Ifjúmunkás, 1965 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-07 / 1. szám

7 R­égen, amikor hajlott alakjával végigvonult az utcán süket Anica, aki csak tehette, ki tért előle, ha nem is hitt varázs­latos erejében. De ha az ember­nek a vénasszonyok állandóan rág­ják a fülét, hogy elapad a tehe­nének a feje, nyavalya esik bele, ami­kor Anica megveri a szemével — bi­zony marad benne parányi szorongás­­féle, ha nincs napirenden a tudomá­nyokkal Mert Stăneşti­ben sokan elis­merték, hogy Anica tenyérből, szénből vagy veszett kutya szőrének a füstjé­ből szalonna, tojás, pénz ellenében úgy rátapint a titkok nyitjára, hogy az embernek szeme-szája eláll a csodál­kozástól, olyan italt kotyvaszt, amely elűzi a testből a fájdalmat, vagy mély álmot borít pilláira. S egyesek töprengtek is rajta, hon­nan tud mindent ez a vénasszony, hiszen süket, mint az ágyú, a lélek is hálni jár bele esztendők óta. A természet­barát­ kör fiatal tagjai végül is elha­tározták, hogy végére járnak a dolog­nak. Engem kértek meg, ha már el­vállaltam a kör vezetését, segítsek megoldani a rejtélyt. Régóta sejtet­tem, hogy ez a furfangos vénasszony nem is olyan süket, mint amilyennek mutatja, jól hall ő mindent, amit az emberek magukról, másokról szűkebb vagy nagyobb baráti körben elmonda­nak egymásnak. Próbára tettük. Be­igazolódott, hogy Anica jól hall. Innen tehát a tudománya... A siker hamarosan megérlelte gyü­mölcsét. A fiatalok tömegesen jöttek a természetbarát­ kör találkozóira. Nem különben az idősebbek is. Jólesett ez a spontán ösztönzés, érez­tem, hogy alapos, igényes munkával tudom csak kiérdemelni az emberek további bizalmát. Az igazat megvall­va, jómagam nem sokat adtam a vén­asszony beszédére, elmosolyodtam a szellemidéző, esőt vagy szelet jósolga­tó babonák hallatán. A hirtelen fel­lobbanó érdeklődés azonban meggon­­dolkoztatott. Indítsunk offenzívát a babonák ellen, határoztuk el végül is. Szövetségeseket kerestem. A kör hall­gatói segítettek. Mindenekelőtt össze­gyűjtöttük a faluban keringő téves hi­edelmeket Egész füzetrevalót hoztak. Mindannyinak megkerestük a magya­rázatát. A következő hetekben aztán zsúfolt ház előtt sorra vettük őket. Az apróságokon kezdtük, a só kiömlé­sén például, ami egyesek szerint vesze­kedést jelent. Igen, a régmúltban, amikor kevés volt a só, minden szeme aranyat ért. Világos, hogy az embe­rek nem néztek jó szemmel arra, aki kiöntötte. Előadást tartottunk a gyógy­növényekről, hiszen számtalan babona alapult ezen. Tulajdonságaiknak az ismerete sokszor adott varázslatnak vélt erőt az olyanoknak, mint a mi süket Anicánk is. Elbeszélgettünk az éjszakai madarakról, így a bagolyról, mely ha az ablakra száll, egyesek sze­rint halált jelent. Elmeséltem, hogy öreg házunk padlásán is székel egy, ha késő éjszakáig ég a villany, az ab­lakra is rátelepedik, harminc eszten­deje azonban nem halt meg senki laká­sunkban. A hiedelem azzal magyaráz­ható, hogy a bagolyt vonzza a fény, és általában ott ég a villany későig, ahol beteg van, tehát oda száll. Az első elő­adások meggyőztek arról, hogy a ter­mészetbarát­ kör tevékenysége csak akkor válhat gyümölcsözővé, ha a fa­lu lakóit érdeklő problémákat válasz­tom ki előadásaim tárgyául. Vélemé­nyem szerint a falu szokásainak, tör­ténetének, lakói életének az ismerete nélkül egyetlen természetbarát­ kör­ve­zető sem tud igényesen munkálkodni. Hamarosan rájöttem, hogy megha­ladja erőmet a tudományterjesztés fel­adata, ha csak egyedül akarok meg­birkózni vele. Számtalan olyan kérdés felmerült, amiben jómagam sem vol­tam egészen járatos. Ezért határoztam el, hogy a kémia- és a földrajztanár segítségét is kikérem. A természeti jelenségeket vettük laboratóriumi „bonckés“­alá. Ki-ki megválasztotta a témáját, és nekilátott anyagot gyűjteni. A falu közelében van egy tavasszal árvizes, nyáron száraz, ősszel békanya­­las