Ifjúmunkás, 1968 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-12 / 50. szám
„Európa legkellemesebb népe" — olvastam valahol a franciákról. Utazunk a metrón — mindegy, mikor, délelőtt vagy délután, csúcsforgalom idején vagy máskor. Az emberek sietnek, de nem gyurakodnak, nem taszigálják egymást. Hangos szót nem hallani. Az utas hallgat, ha társaság száll fel, legfeljebb egy-két suttogó mondat. Ilyenkor meglátszik, ki idegen s ki a párizsi Párizsban. A franciáknál az étkezésnek is csendje van, s írott vagy íratlan törvényei : az előétel elmaradhatatlan tartozéka a vörösbor, a sülthöz már kizárólag fehéret szervíroznak, levest este szolgálnak fel, s a vacsora a nap legkiadósabb étkezése, délben az emberek rendszerint valami könnyűt kapnak be a munkahelyükhöz legközelebb eső bisztróban. Étkezéskor illetlenség a franciát bármivel is zavarni, lassan mi is megszoktuk : hang nélkül, szinte lábujjhegyen surranva foglaltuk el helyeinket a vendéglőben, ahova étkezni jártunk. ★ A dicséretet nem kedvelő, mindent gombostűhegyre tűző, bármit mindig kimondani kész, a nyilvánosságot fórumként tekintő francia rögtön visszavonult és zárkózott lesz, ha családjáról, családi szentélyéről van szó. Kiránduló társaim sokszor elkeseredve számoltak be effajta kudarcaikról : amikor párizsi barátaik náluk jártak, úgy fogadták őket, hogy a legkedvesebb családtagot sem jobban, itt meg csak rövid időre nyílt meg előttük egyegy ajtó, különben bisztrókban látták vendégül őket. Párizs, amely az évszázadok folyamán annyi nagy forradalmár, művész előtt tárta szélesre kapuit, ahol annyi nagy gondolkodó nyert menedékhelyet s dolgozhatott zavartalanul, függetlenül attól, honnan érkezett, milyen nemzetet képviselt, milyen célt követett... ez a város nyitott kapui ellenére sem szereti az idegeneket. Megtűri őket. Elegánsan, udvariasan s a rá jellemző nagyvonalúsággal viseli el jelenlétüket, de nem kedveli, nem engedi túlságosan közel őket magához ... Pedig Párizsban sok az idegen. ★ Egy nap utánunk szalad az utcán valaki , bocsánat, mondja zavart örömmel. Hallottam, románul beszélnek, hát... Román vagyok én is, most itt élek... de jólesik hallani, szóval... Aztán azt akarta tudni, hogy ugye, most nálunk süt a nap, októberben még szép ősz van Bukarestben. Itt, mint látjuk, esik ... esik, s fázósan húzza össze a vállát. Szobaasszonyunk a szállodában jugoszláv, de a szomszéd folyosón már spanyol nők takarítanak, s egy nap arra figyelek fel, hogy a sötét, zárt udvaron a konyhaszemélyzet zöld köpenyébe öltözött asszony magyarul zsörtölődik nagyocska fiával, akit Zolinak szólít. Ha reggel kiállok a szálloda elé, a szemétszállító autókról négerek, algériaiak ugrálnak le. A Place Pigalle, a hetvenegynéhány strip-tease bárteréről nyíló gyanús utcácskák még gyanúsabb szállodái előtt sétálgató fiatal lányok között is sok a félvér vagy nagydarab szláv szőkeség ... Szóval, vannak munkák, dolgok, amiket a franciák szívesen végeztetnek el az idegenekkel . . . ★ A párizsiak mondják, hogy a Place Pigalle-t elsősorban idegenek, főleg angolok és németek látogatják. A franciákat nem érdekli különösebben. Igaz lehet, mert a téren francia szót nemigen hallottam. A vetkőző bártáncosnők ezeregy fényképe, ezeregy mozdulata régen megszokott látvány a párizsinak, s ugyanígy a bárok előtt a nézelődők elé serénykedő egyenruhás portások is, örökös szövegükkel , csak két és fél frank a beléptidíj, csak két és fél frank ! És persze, a fogyasztás, de ezzel már nem ijesztik el az érdeklődőt, fő, hogy egyszer bent legyen. Ha valakinek nincs ennyi pénze, egy frankért is végignézhet egy vetkőző számot, igaz , csak filmről, egy utcáról