Ifjúmunkás, 1966 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-06 / 1. szám
A Nemrégiben száz líceumi tanuló válaszolt erre a kérdésre: mivel szeret foglalkozni leginkább szabad idejében ? A több száz füzetlapot betöltő válaszok igen tanulságosak. Általában olvasnak, egy-két filmet megnéznek hetenként, látogatják a színházakat, kevesebb vagy több figyelemmel kísérik a rádió és televízió műsorát. Mindössze egyetlen válasz ütött meg hamis hangot. „Szabad időmben sétálok, nézem a mellettem elhaladókat, vidám fiúkat keresek, akik szórakoztatnak." - Mi a véleménye erről a tanulóról ? - kérdeztem a tanártól, aki segített az ankét megszervezésében. - Mit is mondjak ? Nem szeretem azokat a gyerekeket, akik egész nap a könyvet bújják, akik nem találnak időt sétára, sportra, szórakozásra. De hogy úgy mondjam, művészet a szabad időt kellemesen és ugyanakkor hasznosan eltölteni. Van azonban egy másik „művészet" is, az idő elvesztegetése. Úgy tűnik, a mi fiatalemberünk az utóbbi „művészetet" gyakorolja. - Szellemes megállapítás, de csupán megállapítás. Hogyan alakulhat ki, ha elvétve is, valakiben hasonló nézet ? - Őszintén szólva, néha túl könnyen átsiklunk felette és úgy könyveljük el, mint gyerekséget. Pedig nem kellene. Milyen hasznos lenne, ha az ilyen esetekből kiindulva a KISZ- szervezetek vitákat kezdeményeznének. Azt hiszem, érdemes hangsúlyozni : azoknak az embereknek, akik élen haladtak a tudomány, művészet, irodalom vagy technika terén, megvolt az a képességük, hogy a tanulásra, pihenésre és művelődésre szánt időt ésszerűen beosszák. Ebben a gondolatmenetben mi a véleménye arról, hogy egyes iskolákban keveset törődnek a fiataloknak azzal a kívánságával, hogy szabad idejüket hajlamaiknak megfelelő érdekes elfoglaltságokkal töltsék ? - A nevelési kérdéseket nem lehet mindössze azzal megoldani, hogy megmagyarázzuk, mi a helyes és mi nem helyes. Néha felteszem magamnak a kérdést: nem kellene-e nekünk, tanároknak, az ifjúsági szervezetnek nagyobb figyelmet szentelni a tanulók irodalmi, művészeti és sporttevékenységére ? és mindannyiszor igenlően válaszolok. Mire gondolok ? Az iskolákban számos műkedvelő színjátszó csoport, rigmus-brigád, szimfonikus-, népi- és könnyűzenekar alakult. Ezek az együttesek általában csak a kulturális versenyek idején élnek, programjuk összetákolt, s ezt is béna azon az áron valósítják meg, hogy egyes tanulók hiányoznak az órákról, úgy tűnik nekem, hogy az iskola kulturális együtteseinek tevékenysége gazdagabb lenne, és több fiatalt vonzana, ha nem szorítkoznának csupán arra, hogy a hagyományos kulturális-művészi versenyeken képviseljék az iskola közösségét. - Valószínűleg hasonló a véleménye az iskolák között rendezett sportversenyekről is ? - Éppen ezt akartam mondani. Hány szabad óra telne el sokkal hasznosabban, ha a sportkollektívák nemcsak „a nagy napokon" vennének részt a sportvetélkedéseken. Sok városban szervezhetnének labdarúgó, röplabda és kézilabda versenyeket az iskola bajnoka címéért... Beszélgetésünket félbeszakította a csengő. Bár egyikünk sem érezte — nem meríthettük ki a témát —, mégis kikristályosodott egy következtetés : a tantestületnek, az ifjúsági szervezeteknek érdekesebbé, változatosabbá kell tenniük a tanulók szabad idejét. At. Popescu Részlet a nagyváradi Sinteza gyárból Brassó-pojánai Sportszálló Ifjúmunkás — Mezei Albert! Szőke fiú emelkedik fel a székről. Tviszt pulóver, magas inggallér, divatos hajviselet. Jó vágású gyerek, de lomha járásában — széles vállait előre engedve ingó léptekkel közeledik — van valami viszszatetsző. — Volt már büntetve ? — Ezzel a szokásos kérdéssel kezdődtek az előző kihallgatások is. Egyszerű esetek voltak. Mezeit a végére hagyták, noha őt is fegyelemsértés miatt idézte meg az elvtársi bíróság. Csakhogy nála többről volt szó. Mindenki tudta ezt a marosvásárhelyi Electro-Mureșben, és mégis ... Mezei válasza kicsit késik. — Igen — mondja végül — hat hónapot kaptam verekedésért.