Ifjúmunkás, 1967 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-05 / 1. szám
“ Gyárkémények erdeje, füstfelhők, égrecsapó lángnyelvek. Tenyérnyi darabkát sem látni az égből. Vajdahunyadi táj. Bent az üzem csarnokaiban csikorgó híddaruk, tolató szerelvények. Aki egymagában ideállít, szorongás fogja el. Egyedül könnyen eltéved. Harakály István előbb rágyújt, s amikor kifújja a füstöt, válaszol a kérdésre. Elmondja, bizony nehéz volt az első hónapokban. Akkoriban, november első felében egyszerre ezernél is több fiatal érkezett Vajdahunyadra. Szinte megbénította a hangyabolyszerű nyüzsgés a falu csendjéhez szokott fiút. S mert nem hagyták egyedül az üzemóriás forgatagában, gyorsan feltalálta magát. Közel tizenöt méter mélységben dolgozik Hatalmas csatorna készül, szükség van a vízre az épülő kemencéknél. Daruk rakják billenőkocsikra a kiásott földet. S bár állandóan feltör a talajvíz, mégsem telt úgy el nap, hogy ne dolgoztak volna többet a tervezettnél. Nem ő mondja, de érzem, munkával felel, amiért mellé álltak. Nem messze tőlünk csapolták az acélt. Itt meg emeletes mélység tátong, az alján betonoznak. Négyszáz tonnás martinkemence épül, nagyobb az előbbinél. Kérték az építőket, siessenek, hogy január végén üzembe helyezzék. És a fiúk ígérik, hogy meglesz. Makacs, kitartó legények gyűltek ide össze az ország legtávolabbi sarkaiból. A máramarosbeli Túrterebesről jött Dudás János fogadja, nem hoznak szégyent mesterükre. A mester, Florin Niculescu, még 1953-ban került egy Argeş tartományi faluból Hunyadra. Kilencen voltak otthon, egy tehénnel és egy sánta ökörrel száltogatott. Egy napon meghallotta, emberre van szükség Vajdahunyadon, hengerdét, kohókat építenek Kenyeret tett a tarisznyájába, s a nagyanyjától kapott pénzt vonatra Most Florin Niculescu brigádja mindig ott dolgozik, ahol számítanak a határidős fogadalomra. Dudás János azt mondja, ő már csak látogatóba megy haza, mert ha felépül a kohó, itt marad, és abban sem kételkedik senki, hogy egy napon mester lesz vagy olvasztár annál a kohónál, amelyet épített. Hunyadon azt tartják, hogy a férfiavatás igazi iskolája az építőtelep. Eszembe jutott, amikor megtudtam, hogy a Torda rajoni Tarta Victor itt ülte meg 18 születésnapját, és itt élte át élete egyik legszebb napját, a nagykorúsítást. Egész életében emlékezni fog arra. őt, a falusi fiút is befogadták az építők, olvasztárok családjába névre szóló meghívót kapott, s az olvasztárokkal együtt személyesen őt is felköszöntötték. Most szabad idejében állandóan könyv és füzet van a kezében. Szakmát akar tanulni, január végén szaktanfolyamra jelentkezik. Bátortalan kopogtatás. Szélesre tárul a KISZ-bizottság székhelyének ajtaja. Piros arcú legény lép a helyiségbe. Levelet tart kezében. Innen, Vajdahunyadról jutott el a távoli Avas rajonba, Grad Gheorghet hív-Lák a sorok. Bátyja két hónappal korábban került a kombinátba. A tartományi KISZ-bizottság felhívására jelentkezett. S nem sok idő múlva levélben számolt be az otthoniaknak. „Te meg Gheorghe tudd meg, hogy én itt nagyon jól vagyok. Blokkban lakom, egy szobában a falunkbeli fiúkkal. Tudatom veled, jól tennéd, ha új esztendőre te is ide jönnél.