Ifjúmunkás, 1969 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-01 / 1. szám

Nem vállalkozom arra, hogy parag­rafusokat idézzek vagy cáfoljak meg ebben a riportban, átengedem ezt an­nak a jogásznak, aki éveken át kísérte figyelemmel az ügyet, s szenzációsnak ígérkező szaktanulmányt készül írni belőle. Elkészül-e vele valaha, nem tudhatom, engem mindenesetre — amióta csak tudomást szereztem róla, s átolvastam a Kolozs megyei tör­vényszék irattárában őrzött, 8705/65-ös számú, több mint 300 oldalas doszárt — vaskapocsként fogva tart az ügy, s nem tudtam volna nem megírni az alábbiakat. A fiú első látásra inkább hirtelen­­nőtt nyurga kamasznak tűnik, csak szavai tanúskodnak arról, hogy 21 évé­hez képest — nem annyira külső tör­ténésekben, mint önmagában — na­gyon sok mindent átélt, hiszen szinte rákényszerült a könyörtelenül követ­kezetes, oknyomozó gondolkozásra. Év­folyamtársai, ismerősei, de még anyja is magába zárkózott, szófukai­ ember­nek tartják ; talán ezért nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ke­vés emberrel beszélt olyan őszintén és felszabadultan, mint velem azon a délután. Nyugodtan tehette, hiszen tu­lajdonképpen idegen voltam számára, s belőle is kikívánkozott végre a szó. — Anyám sok mindentől megkímélt, de mindenről ő sem tudott. Gyerek­koromban úgy tudtam, s így tudták a pajtásaim is, hogy szüleim, elváltak. Apámmal nagyon ritkán találkoztam, rendszerint olyankor, amikor a liget­ben teniszeztem. Leült egy padra, megvárt, utána elkísért, kérdezgetett erről-arról, ha megemlítettem, hogy láttam egy jó könyvet, s gyűjtök rá, olyankor a következő alkalommal el­hozta s ide adta A park végén min­dig elváltunk, a nyilvános találkozást kerülte. Azt hiszem, a feleségétől félt. Éreztem én, hogy nincs valami rend­ben körülöttem, hiszen jóformán roko­nunk sem volt, mint a barátaimnak. A nagybátyámhoz is ezért ragaszkod­tam, amíg ott a törvényszéken meg nem­ tagadott. Kissé színpadiasan hang­zik,­ de nem tehetek róla, amikor az igazságra rádöbbentem, valóban egy világ — igaz, még csak egy kialakuló­­félben lévő világ — omlott össze ben­nem. Azóta sem tudtam teljesen újra­építeni, talán azért is neveznek kü­löncnek az ismerőseim. A félszegséget és a bizalmatlanságot mindig leplezni próbáltam, de be kell vallanom, na­gyon kiszolgáltatottnak érzem magam. Bárki belém rúghat, s még csak nem is védekezhetem. Tavaly például meg­szólítottak az utcán, mert állítólag hosz­­szú volt a hajam, s amikor megkér­deztem, mit követtem el, rám ordítot­tak : bitang létemre még pofázni is merek. A legkellemetlenebb számom­ra a névváltoztatás volt, hiszen meg­szoktam a régi nevemet, mindenki így ismer, s én ezután is így fogok bemu­tatkozni. Nagyon megviselt az ügy, az egyetemet is ott kellett hagynom egy évig, a Tehnofrigban dolgoztam, de ide is követtek apám özvegyének névtelen levelei. A katonaságnál is, amikor a névváltoztatásért hívattak, megkér­dezték, nem tudom-e, ki az, aki leve­lekkel árasztja el őket. Tízezer lejbe került a perköltség, de nem a motor­­biciklim árát sajnálom, a pénz még a legkevesebb, öt évi keresetemet ad­nám oda, ha visszakerülhetnék abba a lelkiállapotba, amelyben a per előtt voltam. Mi is hát tulajdonképpen ez a per, amely kígyóként fonódik a fiú életé­re ? Íme — a hatalmas anyag miatt