Ifjúmunkás, 1964 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-07 / 1. szám
Úgy szokás s úgy is illik, hogy esztendőfordulókor a riporter az első gépalkatrész elkészítéséről, az első épület alapjainak lerakásáról, vagy más, a termelő, alkotó munka sikereiről adjon hírt. Ez alkalommal azonban a kolozsvári Sebészeti Klinikára is ellátogattunk, hogy tudósítsuk plixzióinkat az év első műtétjeiről, a dr. Nana Aurel professzor vezette sebész kollektíva munkájáról. Szerettünk volna valamilyen különleges, izgalmas műtéten részt venni, arról írni. Ottjártunkkor azonban üres volt a műtőasztal. Nem operáltak. Dr. Josescu Nicu Gheorghe orvos tapintatosan azt is tudtunkra adta, hogy a sebész számára nincsen izgalmas és kevésbé izgalmas, kis vagy nagy műtét. Minden egyes operációnak megvan a maga jelentősége, minden műtét tartogathat az orvos és beteg számára meglepetéseket. Amint kiderült, dr. Josescu ezt a következtetést kilencéves tapasztalata alapján vonta le. Az új esztendő első két napjának műtétjei felől érdeklődünk. — Bizony nem mindenkinek kezdődött úgy az új esztendő, mint ahogyan azt szerette volna. Egyeseket az ünnepi asztal mellett, másokat meg éppen az első munkaórákban érte utol a betegség. Az első két napon közel harminc műtétünk volt. Köztük vakbél, sérv, fekély és más operációk. Elmondhatjuk, hogy sebész kollektívánk jól kezdte az évet. Nem a műtétek számára gondolok, hanem arra, hogy minden egyes operáció jól sikerült és a betegek közül többen már néhány nap múlva hazatérhetnek. Dr. Josescu javaslatára meglátogattunk néhány frissen operált beteget. — Mint minden évben, most is sok izgalommal készültünk a szilveszteri ünnepségre — mondja kissé szaggatott, fáradt hangján Pavel Maria, az IAPL dolgozója. — Szépen feldíszítettük a télifát. Egy óvatlan pillanatban kisfiam meggyújtott egy csillagszórót. Mire észrevettük, már lángoltak a papírdíszek, az ágak. Oltás közben scezem, arcom, lábam megégett. Most itt vagyok ... Nem fárasztottuk tovább a beteget. Kísérő orvosunk elmondotta, hogy Pavel Maria 15 százalékos égést szenvedett. Gyors beavatkozással csökkentették a fájdalmat, eltávolították az elhalt bőrfelületet és minden intézkedést megtettek a sebek mielőbbi begyógyulására. Nagy Sándor vajdakamarási kollektivistát az új év első napján műtötték hasfali sérvvel. Az autóbusz állomásról szállította be a mentő. Az operáció sikeréről mi sem tanúskodik jobban, mint az, amit maga a beteg mondott: — Jól érzem magam, csak nagyon éhes vagyok. * Bizonyára szívesen evett volna az ünnepi töltött káposztából, de a műtét, az koplalással is jár. Braiana Gheorghenak, saját bevallása szerint, soha nem volt panasza a gyomrára. Mint az egeresi bánya ekszkavátor kezelője, ő is bizakodással, nagy munkakedvvel kezdte az új esztendőt. Röviddel azután, hogy munkához látott, szörnyű gyomorfájdalom vette elő. Perforált fekéllyel szállították be a sebészetre. Még friss a seb, nem szívesen beszél. — Nagy fájdalmat vettek le rólam — mindössze ennyit mond, de ahogyan tekintetével végigméri dr. Josescut, érezni lehet a köszönetét. Hálásabb feladat az első munkasikerekről írni, mint az első műtétekről. Bárhogyan is vesszük a dolgokat, a műtét évkezdéskor, év közben is műtét. Fájdalommal jár. És mégis jó, hogy ellátogattunk a kolozsvári Sebészeti Klinikára. Ez alkalommal is meggyőződhettünk a klinika sebész-kollektívájának magasfokú felelősségérzetéről, szeretetéről, amellyel körülveszi a betegeket, arról az óhajukról, hogy az új esztendőben is odaadással teljesítsék hivatásukat. Ágoston Sándor Kétféle szikraeső világította meg azon az éjszakán — az ezerkilencszázhatvanhármas és ezerkilencszázhatvannégyes év találkozásának pillanatában — a magaskohókat, az acélmű üveg- és acélfalait, a város patinás öreg házait, magasba szökő, új toronyblokkjait. Kétféle szikraeső: az egyik vörös, sárga, zöld csillagokban bomlott szét a város fölött. Új évet köszöntött sokszínű fénycsokrával Vajdahunyad népe. A másik tűzijáték nem volt ilyen színpompás. Egyszerű kékes-fehér csillagokat szórt a hatalmas öntőedény körül, de halvány villódzását az acélváros minden házában, minden erkélyén percek óta várták, és hangos örömujjongással fogadták Az új év első tonna vasát csapolták az egyes részleg kohászai. Elsők voltak most is, mint az év minden napján, és azzal a gondolattal állhattak két esztendő határkövénél, hogy nem lépik át üres kézzel azt. Húszezer tonna acélt csapoltak terven felül hatvanháromban. Ennyit helyeznének most az ünnepi asztalra, ha volna olyan asztal, ami megbízná. Talán erre gondolt Ștefan Stanciu, ahogy sötét üvegén keresztül a fehéren foszforeszkáló acélfolyót nézte, talán