— Mégis októberben, amikor igazolatlanul hiányzott, megint ilyesmibe keveredett. A fiú védekezik, tagadni próbál, s mikor látja, hogy nem sikerül, azzal vágja ki magát: — ... az más probléma volt. A „bírót“ nem érdekli, mi az a „más probléma“, neki az üzemi fegyelem megsértéséért kell ítéletet hoznia, s csak azt firtatja tovább : — Van a személyzeti osztályon egy nyilatkozata, hogy többé nem hiányzik igazolatlanul. Miért ne rá tartja be ? A fiú nyakát mozgatja, talán a magas gallér miatt. — Oka van annak... — feleli. Az okról azonban már nem kérdezik. — Október huszonötödikén kiment a gyárból, pár óra múlva ittasan jött vissza. A mester haza kellett küldje. Másnap be se jött. Miért ? — Mert még ittam . .. beteg lettem. — A következő fizetési napon, november tizedikén megint eltűnt a munkából. Van még valami mondanivalója ? — kérdi aztán. Mezei megélénkül. — Az első pillanattól lett volna. Ki az az ember, aki ilyen jelentést írt rólam ? Ennyi volt a mondanivalója ! Csak ennyi! Az az ember pedig nem más, mint Gáli Ernő mester, aki a fiú után lép a bíró elé. . — Tud-e arról, hogy Mezei az említett napokon kívül is el-eltűnik a munkából ? — Igen, különösen olyankor, ha délutános vagy éjszakás. Próbáltam is a lelkére beszélni. Arra gondoltam, árva gyerek, öreg, beteges nagyanyja nevelte. Volt idő, amikor hallgatott rám, de mostanában ... A barátai, az ital, helyesebben mind a kettő a hibás. Ha így folytatja, rossz vége lesz. A mester végre az okra, az igazi veszélyre próbálta figyelmeztetni Mezeit, az elvtársi bíróságot, azt a pár műhelybeli fiatalt, aki a gyérszámú hallgatóságot alkotta. De úgy tűnt, nem akarják megérteni, sem Mezei, sem a többiek. A tanúk, Nagy Márton és Benedek Miklós már nagyon leszűkítették a kérdést. Csak azokra a hiányzásokra emlékeztek, amelyeket a vádlott is elismert. És egyebet semmit sem tudtak róla. Hogy Mezei válik a feleségétől, hogy botrányosan viselkedett az asszonykával és annak idős anyjával... És éppen ők, akik mellette dolgoznak, ne látták volna a fiú arcán a kék-zöld foltokat, a legutóbbi verekedés nyomát ? Látták, de most takargatják a hibákat, bűnöket: minél kevesebb derül ki, annál kisebb lesz a büntetés, ők most csak erre gondolnak. Segíteni akarnak és lényegében ártanak. Mezei az előcsarnokban várja a döntést. Utána megyek. Négy-öt fiatal állja körül, s a maga módján vitatja az eseményt, bíráskodik. Igaz, hogy Mezei hibás. Sokat iszik és haveroket sem úgy választ, hogy jó legyen. De nemcsak őt kell hibáztatni, hanem azokat is, akik nem törődnek, hogy hova megy, mit csinál, mért iszik, mi okból válik ? Ott van a KISZ, miért nem beszélte meg bár egyszer a Mezei ügyét! De az ilyesmivel nem törődik. Azzal sem, hogy Mezei évek óta esztergályosi képesítés nélkül dolgozik, s ezért hármas kategóriánál soha sem juthat feljebb. Szóval, jó lenne alaposabban megnézni a dolgokat ... Szenvedéllyel csattannak a szavak. Ilyen percekben őszintén beszél az ember ... De az őszinte szó kiszorult ide az előcsarnokba, pedig ott bent az elvtársi bíróságon kellett volna elhangzania, vagy még előbb, KISZ-gyűléseken, termelési értekezleteken. Mert csak így, nyílt beszéddel segíthetünk valakin vagy magunkon. Csak így, ha mélyebbre ás, ha az okokat kutatja mindenki. Mezei Albert elsősorban. Kovács Erzsébet тннпаппшиимрмвик FIATAL ÉRTELMISÉGI VIDÉKEN (III.) Legutóbb siettünk tisztázni : nem mindegyik panasza jogos a fiatal értelmiséginek. Nem azért, hogy a szabvány eljárást igazoljuk. Mármint azt, hogy felsoroljuk egy ember jó oldalait, igazságait, majd közbeszúrt de vagy igaz ugyannal áttérünk az egyensúlyozó elmarasztalásra, kétes bátorságról tévén így bizonyságot — mert bármi legyen is a valóság, nekünk így is, úgy is igazunk volt. Tényleg nem mindegyik panasz jogos. Kbban ismételten beigazolódott: sokan a fiatal értelmiségiek közül csaknem semmit sem tesznek azért, hogy a vidék ne legyen vidék, hogy ami önerőnkből telik, azt legalább tegyük meg saját érdekükben. Jellemző a K.