csak nagyon vázlatosan — a történet. Amint utólag kiderült, 1947. február 7-én egészséges fiúgyermeke szüle­tett Gy. R. kolozsvári tanítónőnek. A fenti mondat kissé furcsán hangzik, de szó szerint így igaz. Még pontos születési dátumhoz is — pedig leg­alább ennyi igazán minden embernek kijár — törvény kellett juttassa a mit sem sejtő gyereket. Az anya néhány napig reménykedve és tanácstalanul várt, majd határozott , hamis orvosi igazolvány alapján az apja nevére íratta be az anyakönyvbe az újszülöt­tet, s ezzel elkezdődött a fiú kálváriá­ja. Ugyanis az apa, aki a tanítónő ál­lítása, és több tanú törvény előtt tett vallomása alapján B. G. tanfelügyelő, később egyetemi tanár (ezt különben a kolozsvári törvényszék több ízben ítélettel is igazolta) nem akarta vállal­ni gyermekét. Évek múlva feleségül vette V. E.. egyetemi tanárnőt, akinek a jelek szerint nem vallotta be előző kapcsolatát, s az ebből származó bo­nyodalmakat. De — bármennyire is állítja az özvegy most az ellenkezőjét, ha férje nem is vállalta fiát, legalább­is tudomást vett róla, s ez többek között a tanárok vallomásából is ki­derül, akik a törvény előtt állítják, hogy az apa érdeklődött fia tanulmá­nyi előmenetele felől. Sőt, B. G. báty­ja, B. József lelkész felveszi a kapcsolatot a tanítónővel, majd le­velezni kezd unokaöccsével, és nyaral­ni hívja magához. A fiú három hetet tölt nála, és később is többször talál­koznak. Aztán 1962-ben meghal B. G., és jóformán még le sem szegezték ko­porsóját, máris kitör az anya és az özvegy közt a viszály. Nemsokára kez­detét veszi a hat év óta tartó per, melynek során az anya fia öröksége­ként az apa könyvtárát követeli, az özvegy pedig sem többet, sem keveseb­bet annál, hogy a törvényszék álla­pítsa meg : nemcsak a fiú születési bi­zonyítványa hamis, de férjének semmi köze nem volt a tanítónőhöz, és még kevésbé annak fiához, akinek létezésé­ről, az özvegy szerint, nem is tudott, és aki, ugyancsak az özvegy állítása szerint, 1947-ben már legalább egy­éves volt, mert addig az anyja falun rejtegette. Hogy ebben az esetben ki volt a gyerek apja, arra nézve az öz­vegynek változatos elképzelései van­nak : a főbb jelöltek közé minden­esetre egy tejesembert, ezenkívül egy ismerős susztert vagy valamelyik 1945- ben Kolozsváron átvonuló tisztet sorol­ta. A törvényszék több ízben is vissza­utasítja az özvegy azon kérését, hogy a születési bizonyítványban ifjabb B. Géza nevét, Gy. Gézára javítsák ki, megállapítja, hogy a gyerek apja való­ban B. G., viszont megváltoztatja a születési dátumot, s ugyanakkor — hangsúlyozva, hogy jogos igaza védel­mében követte el — okirathamisításért elítéli az anyát. Az özvegy azonban nem hagyja ennyiben az ügyet. Befo­lyásos támogatókat keres, s így 1965- től változó szerencsével folyik a per. A doszár közben megjárja a városi és a (volt) tartományi törvényszéket, sőt Bukarestbe is eljut, s ennek során ifjabb B. Gézából előbb Gy. Géza, majd újból­­ Géza, végül ismét Gy. Géza lesz. (Természetesen iratait — az ezzel járó összes bonyodalmakkal — ki kell cserélnie). A kezdeti béka­egér harc túlnövi a családi perpatvar kereteit, s bár kétségtelenül elsősor­ban a három legérdekeltebb fél s kö­zülük is a fiú idegeit, egészségét visel­te meg, már régóta nemcsak az ő magánügyük. Mint alább is kiderül, a