nyíló széles teremben, ahol mindenki a maga kis kémlelő ablakocskájánál állva nézi a saját strip-tease filmjét. Nagy a „vásár” a Place Pigalle-on, nemcsak meztelen nőket, de izmos férfiak képét is mutogatják. Az egyik homályos mellékutcácskában PÁRIZS, az ezerarcú város (Il) olyan reklámot tesz ki estére a lokáltulajdonos, hogy mentegetőzve odaírja : bocsánatot kérek a képek erotikájá-ért. Az utcákon rengeteg a fiatal. A Montmartre-on lehet a legsűrűbben találkozni velük, és természetesen a Quartier Latin-ben, a diákvárosban. A Montmartre központja dombra épült, a domb tetején a Sacré Coeure bazilika hófehér kupolái, tornyai őrködnek a város e része felett. Az idegenek a kivilágított Párizs szép látványáért kapaszkodnak fel a bazilika előtti térre. A párizsi fiataloknak a széles lépcsősor : találkozóhely ... Ülnek sorban, mint valami színházi lelátón s beszélgetnek, nevetgélnek ... Egy-két gitáros is akad mindig közöttük, meg szerelmespárok, akikkel különben gyakran találkozni itt vagy a Szajna-parton, amint a mellvédnek dőlve, a világon senkivel sem törődve, csókolóznak. Igaz, velük sem törődik senki, Párizsban az is illetlenség számba megy, ha túlságosan érdekel mások magatartása, viselkedése ... Párizsban járhat egy fiatal zöld hajjal vagy térdig érő kék szakállal, senki sem fordul utána. Ez egyedül az ő magánügye... Sok a fiatal a Montmartretetőn, a festők terén is. Alig 2 5 perc alatt festik meg portrédat vagy bármelyik neked tetsző városrészt, nem kérnek érte csak 20 vagy 30 frankot. Állnak vagy ülnek vásznaik előtt, s próbálják megkeresni a mindennapit, magukban talán arról ábrándoznak, hogy nekik is sikerül, nevük lesz, egyszer majd elismerik őket. Lent, a Montmartre sugárúton az üzletek beszögellésénél meghúzódó, védett járdaszigetecskékre rögtönzik a fiatalok krétarajzaikat, rövid verseiket, aztán felhúzott térdekkel, hátukat az üzletek kirakatának támasztva üldögélnek s várják, hogy a krétával kirajzolt körbe egy pár cent, egy pár frank hulljon, amit az odaírt szöveg szerint tanulmányaik folytatására kérnek. Fiúk és lányok ülnek így októberben már fázósan, hallgatva várják a hulló centeket. Általában nehéz szegény emberként élni, de ha ott villog, láncol, tombol körülöttük a gazdagság, akkor még nehezebb. ★ Utolsó este még egyszer elmentem a diáknegyedbe, majd felkapaszkodtam a Sorbonne régi patinás várépülete elé. Éjfélre járt az idő. Lent a bulváron a diákkávéházak járdára kirakott asztalai, székei magukra maradtak, a Sorbonne épülete kihalt és mozdulatlan volt. A St.-Germaine sarkán hat sötét színű rendőrautó parkolt. A rendőrök egy része a kocsikban üldögélt, mások az útmenti padokon beszélgettek. Pár nap és itt van az egyetemi évnyitó, strázsálni kell a ma rendjét... Kovács Erzsébet (Vége következik) ★ Egy bár a sok közül — és ennek híre is van. Elég, ha Toulouse-Lautrecre gondolunk... Strázsáló rendőrkocsi a párizsi utcán üveg alatt állnak a kódexek, csak a tekintetemmel érinthetem őket. A vastag kőfalak között méltóságos a csönd, nem érzékelem többé a főváros iramát, amely e falakon kívül borzolja az idegeket. Itt játszhatik a képzeletem , visszaszállok messze az időben. Halk léptek, talán éppen Galeotto Marzio jön, a jeles humanista. Ő volt hajdanán e könyvek egyik hűséges őrizője. Akkor ugyan még nem itt, Pest szívében, hanem a budai vár Dunára néző szárnyában. Freskódíszes két terembe gyűjtötte össze Mátyás király, tudósi szenvedéllyel, ama időszak érdemes kéziratait. Igen sokat Firenzéből hoztak, másokat egyenesen a nagy humanista király megrendelésére készítettek. Híres firenzei miniátorok dolgoztak számára, s Budán, királyi székhelyén is