-i entellektüelek egy részére is a szellemi igények minimumra csökkentése. Alig néhány fiatal entellektüel érezte szükségét például annak, hogy megkérdezze : milyen színdarabokat játszanak a fővárosban, tényleg sikeres-e Román Viktor kiállítása vagy pedig csak a modern kendő kritikusok dicsérik nyakra-főre a fiatal szobrászt, tud-e valamit arról, hogy jövőben milyen újdonsággal rukkol ki az irodalmi kiadó, etcetera, etcetera? Szóval, még a kíváncsiság, a tájékozódás .«AnnA rc inkb .56+11 tanárból és orvosból. Vagy pedig ijesztően egyoldalú az érdeklődés : egyrészt kocsimárkák kötik le, a másik kategóriánál pedig kizárólag a tantárgy megkívánta szigorúanmuszáj mellékolvasmány. Megállapításainkat támasztják alá nagyjából-egészéből a két legtöbb értelmiségit foglalkoztató intézmény vezetőinek véleményei is : intellektuális felkészültség dolgában több tanár, orvos korszerűtlen, értelmetlenül áll a modern irodalom, festészet előtt; hiányzik a kísérletező kedv, az újra való törekvés belőlük ; ugyanakkor sajnálattal tapasztalunk bizonyos fokú cinizmust a feladatokkal, a munkával szemben. Érdekes véleményt mondott nemzedéktársai nevében az egyik K.-s tanár. Úgy vélem, hogy nemcsak érdekeset, a valóságnak helytállót is. Ugyanannak a generációnak vagyok a tagja, ezért merem ezt ilyen határozottan mondani. Arról beszélt, hogy középiskolás korunkban az iskola eléggé egyoldalúan tanította az irodalmat, művészetet, nemzedékünk tagjainak önszorgalomból kellett bepótolniuk ezt, önszorgalomból kellett például — megszeretnünk Jó-Zíof Atíkíl Ríiiinc víl szont, sokan nem vettek fáradságot ahhoz, hogy önszorgalmat csiholjanak magukban. Orvosok lettek, ilyen vagy amolyan szakos tanárok — s nem szerezték meg a kellő általános műveltséget sem. Az egyik K.-i tanár nem átallott ilyen kijelentést tenni: a színház azért van, hogy szórakoztassa az embert, miért nem jönnek mindig Marica grófné-szerű előadásokkal a színházak ? (Nem menti az illetőt az sem, hogy reálszakos tanár.) Nem azért ítélem el mert szereti a Marica grófnőt, az operettet, hanem azért, mert csak ezt szereti, hogy a színháztól, filmtől, kulúrától csak szórakoztatást vár. Rendben van , nem mindenért a fiatal értelmiségi a hibás, baj volt a nevelésével is. De ezt fel kéne végre ismerni, s önműveléssel pótolni a szellemi űröket. Csak így lehetséges vidéken is elkerülni a szellemi provincializmust. Ami pedig a feladatokkal szembeni cinizmust illeti, hát nem árt ezen a fiatal K.-i értelmiségiek egyikének-másikának elgondolkozni. Mint ahogyan azon sem, hogy miért unják magukat egyesek, miért tűnik oly hosszúnak a délután? Azok, akik csak siránkoznak, hogy nem méltó az entó!InkfítCsl CvKV\y\ —r n »Trjvofllj’a klubja,viszont semmit sem tesznek azért, hogy azzá legyen. ..-ban azonban az értelmiségi „társadalom“ amolyan külön kiaszt, pedig ennek maga az értelmiségi látja kárát. A városkán átfolyó patak nemcsak más halandóktól választja el jelképesen őket, hanem magától a zajló, örökké friss, örökké megújulást kívánó élettől is. Úgy tűnt, hogy egyes K.-s értelmiségiek bezárkóznak házaikba, ráfordítják a kulcsokat a zárra, és várnak. Valamire vagy valakire. Egy kicsit úgy, mint Beckett hősei Godot-ra. Tétlenül, passzív akarással. Első lépésként legjobb lenne, ha kinyitnák ajtaikat, s engednék, hogy jó széles sávban áradjon be a korszellem otthonaikba. És várjanak Godot-ra, de segítsék elő jövését, menjenek elébe. Másként nem érkezik meg. K.-s tapasztalataim összegezéséül pedig csak ennyit : elviselhető, el kell viselni a fiatal értelmiséginek az előnyök mellett a vidékkel járó kétségtelen hátrányokat is. S oly módon kell dolgozni, hogy valamennyi feltétel összejátszódjék ezeknek a hátrányoknak a fokozatos megszüntetéséhez. Lázár László