tanúkon kívül több tucat ügyvéd és ügyész, illetve magasrangú tisztviselő került bele a forgatagba. Elkeseredett kifakadásra készültem fel, amikor az anyával leültem beszél­getni, de a magas, ősz­ hajú asszony higgadtan, néha éppenséggel fanyar humorral felelt kérdéseimre. Nyugal­ma mögött azoknak az embereknek az önfegyelmét éreztem, akik meg­szokták, hogy saját erejükre vannak utalva az életben, tehát bármi áron szükségük van a magabiztonságra, nem veszíthetik el reményüket, mert ezzel ők maguk is elvesznének. _ — Szerettem volna mindentől meg­őrizni a fiamat, sokáig nem is tudott a perről, de aztán neki is meg kellett jelennie a bíróság előtt. Sohasem fe­lejtem el, amikor utána küldtek, éppen egy léggömbbel játszott. Kézen fogtam, felvittem a törvényszékre, s ott a nagybátyja, akihez nagyon ragaszko­dott, megtagadta. Pedig Ön is láthatta a leveleit, a haláleset előtt szerette a fiút, unokaöccsének tekintette, nyárra magához is vette. Most azt bizonygat­ta, csak annyira foglalkozott vele, mint bármely más szegénysorú gyerek­kel. Kibékült a sógornőjével, akiről eddig utálattal beszélt, félt, hogy igényt tartunk az örökségre, egy házrészre. Azt hiszem, a fiamnak ott a törvény­széken ért véget a gyerekkora. Hall­gatag lett, zárkózott, amilyen az apja is volt. Most is állítom, jobb hogy B. G. nem vett el annak idején. Puri­tánul, néha egyenesen bigott módjára gondolkodott, sehogy sem talált a ter­mészetünk. Féltette a kényelmét, és a családjától is tartott. Csak azt nem értem, hogyan lehetséges, hogy bár Kolozsváron mindig megnyertem a pert (a volt Kolozsvár tartományi tör­vényszék legutóbb 1968. január 19-én utasította vissza az özvegy fellebbe­zését, és jogosította fel még egyszer a fiút, hogy apja nevét használja), Bu­karestben most V. E. javára döntöttek. Ami itt igaz, ott nem az ? Vagyis hát értem, mi van emögött, de sajnos, nekem nincsenek olyan összekötteté­seim, s nincs olyan jövedelmem, mint V. E.-nek. Itt is meghurcoltatott, nem­csak engem és a tanúimat, de minden ügyvédet és ügyészt, aki csak a perrel foglalkozott. Amikor elítélésem után az idegklinikára kerültem, még meg sem vizsgáltak, jött az orvos, hogy ne ha­ragudjak, de a felettesénél járt egy nő, s ő utasítást kapott, hogy el kell hagy­nom a kórházat. A börtönben is meg­kérdezték, ki az a nő, aki ennyire gyűlöl engem, hogy még itt is szigorí­tást követelt számomra. Különben nem folytatom, beszéljen vele, győ­ződjön meg, kivel áll szemben. Nem tudom elképzelni, honnan szorult eny­­nyi gonoszság és gyűlölet belé. Ha en­gem nem is, legalább a fiamat kímél­hetné. Miközben ajtaján becsengettem, arra gondoltam, hogy semmikép­pen sem lehet igaz minden, amit a vá­rosban az özvegyről hallottam. Mi­után előzetesen az ajtón keresztül ki­faggatott, ki vagyok, alacsony, szú­rós szemű, tetőtől talpig melegítőbe öltözött nő engedett be. Amikor megmondom, hogy a per anyagával szeretnék megismerkedni, még egy­szer megnéz magának, majd apró, gyors léptekkel a bárszekrényhez si­et, s kizárja. Katonás rendben sora­kozó dossziék kerülnek elő, s nem­sokára iratokkal, fényképmásolatok­kal, fakszimilékkel telik meg az asz­tal, de jut belőlük az ágyra s a pad­lóra is. Közöttük kapkod el-elfullad­­va házigazdám, s közben alig tudom jegyezni szavait. — Tizenkét évig voltam