felállított egy kéziratmásoló és miniátorműhelyt, így jött létre a világhírű Bibliotheca Corvina. Több mint ezer kötet, ókeresztény művek, ж Biblia, történelmi, földrajzi, csillagászati munkák. Mátyás halála után még egy fél századig együtt volt a könyvtár, aztán jött Mohács, a Corvinák egy része Konstantinápolyba került, más részük szerte a nagyvilágba. — Ma 171 Corvinát ismer a világ — mondja dr. Csapodiné, a Kézirattár vezetője. — Köztük 48 van Magyarországon. Harminchármat mi őrzünk belőlük, a Széchényi Könyvtárban. A képzelet szárnyán a mába érkeztem vissza, az Országos Széchényi Könyvtár falai közé. Ebbe a 166 éve álló intézménybe, amelyet Széchenyi István apja — Ferenc — alapított, hogy a maga idejében, a történelmi szükségleteknek megfelelően a kulturális, nyelvi, irodalmi, művészeti haladást s ezzel a polgári átalakulást és a nemzeti függetlenségi mozgalmat segítse. Az alapító mintegy tizenkétezer nyomtatott művet, néhány száz kéziratot, metszetet és térképet ajándékozott a könyvtárnak. Aztán, mikor 1846- ban elkészült a Nemzeti Múzeum épülete, a Könyvtár is itt talált otthont. Azóta szűk lett ez az otthon is : több mint egy millió hatszázezer kötet könyvet, majdnem kétszázezer folyóirat- és hírlap-évfolyamot, majdnem négyszázezer kéziratot őriznek, továbbá zeneműveket, térképeket, kisnyomtatványokat. És a könyvtár állandóan tovább gyarapodik. Nemsokára új otthont kap a most újjáépülő budai Várpalotában... Hej, ha Gaelotto Marzio valamiképpen idetévedhetne. Elámulna, hogy mi lett a hajdani könyvtárából. Amilyen tudós természetű, esztendőkig el sem hagyná az épületet, s még mindig volna izgalmas felfedezni valója. De azt hiszem, azért legtöbbet mégis a kézirattárban időzne, régi, kedves Corvinái között. Jön is, a szőnyegen neszeznek le léptei. Felnézek : nem az ősz tudós, egy fiatal diákfiú közeledik. Talán Mátyás kedves diáknépségéből ? Sovány, szemüveges, eleven tekintetű fiú. — Simon Istvánnak hívnak — mutatkozik be. Gyakori vendég a Széchenyi Könyvtárban ez a 15 esztendős diák, a Kölcsey Ferenc gimnázium második osztályos tanulója. A Széchényi Könyvtárba először egy ritka könyvért kopogtatott be. Kemény G. Gáborhoz jött egyenesen, az ismert történettudóshoz, aki itt dolgozik. — Történész akarsz lenni, fiam ? — Régész vagy történész. A történelem tanárunk mondta, hogy jöjjek el bátran ide... S a Corvinák között azóta gyakran ott látni egy diákot, Mátyás álmodozó diákjainak méltó utódját. Szabad idejét arra használja fel, hogy régi könyvek, kéziratok titkait faggassa. S nem ő az egyedüli. Budapesti és vidéki diákok járnak el a Széchényi Könyvtárba, hogy csöndes névtelenségben készülődjenek az alkotó életre. Beke György DIÁK a Corvinák között A világ emlékezete HÚSZ ÉVE fogadták el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Elfogadták és észben tartották vagy elfelejtették. Az UNESCO most agyunkba sulykolná, hogy milyen méltányos emberi jogokhoz volna joga a világnak. Csak a jogfosztottaknak nincs mire emlékezniük. VESZÉLYBEN VAN az ókori egyiptomiak szent szigete: PHILAE. Núbia kincseit elönti a Nílus. René Maheu sürgős felhívása egy nyolc évvel ezelőtti felhívásra emlékeztet. Akkor az Abu Szimbelt kellett és sikerült elköltöztetni. Oszirisz isten izgatott. A víz szintje egyre emelkedik... EGY AMERIKAI PROFESSZOR a U. S. News and World Riportnak adott interjújában megpróbálta elhelyezni Lindon Johnsont a történelemben. Véleménye szerint, ha az elnök egy más történelmi időszakban élt volna, nagyobb esélye lett volna a sikerhez és a népszerűséghez. " Ezt nem vonom kétségbe. Sajnos, a történelem nem ismeri a feltételes módot. fal A világ emlékezete