mi teendőnk ma csupán annyi, hogy sajnálkozzunk régi barátunknak, annak az embernek a halálán, aki olthatatlan alkotásvágyában még sokat adhatott volna nekünk. Amikor idáig jutott beszédében, megszólalt a telefon ; titkárunk, Mr. Freeman kereste Longot, aki kezében a fényképekkel, így folytatta : — A háború után becsületes alapon álltunk össze mi, egyformán gondolkozunk és —• minden évben voltak hallottjaink. A háború tulajdonképpen sosem fejeződött be ... A háborúnak még nincsen vége... Az utolsó éhségsújtotta évben Warddal együtt Indiában voltam. Eljutottunk oda is, ahova még a hadsereg sem mert elmenni. Sohasem felejtem el, ahogy az éhségtől haldokló emberek karjukat nyújtogatták felénk, jajgattak és végül kimerülten összeestek. Én is felüvöltöttem a rémülettől, de Ward csak fényképezett, hogy fájdalmában és felháborodásában az egész világnak megmutassa, mily borzalmas szenvedéseket kénytelenek emberek elviselni. Azt hiszem, néha érdemes is ezért az életünkkel megfizetni. Már nagyon is sok szenvedő arcot, számtalan hadszínteret és lebombázott várost fényképeztünk le, de továbbra is oda irányul minden igyekezetem, hogy