B. G. fele­sége, és egy szóval sem említette, hogy gyermeke lenne, s akkor halá­la után hat órával már hallom, hogy az az utolsó azt állítja, fia van az uramtól. Ördögi machináció volt, ti­zenhat évig­­ készített elő s gondosan mindent, hogy engem berántson ebbe a perbe. Szörnyű feladatot nyomott a nyakamba, ráment az egészségem, mindenem. Mindenkit megvett, behá­lózott, nemcsak a tanúkat, az ügyvé­deket is. Az én ügyvédem például öt nappal a fellebbezési határidő lejárta előtt jelentette be, hogy nem vállal­ja tovább a pert. Szaladtam egyik ügyvédtől a másikig, de otthagyták egyedül, senki sem akarta elvállalni. Megszámoltam : 21 bírót s 59 magas­rangú tisztviselőt tudott behálóz­ni, s hiába jelentettem fel őket, a hajuk szála sem görbült. Én mon­dom magának, maffia ez a város, nem egyéb. Hogy mivel vásárolta meg őket ? Maga naiv, tudhatná, hogy a férfi az férfi marad. (Gy. R. egyébként jelenleg 52 éves — G. Gy.) Még szerencse, hogy már azelőtt voltam fent bukaresti ismerőseimnél, s kértem, kövessék a pert, mert tud­tam, hogy végül úgyis odakerül, szükségem lesz a segítségükre. Há­rom év és kilenc hónapomba került, amíg Gy. R. egyik legfőbb tanúját Bukarest segítségével elrendeztettem. (Szó szerint idézek — G. Gy.) Azt a susztert is kihallgattattam, de nem akarta bevallani, hogy övé a gyerek. Végigfésültem az egész utcát, ahol annak idején Gy. R. lakott, legalább száz emberrel beszéltem, minden lé­pését külön dokumentálnom kellett. Maga nem tudja elképzelni, mire ké­pes az az asszony. Befeküdt a klini­kára, hogy ne tudjam elzáratni, s amikor onnan kitetettem, a börtönben nehéz testi munkát kért, hogy hama­rabb szabaduljon. Utánajártam , a társait dolgoztatta maga helyett, s neki írták a normát. Képzelje el, a törvényszéken még a főügyész is — a jelenlétemben! — hellyel kínálta meg azt a bűnözőt. Nekem maga hiába beszél, a fia sem jobb, csalnak, ha­­zudoznak, bu­tainak. Milyen erkölcsi alapja van a­nnak a fiúnak arra, hogy egyetemre járjon, amikor hamis szü­letési bizonyítványt vitt ? ! Ha nem szólok, ezt máig sem tudnák ott. A Technofrigba is az anyja szeretője jut­tatta be... Csak nézem, s szorongva kérdezem magamtól én­ is, honnan szorulhatott ennyi gyűlölet ebbe a nőbe. Figye­lem, ahogy az iratok között babrál idegesen, s eszembe jut, amire több jóakaróm is figyelmeztetett : ha jót akarok, messzire kerüljem el ezt az asszonyt, mert hosszúak az ujjai, könnyen megroppantják a nyaka­mat, bárhova is bújnék előle. Nem tudok ellentállni a kísértésnek, el­mondom ezt neki. Egy pillanatig sá­padtan, megdöbbenve néz rám, szeme már nem szivós, inkább zavarosnak tűnik. A hungja is fakó, amikor megszólal : — Hogy maga milyen fia­tal... Távol áll­ólam, a­hogy Gy. R-t, a tanítónőt amolyan mai „elvarázsolt léleknek“ nézem s akarjam beállítani. Múltjáról sok pletyka kering a vá­rosban, nehezen lehetne tisztázni, hogy alapoá vagy alaptalanul. De úgy érzem, nem is ez a leglényege­sebb. Nagyon sok emberrel beszél­gettem el az utóbbi fél évben az ügy­ről, s tény, hogy még azok is, akik­nek fenntartsa­ voltak a tanítónő vi­selt dolgaiva szemben, elismerték, hogy a fia érdekében mindent meg­tett, amit cak egy édesanya megte­hetett, pedig fizetéséből még idős any­ját is el kelett tartania. Az is biztos, hogy a felelős szervek — helyzete