a többiekre : családjára, barátaira, kohásztársaira, akik most ünnepi asztal mellett ülnek s az ő boldogságára is ürítenek egy-egy poharat. Felbugtak a kohászati kombinát szirénái. Búcsúztató és köszöntő volt ez egyben. Aztán elhalkult a szirénák hangja, majd lassan remegve halt el a levegőben és újra hallani lehetett az új év elsőszülött vasának a sivítását. Kialudtak a sokszínű fénycsokrok is, de a kohó körül tovább világítottak a kékesfehér csillagok, sőt, fényük egyre erősödött. Ekkor hírhozó érkezett, a második részleg kohászai jelentették: — Csizmás György mester váltása is csapott. Öröm, kemény kézszorítások. Sikeres újév-kezdet. Gondolatban bizonyára sokan szorítottak kezet Stefan Stanciuval, Csizmás Györggyel és mindazokkal, akik a munka, a termelés, az emberi élet folytonosságát igazolják az esztendők határállomásain. Nagy Erzsébet A házasságkötő teremben csönd van. Hallani, amint az anyakönyv rubrikái közt serceg a penna. Nézem a két fiatalt. A lányon sötétkék ruha, kihajtott fehér gallérral, fehér cipő. A fiú feketében, csak inge fehérült. Lopva néznek egymásra s a gyűrűre, mert ilyenkor nem illik másfelé figyelni, csak az anyakönyvvezetőre. Az új esztendő első házasságát köti Rusu Antoniu és Páll Ildikó, a marosvásárhelyi I.R.I.C.-vállalat dolgozói. Mindketten huszonkét évesek, szépek, tele egymás iránti bizalommal, romantikával, tervezgetéssel. Hallottam mindkettőjük szájából a szívből jövő „igent“, láttam aláírásaik gondosan rajzolt betűit, azt a mozdulatot, amellyel az újdonsült férj összefogja a házassági bizonyítványt, s arra gondoltam, vajon hogy született szerelmük ... Megkértem őket, idézzék fel ismeretségük történetét. Íme, a beszélgetés : — Hatvankettő májusában a vállalathoz küldött a szakiskola gyakorlatra. Egy napon pepita szoknyás, fehér blúzos kislányt láttam, összenéztünk. Eltelt egy hónap, s még nem beszéltünk. Aztán valahogy úgy jött ki a lépés, hogy egy értekezleten egymás mellé ültünk. (A fiatalasszony elpirul, be kell ismernie, ebben ő is segített). Utána meghívtam a moziba, de nem tudott jönni, azt mondta, dolga van. Kicsit sértett a dolog. Őszig nem találkoztunk. Eljött az IMSZ-választás napja. Ezen a gyűlésen már nem tudtunk egymás mellé ülni. Ő jegyzőkönyvet vezetett, én meg a büfét rendeztem. A választás elvtársias találkozóval folytatódott. Akkor táncoltunk legelőször. Hazakísértem. Az úton sokáig hallgattunk, nem volt témánk, de ebben a hallgatásban volt valami zsibbasztó feszültség, kínos volt s jó is. Belekezdtem végül egy sportesemény elmondásába, hátha érdekli, de mindjárt rájöttem, van ennél fontosabb is. Elhallgattam, s megfogtam a kezét. — Az nem akkor volt — szól tüzesen az asszony —, csak később, a mozi után... — Én pedig jól emlékszem. No, de nem baj. Szóval megtudtam, hol lakik. Másnap, december hatodika volt, már a kapuban vártam. Ezután mindennap találkoztunk. — Egyszer csúnyán elkéstél — így az asszony és megnyomja ujja hegyével a férje orrát. — Hát nagy beteg volt az édesanyám, ezt már akkor tisztáztuk. Szombati napon történt, jól emlékszem. Másnap bérletet vettem a moziba. — December végére már megbátorodtam. Vettem egy üveg parfümöt ajándékba. __ A rákövetkező bálon még egy üveggel gazdagodtam, nyertünk a tombolán... emlékszel ? — Persze. A szilvesztert együtt töltöttük. A nyári szabadságot is. Elmentünk Mamaiára. Akkor mondtam meg, hogy feleségül akarom venni. Amikor hazajöttünk, megkértem a kezét. Közben megsérültem az egyik birkózó versenyen, betegeskedtem. Elhatároztam, felhagyok ezzel a sporttal, ezután az élettel fogok birkózni, családot alapítok, s a munkában is többre viszem. Abban egyeztünk meg, esküvővel kezdjük az új esztendőt, így is történt, amint látta. Még soha nem veszekedtünk, remélem, ezután sem lesz baj. Bocsánatot kérek, amiért a házasságuk legelső napjából elloptam néhány percet, aztán sokáig nézek utánuk, amint elindulnak hazafelé. A szállingózó hópelyhek igazi ünnepi konfettiknek tűnnek, s olyan természetes, gyönyörű minden körülöttük, mintha nyomukban az öröm gurulna végig az utcán. Elekes Ferenc Megérkezett az első motorszállítmány a costesti-i gép- és traktorállomásra Szász János ÚJÉVI MONOLÓG Úgy alszanak az évek az időben, ahogy te alszol álmaid ölében.... (Vers morzsáival ajkamon, ásítozom az első hajnalon. Ajándék kéne, gondolom, Trabant és toronyóra és aranyharang, nem ez a tömör távirati vers, de dús, terjengős kirakati nerc — ám azért mégis tovább dünnyögöm — már átsziszeg a fény a függönyön —) Neked adom, míg nézlek s hallgatok, mind a háromszázhatvanhat napot. Jaj, nagy szavak : a csillagot is elfedik. ... Keljünk már föl. És készíts reggelit. Ifjúmunkás