tóféleség. Egyesek szerint ennek ugyancsak varázslatos ereje van, aki megfürdik benne (ezt persze csak ko­ra tavaszon tehette), annak minden nyavalyája elmúlik és leghőbb kíván­sága is teljesül. Meg is ígértük, hogy a következő alkalommal megfejtjük a száraz tó titkát. Vizet vettünk egy kútból és a tóból is. Az iskola labora­tóriumában pedig mindkettőt vegye­­lemeztük. Kiderült, hogy a különbség csak abban áll, hogy a tó vize sokkal piszkosabb volt, sem ásványi, sem más­féle vulkanikus eredetű anyag nem volt benne. Ekkor elevenítettük fel egyben hallgatóink kémiai ismereteit is. A következő alkalommal a földrajz­tanár vette át a szót. Környező hegye­ink egy része vulkanikus eredetű, kü­lönleges kőalakzataikhoz, gyógyforrá­saikhoz számtalan legenda, hiedelem kapcsolódik. Kollégám, amikor is fel­használta a föld kialakulásáról, a ge­ológiai korszakokról tartott előadását, ezekre is tudományos feleleteket adott. A következő alkalommal felkereked­tünk és ellátogattunk a közeli Bredet­­re, majd egyik vegyipari üzembe, ahol a sót dolgozzák fel ipari célokra. Hall­gatóim meggyőződhettek a tanultak, gyakorlati jelentősége felől, ugyanak­kor meg is fürödhettek egy valóban gyógyhatású tó vizében. A látogatás ugyanakkor kiváló alkalmat szolgál­tatott arra is, hogy elbeszélgessünk népi demokratikus rendszerünk meg­valósításairól, ember iránti gondosko­dásáról. Ezek alapján arra a követ­keztetésre jutottam, hogy nagy hasznát látja az a körvezető, aki bátran kikéri olyan kollégáinak a segítségét, akik a szóban forgó kérdésekben szak­­avatottabbak nála. Pillanatig sem veszít ezzel szakemberi tekintélyéből, ellenkezőleg. Azt is észrevettem, hogy a hallgatók szívesebben jönnek azokra az előadá­sokra, amelyeket laboratóriumi kísér­lettel kapcsolunk egybe. A természeti jelenségekről volt szó a körön, hirte­len más kézzelfogható eszközt nem ta­láltam a levegőmozgás bizonyítására, a szelek keletkezésére, mint három gyer­tyát. Kinyitottuk az ajtót, az első gyertyát felül, a másodikat középütt és a harmadikat az ajtó alsó részén helyeztük el. Pillanatok alatt meggyő­ződhettünk az előadás lényegéről. A felső gyertyaláng kifele, míg az alsó felénk imbolygott. Egyszerű jelenség­ről volt szó, a kísérlet mégis többet mondott a félórás bevezetőnél, sőt a táblarajznál is. Ekkor határoztuk el kollégáimmal, hogy nem tartunk a körben egyetlen olyan előadást sem, amelyet ne tudnánk valamilyen módon szemléltetni. Jó segítséget jelent ilyen szempontból az iskola laboratóriuma és a diafiltrt. A körvezető sokat nyer, ha nem sajnálja egyszer végignézni mindannyit, pontos listát készíteni magának róluk. Falusi fiatal baráta­imnak jó szokása ugyanis, hogy leg­jobban szemüknek, érzékeiknek hisz­nek, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor a kor mun­kájában való gyakorlati részvétel közvetlen, meghitt hangulatot teremt, leköti a figyelmet. Erre szükségem volt, különösen ké­sőbb, mikor az alapvető természeti tu­dományos ismeretek elsajátítása után rátértünk a bonyolultabb kérdések tárgyalására. Az ember eredetének megmagyarázásakor például még apró állatok boncolására is sor került. Nagy szükségem volt a szemléltetésre a nap­rendszer és az űrrepülés kérdéseinek tárgyalásakor is. Itt már nem volt elég csak megmagyarázni, hogy nem a li­­dércek eszik meg a holdat napfogyat­kozáskor, mint ahogy egyesek hiszik. Érvelni, szemléltetni, bizonyítani kel­lett, hogy a különböző természeti tüne­mények szoros kapcsolatban vannak a naptevékenységgel, s mindezt érdeke­sen és hozzáférhetően. Ezért hetekig bújtam a tudományos folyóiratokat, míg magam is újratanultam a csilla­gászatot. De megérte, mert sikerült az előadás. Másnap tele volt a falu, hogy : „Mărioara néni, tudja-e, hogy maga amikor áll, akkor is mozog a Nap és ga­laktikánk körül, majdnem olyan sebe­sen, mint Gagarin“. Ezek a