miatt — sohasem nézték jó szemmel, tanítványai viszont kétségtelenül ra­gaszkodnak hozzá, s a szülők is jó pedagógusra tartják. A megyei fő­ügyész helyttese csak ennyit mon­dott róla :, - Ha bíróként nem is te­hettem, embrként felmentem a ha­­misításügyben, hiszen amit tett, a gyerekért tele. De nehogy ezt kiírja, mert az özügy újból feljelent... V. E-ről­ülönben a leggondosabb kutatás uta sem tudtam egyetlen jó szót semül hallani. A beszélgetések nyomán mi találkozásunk előtt fel­derengett I­eiem, ami utóbb bizo­nyossá vált leginkább Kemény Zsig­­mond regér­ének elvakult, megszál­lott özvegyre emlékeztet. Nem tu­dom, mi­re előbb, ő nézte-e maffiá­nak Kolozs irt. vagy a város vetette ki őt. d "4. biztos, hogy szomorú egy több három évtizedig tanító pedagógus váltalán egy ember számára, jn emléket hagyott maga al­á. S ha esetleg meg is van­­ igazáról, azok a mód­szerek, s érvényt akar sze­rezni í­gnyilvánvalóbb igaz­ság éri leve megkérdőjelez­nék. Egy­­ anyós : máris sikerült kikészít­ő huszonegy éves fia­talembe egyetlen bűne, hogy törvényt­enül született. Mint­ha csak tragédiák élednének újra sor, szén ott kellett az ár-tatlan ,a szülei vétkéért bűn­hődnie. Ő látszik azonban, rosszin­dulatú pí­r néha még ma is ké­­nyükre-ke­zükre fonhatják emberi sorsok fórját. Itt az ideje, hogy ke­zeik közül kicsavarjuk végre az or­sót. Végső soron ők sem lehetnek sérthetetl­ek. Gálfalvi György Kerékkötők Olvastam az Ifjúmunkásban Gál­falvi György „Kényszerű választás“ című cikkét, amelyben a zilahi lí­ceum X.­­ osztályának KISZ-válasz­­tási közgyűléséről írt. Ha valaki ide­gen mondta volna, nem hittem volna el, hogy még most is megtörténhet ilyesmi, hogy egyesek egyszerűen semmibe vegyék a KISZ Központi Bizottságának utasításait, félrelökjék a Szervezeti Szabályzatot és ráerő­szakolják egy KISZ-csoportra az aka­ratukat, mondván, hogy „a bizottság nem ért egyet az alapszervezet hatá­rozatával". Még jobban el lehet ítélni, hogy az iskolai KISZ-titkárt támogatják a KISZ városi és megyei bizottságának küldöttei. Talán soha nem volt annyira tisz­ta, világos, mint ebben az évben a KISZ Központi Bizottságának határo­zata, miszerint az iskolákban nem kötelező a legjobb tanulókat megvá­lasztani titkárnak, hanem olyan fia­talokat válasszanak, akik szeretik a KISZ-munkát, szeretnek foglalkozni a fiatalokkal, akik kezdeményezők, s nem utolsósorban a fiatalok szeretik és becsülik őket. Sőt, ebben az évben nem kellett még javasoló bizottságot sem megvá­lasztani. Rájöttünk arra, hogy ez for­maság volt, sok esetben bizony nem tartották tiszteletben egyáltalán a belső demokráciát. Megtették a javas­latokat a gyűléseken , amit már jó előre megmondott az osztályfőnök vagy esetleg az igazgatóság. S hány­szor éreztük ennek a hátrányát. Vajon az iskolai KISZ-titkár ezeket az utasításokat nem ismerte, vagy nem akarta ismerni ? Ő nem döbbent-e rá arra, hogy mit jelent ez ? Mint tanár, nem gondolt-e arra, hogy mit fog jelenteni ezeknek a fiataloknak, ha önkényeskednek velük szemben ? Nem tehettek oda egy olyan fiatalt 4 titkárnak, aki a kilencedik osztályt a román szekción járta s megbukott­­ — védekezett. De vajon miért bukott­­ meg ? Azért, mert a tananyagot r. ott nehezen bírta. De amikor át- J megy a magyar tagozatra, 8,56-os ,, médiával végez. Tehát