“ és Gheorghe nem várt újévig. Mindig akadt, aki útbaigazítsa. S estére, mikor a hazai csomagot körülülték, ők maguk is alig ismertek a munkaruhás avasi fiúra. Florin Niculescu és nemzedéke tíz és valahány esztendővel korábban fiatalos lendülettel bizonyított. És a fiúknak, akik most a helyükbe jöttek, megmutatták a zászlót, amellyel annak idején naponta munkába indultak. A körülmények azóta sokkal jobbak. A barakkok helyén épült pengeblokkok ablakából meszszire látni. Oda, ahol az állványok nyomán az acélvár új falai nőnek. Fejér László Zöldcsempés alagút visz át a 300 méter széles hengerde alatt. Közepe táján járunk. A KISZ-titkár, kezet szájához emelve bekiáltott a keskeny folyosóba. — Vasileee ! •— Vasilee ... Vasile... Vasil... visszhangozták csatolodva a falak. Várunk. Csend van, pedig fölöttünk kilométer hosszúságban dörögnek a görgők, csattognak a hengerek, sisteregnek a lángvörösen vékonyodó acéllemezek. Közeledik egy halvány fénykör. Vastag csövek, vezetékek ugranak ki a sötétségből, közöttük éppen csak elfér az ember, aki most kilép a fényes, személyzeti alagútba. Csizmája, hosszúnadrágja merő sár. Meg vattakabátjára és báránybőr kucsmájára is jutott belőle. — Turcu Vasile — mutatja be a titkár —. Ő vállalta, hogy brigádjával kitakarítja a hűtőkamrákba betört vizet, iszapot. Tíz Idősebb Turcu csak hallgatta a fiát, a negyediket, ahogy piros arccal lelkendezett : azt mondta KISZ- gyűlésen a titkár, hogy akik betöltötték a tizennyolc évet, jelentkezhetnek a nagy galaci kohászati kombinát építőtelepére. Jó szállással várják ott őket, meleg étellel, szépen kereshetnek és szakmát tanulhatnak. Hallgatta az apja, és azt mondta : — Ne menj te sehova. Itt a faluban még azt is tudod, ki mikor fekszik, ki mikor kel. Egy nagyvárosban a magadfajta nemigen ismerheti ki magát, hát még azt hogy kiben mi lakozik, melyik miféle ember. Ha meg a mesterségért töröd magad, viszlek az asztalosműhelybe ... Ezt mondta, de hogy a fia nem hajlott a szóra, felemlegette a konstancai útját. Ezt pedig Vasile erősen szégyellte. Oda is mesterséget ment tanulni tavaly, ilyen időtájban. De hogy először volt nagyvárosban, építőtelepen, anyja főztje helyett kantinkoszton, hát úgy elszaladt, hogy hazáig meg sem állt. De most ez az emlék sem ingatta meg. Mesterséget akart. Hegesztő vagy vasbetonszerelő, esetleg kohász lesz, de másféle tekintélyesebb szakember, mint a falubeliek. — Nekem kitelt az esztendő — mondta a fiú, aki Turcu előtt vezette a brigádot. Sáros csizmáját úgy dobta a legényszállás parkettjére, mintha még arra is haragudna. — Megyek és kész. Otthon eddigre kiforrt a bor, megkezdődtek a lakodalmak... Ül az isten ebben a sárban, fagyban, akkora munkatelepen, amit egy nap alatt sem tud körüljárni. A fiúk az ágyon heverésztek. A napi hideg után ellágyultak a melegben. Nézték a brigádvezetőt és nem szóltak. Na, Gáspár, megyünk ? — kérdezte az megint. — Én ? Januárban kezdődik a tanfolyam. Aztán, ha már feliratkoztam ... — Hát akkor jön Gheorghe vagy Miklós. Nem beszéltünk mi erről a brigádban ? Ekkor szólalt meg Turcu. — Te mehetsz, ha akarsz, de a többieket hagyd. Mi mind mesterséget tanulunk. Aztán, amíg nem jártál arra, megígértük, hogy kihúzzuk a vizet a hűtőkamrákból. Szóval, ez most becsület dolga .. . Érted ? — Te beszélsz ? — vágta magát az ágyra a brigádvezető — Egy hónap, nem sok, annyit sem ültél Konstáncán. — Ezért beszélek — jelentette ki Turcu. Másnap neki adta át a brigádot a mester, mert tizenötük közül ő volt a legidősebb. Betöltötte 19. évét. Az építőtelepen fütyül a szél, fagyot, havat vág az ember arcába, de lábunk téglaszínű latyakba süpped. — Ezért van — magyarázza Vasile —, mert az a tömérdek autó, traktor, földgyalu s az isten tudja még, miféle jármű a vasbetont is felvágná, és latyakká gyúrná. Ilyenkor falun sokkal szebb ... Gyermekesen tág szemei egy pillanatra átnéznek a vas- és üvegtornyokon, a traverzek, állványok összevisszaságán. Talán a moldovai csángó falura gondol, ahol sokkal fehérebb a hó s ahonnan levél érkezett : menjen haza. Végleg, esetleg az ünnepekre, vagy