megjegy­zések humoros formájukban is elégté­telt jelentettek számomra. Kezdték el­foglalni az üres vödör, a fekete macs­ka mesék helyét lassanként a régiek tudatában is, így érlelődött meg bennem is a kö­vetelmény — lépést tartani ! Ami azt jelentette, hogy rendszeresen el kell olvasnom minden tudományos folyóira­tot, ha jó közvezető akarok továbbra is maradni. A felkészítők a községi IMSZ-bi­­zottsággal, a területi instruktorral való kapcsolatom szoros és gyümölcsöző volta tulajdonképpen munkám sikeré­nek másik magyarázata. Együtt be­széltük meg a kör tematikai prog­ramját, számtalan javaslatukat meg­hallgattam, ugyanakkor kísérleteim­ben is segítettek. Elismerésképpen mondom, hogy sohasem kellett mozgó­sításról, teremről vagy fűtésről gon­doskodnom. Időmet így az anyag elő­készítésére, bő vázlat megírására (számtalanszor előfordul, hogy az elő­adás után is kézről kézre jár, a szem­fülesebbek le is másolják) fordíthatom. A közös erőfeszítés tehát eredmény­nyel jár. Dudu Mihai tanár, a stăneşti-i természetbarát­ kör vezetője UTmnessdstarál-kör me­üht segilscecre „A SZÁRAZ tó TIT­­k­a” Kétféle favágóra emlékszem: az egyik hetekig fűrészelte, ha­sogatta a reves csutakokat az úri családok udvarán. Fol­tozott, szakadozott kabátját odaakasztotta a léckerítésre, s csak azt várta, hogy teljenek a napok. Ha megpillantottam is­kolába menet, örökké végigdu­­ruzsoltam magamban József At­tila Favágóját. Csak később ér­tettem meg a vers alábbi sorait, azt hogy: „Amott is vág egy, s dörmög közben: Tövit töröm, s a gallya jut". Ekkor már másféle favágó is járta a falut. Négy kerékre sze­relt gépe úgy pufogtatott, hogy az apró gyermekek ijedve sza­ladtak a kertek felé. Ezt a favá­gót valamiért nem szerettem. Mindig rohangált, parancsolt, s az óráját nézte- Bennünket észre sem vett, csak ellépett mellettünk a nagy, barna csiz­májával. A harmadik favágóval, aki tulajdonképpen faipari szak­ember, most barátkoztam össze a Görgény-völgyi vágtereken, ahol már húsz éve, hogy „A széles fejsze mosolyog." Cozma Farcas a maga gaz­dája. Itt lakik az erdő közepén, a közös szálláson, s a fákat tö­vestül, gallyastul a magáénak vallja, mert jól tudja, hogy itt minden a népé, s ő egy a nép közül. Ez a favágó történetesen naplót vezet, minden este lefek­vés előtt előveszi a noteszét és beírja, ami érdekes volt azon a napon. Nem azért teszi, mintha szenvedélye volna az írás, ha­nem, mert megválasztották IMSZ-titkárnak, s tudja, év vé­gén mindenről be kell számol­nia. A tavaly közölték az újságok is, hogy a régeni fakitermelő vállalat negyven nappal határ­idő előtt teljesítette évi glo­bális tervét. Ez a jelentős eredmény természetesen szám­talan munkaszervezési, szakké­pesítési, gépesítési probléma si­keres megoldásának következ­ménye, amit egy favágó napló­ja egészében nem tükrözhet. Hogy mégis hozzá fordultam egy-két magyarázatért, azért van, mert a megkopott sorokból sok emberi helytállást olvastam ki, ami nemcsak a terv teljesí­tésének fontos tényezője, de egyben tanulságos is. Íme a napló néhány jellemző oldala, amelyhez itt-ott hozzáadtam a részleteket ism­­ Január 23. Fúj a szél reggel óta. Hordja a vizes havat, az ember szemé­be húzza kucsmáját, úgy dolgo­zik. Este. A keskeny síneken pöfé­kelve ereszkedik a völgy felé az utolsó vonat Hozza a rönkö­ket. Hosszú sípszó, fék, s ezzel leáll a napi munka. Az emberek aludni félnek, csönd mindenütt. Éjfél. Három őrházban szól a csengő. (Secuieu, Pincei, Isti­­ceu). A laposnyai részlegen nagy hó esett — jelentik —, em­ber kell, különben reggelre megbénul a forgalom, egy nap kiesés. Két óra tájban hóekével fel­szerelt vonat indul a hegynek, de Sírodnál leáll, nem birja to­vább. A lapátos emberek neki­­állnak. Reggelre szabad az út- Mindenki dolgozóit. A moz­donyvezető, Vasile Logigan, se­gédje, Aurel Tinea, a kerbantar- : Ifjú munkás

Next