jól tanul. Egy cselekvő, magabiztos, önérzetes­­ lányt „eltemettek, visszavágták­­­­ szárnyait“. S mindezt csak azért, mert is valakinek nem tetszett Sárpataky Ju- Li­dit. Feltehetném a kérdést, hogy va­jon Sárpataky Judit az elkövetkező­­­ időben fog-e tenni valamit a KISZ-­­ ért, lesz-e szíve dolgozni ? Nem hin­­i ném ! Vajon, ha a diákok nem állnak rá, s­­ a megfélemlítés után mégiscsak Sár-­­­patakyt választották volna meg, hányszor rendeztek volna új válasz­tást ? Sokan azt kérdik, vajon egy-egy helyt miért nem megy a KISZ-szer­­vezeti élet ? Hát addig, amíg egyesek ilyen mereven gondolkoznak szerve­zetünkben, nehezen, nagyon nehezen tudunk előrehaladni, mert ezek nem­hogy segítségünkre lennének, hanem kerékkötői lesznek a fejlődésnek. Czerán András KISZ-aktivista Marosvásárhely Kaleidoszkóp ... Milyen különös in­nen sentről a világ, ka­leidoszkóp. Óvodás vol­tam, amikor első ízben néztem mély csodálattal a mindig más alakba rendeződő színkockákat. Milyen türelmetlen, mi­lyen telhetetlen voltam, még... még.. Most is tü­relmetlen vagyok, min­dent tudni szeretnék, ki az a lány, aki az én ne­vemben is fogadalmat tett az imént ? Miért ép­­p k­i ő ? A fiúról mond­ták, hogy kiváló az üzemben, de hogyan lett kiváló ? Hogyan állt ösz­­sze a kocka a kaleidosz­kópban ? Akkor, hogy megtudjam, eltörtem az üvegtubust. .. Hogyan választották ki a 2500 ti­­zennyolc éves közül ép­pen ezt a hatszázat, aki itt ünnepel s akiket ün­­nepelnek ? Mert ők a sikeremberek, a hivatal­ból elismertek ? Mert ők a törtetőbbek ? Mert kü­lönösebben tehetségesek vagy mert éppen kéznél voltak ? Az összefutó kockákat az érdem irá­nyította ? Mindig az igazság? Hallottam a kö­szöntőbeszédeket s ben­nük a jókívánság mel­lett a figyelmeztetőt... Jogról, kötelességről, nagykorúságról, ember­ségről ... Szeretnék o­­lyanná válni, ahogy kí­vánták nekünk, ahogy fogadta a nevemben is az a fiú és az a lány... De sikerül-e ? És sike­rül-e mindannyiunknak ? A váradi ifjúsági klub tenyérnyi erkélyén kar­csú kislány, ünneplőben. Álla a tenyerébe hajtva, kezében a KISZ-szerve­­zet jókívánságait tolmá­csoló fehér papírlap. Régóta ismerem. Láttam kisiskolásnak, házitáská­val, önkéntes mun­kán, pillangót hajszolva. Könyvbe mélyedve küsz­ködni és győzni makacs algebratétel felett. De ez a mostani, ez új arca. Kislánynak hittem s lám, felnőtt. Kutató, szenve­délyes és ha hibázik, hi­bái éppen ezekből ered­nek. Mint egész kor­osztályának. Tizennyolc éves, felnőtt. A nagyko­­rúsítási ünnepség csupán szentesítette a folyama- ÁSÍTÓ ISMERETLENEK (Folytatás az 1. oldalról) érintő sajnálatos tény azonban, hogy a legeredményesebb pedagógiai for­mának, a kirándulásokon szórakozva tanulásnak olyan lehetőségeit szalaszt­­juk el hétről hétre, hónapról hónapra, melynek távlati következményeit ne­héz lenne egy röpke gondolatsorban összefoglalni. Számtalan kiránduló in­dul nap mint nap erdőkbe, hegyek közé, kincseket rejtő néprajzi vidé­kekre, a történelem levegőjét őrző vá­rosok, várak falai közé vagy az élet legnagyobb laboratóriumába, a ter­mészetbe. Oda, ahol nem elég nézni, de látni, meglátni is kellene. Ehhez a megláttatáshoz hiányzik nagyon egy honismereti tájékoztató, egy mun­kást, diákot, lélekben örökifjú termé­szetjárót vezető folyóirat. Annál in­dokolatlanabb ez a