legalább disznótorra ... Azóta biztosan megérkezett a válasza : nem megyek ! Kovács Erzsébet Azt mondják, hogyha fiatalokkal akarok találkozni, menjek Gura Văi-re. Ott most jelentős munkálatokat végeznek, ott van szükség izmos karra, lendületre. A helyi autóbuszjáraton, amelyet Turnu Severin és az építőtelep között létesítettek, már csupa olyasmiről beszélnek, ami a nagy munkát idézi. Rendszerint csoportosan szállnak fel a munkaruhás emberek, akik egy-egy tréfás szóval űzik el az utazás unalmas perceit. Persze, maga az út csak nekik unalmas, mert aki régen nem járt erre, rá sem ismert a tájra. Csak a Duna víztükre fodrozódik úgy, mint régen, de a part már egészen másként tükröződik habjaiban. Az enyhe téli napokon az út sorába óriási billenőkocsik kerekei rajzolnak szeszélyes ábrákat. Arrább, a hegyoldalon már betonba öntve kezd alakot ölteni a zsilip. Hatalmas daruk nyújtják égnek a nyakukat, mint kíváncsi zsiráfok. És mindenütt emberek nyüzsögnek, akik a hatalmas gépek, a nagyméretű parti sziklák mellett olyan kicsiknek látszanak. És közelebbről? Ezen a szakaszon épül a gát és a zsilip, amely átemeli a hatalmas dunai hajókat. S most elsősorban a zsilipnél dolgozó betonöntőké a szó. Meg is van a súlya ennek a szónak a betontonnákban. Itt dolgozik Avram Constantin és Trandafir M. Monodor. Avram Constantin eredetileg asztalosmesterséget tanult. Kolozsvár, Bukarest és Vajdahunyad után jött a Vaskapuhoz 1964 júniusában, mondhatni a kezdet kezdetén. — Akkoriban úgy volt — emlékszik vissza nevetve —, hogy valamennyi mesterségbe bele kellett kóstolni. Kevesen voltunk, és mindenki azt csinálta, amit leghamarabb kellett Asztalos, ács, kőműves, mindenféle voltam, amíg azután kikötöttem a betonnál. Nem könnyű a vibrátorral dolgozni, de szeretem itt a munkát, a társakat. Nem mennék el semmi pénzért. Az elején, nem mondom, nehéz volt, de most a munkakörülmények és az élet is más itt. Tavaly beköltöztünk az egyik nemrég épült blokkba, s Nuta, a feleségem egészen megszokta az építőtelepi életet. Héthónapos Cristina leányom már itt született s majd, ha megérti, elmondom neki, hol tette az első lépéseket, s elhozom, lássa az apja kezemunkáját. Trandafir Minodor Roşiori de Vede egyik falujából indult el a Vaskapuhoz. Mi késztette erre ? — Olvastam a lapokban a nagyméretű építkezésről, és azután már nem volt nyugtom. Úgy éreztem, nem ad örömet a mezei munka. Tudtam, hogy itt mesterséget tanulhatok. És valóban, az új esztendőt úgy lépem át, mint szakképesített betonos. Nagyon sokat köszönhetek Chiţibuş Dumitru váltásmesternek, aki régi „motoros". Békáson, Hunyadon, Argeşen dolgozott. Mindent megmagyaráz, soha nem fogy el a türelme. Mondtam is a fiúknak, akik utánam jöttek és megijedtek az első nehézségektől : el ne menjetek, mert itt szakmát tanulhattak, így iratkozott be a tanfolyamokra Popescu Teodor, Neagoie Ioan, Paraschiv Nicolae és a többiek. Ugyebár, egy KISZ-titkárnak az is feladata, hogy törődjön a fiúk jövőjével ? Lassan bealkonyodik, kígyólnak a fények a Duna-parton. Műszak végén várja őket a család Avram a tánccsoport próbáira is eljár vagy a klubba, Trandafir inkább a könyveket szereti. Mind a ketten habozás nélkül azt válaszolták, amikor a jövőről érdeklődtem : megyünk más építőtelepre, ha itt befejeződik a munka. Hogy miért, azt Avram fogalmazta meg talán a legtömörebben : — Jöttek az argesiek és meséltek arról, mi minden volt ott. Úgy irigyeltük őket. Egészen más dolog az, amikor az ember elmondhatja : „öreg építőtelepes“’, s már mesélhet ő is másoknak. Ebben a pár mondatban felizzott az építés egész romantikája. Albert Ilona ★ ★ Ifjúmunkás-----