hiány, hiszen Ko­lozsváron már 1846-ban megjelent a kedvesen köszöntő TERMÉSZETBA­RÁT című folyóirat (hagyománytiszte­­lő korunkban ma is friss címével ön­ként kínálkozik felújításra) és apáink ifjúkorában, a huszas, harmincas években már több turista-folyóirat is hűen szolgálta a hazai tájak szerel­meseit. Nem tagadom, elfogult vagyok kissé kedvencem és félig-meddig mestersé­gem, a természetjárás irányában. De hasonlóan fontos szerep hárulna egy ismeretterjesztő folyóiratra a technika misztikumának felszámolásában, a tudomány emberközelbe hozásában vagy — csupán példák okáért — az egészségügyi, társadalomtudományi vagy akár konkrét irodalmi-művészeti ismeretterjesztésben is. Mindaddig, amíg egy hasonló szintű és tematiká­jú folyóirat hiányzik az olvasók asz­taláról, a vitatható hatású import-tu­­dománynépszerűsítésre vannak utalva az érdeklődők. A tudomány fejlődése, ha nem te­szünk ellene, menthetetlenül a vi­szonylagos tudatlanság növekedésével, társadalmi tájékozatlansággal fenye­get. (Konkrét mai példája ennek a „csészealjak" körül uralkodó babonás tudatlanság !) A veszedelmet elháríta­­ni, tudásunk körén belül ásító isme­retleneket az igények és lehetőségek pontos számbavételével eloszlatni... az ország oktatásügyét is érintő, ne­mes ismeretterjesztő feladat. Mennyiben szükséges ez, és miként volna megvalósítható , erre kellene feleletet keresni ebben a vitában. (Folytatás az Ládásról) eredményeit, ta­sztalatait, melyeket a megyei HSZ-szer­­vezetek kezdeményztek, hoz­zájárulva ezzel a különböző munkaterületek terelési ered­ményeinek fellidítéséhez. Követendő példávul azok a KISZ-szervezetek menedtek ki, melyek figyelmi központ­jában tartották a fiatok mun­kára való nevelésé s e hosz­­szú, bonyolult formáiban a legváltozatosabb, leghatáso­sabb formákat és ezközöket találták meg : köz­ítések na­pirendjére tűzték s megvitat­ták a fiatalokra háló terme­lési, fegyelmi, szalépzési fel­adatokat és problémkat, szak­mai olimpiászokat rendeztek, nyomon követték szakköny­vek olvasását, beviták a fia­talokat az illető munkahely életében való tevény részvé­telbe... Természetesen konferen­ciák előremutató tanulságai nemcsak az örményekből, hanem a hiányosságok, a gyengeségek alapos elemzésé­ből is fakadtak. Buzău me­gyében például a falusi KISZ- szervezetek munkáját érték komoly bírálatok, Argesben szóba került a fegyelem na­gyobb fokú megerősítése s a konferenciákon általában nyíl­tan rámutattak a tagadhatat­lan eredmények mellett meg­húzódó, még meglévő hiányos­ságokra. A felszólalók ugyan­akkor világosan leszögezték, hogy a KISZ-szervezetek a jö­vőben úgy állítják össze mun­kaprogramjaikat, hogy az ifjú­sági mozgalom tevékenységét, az ifjak cselekvő részvételét az ország életének minden te­rületén magasabb szintre e­­melhessék. Ion Iliescu elvtárs, a KISZ KB első titkára, ifjúságügyi miniszter a Brassó megyei konferencián hangsúlyozta: „Az 1969-es esztendő, mely hazánk történelmében rendkí­vüli jelentőségű momentumot jelez, a Felszabadulás 25. év­fordulóját, s amelyben egész népünk lelkes, az eseményt és a Párt közelgő X. kongresz­szusát köszöntő munkaver­senyt kezdeményez, szerveze­tünk részére is olyan alkalmat kell hogy jelentsen, mely szé­les fronton mozgósítja egész ifjúságunkat, hogy társadalmi fejlődésünk programjának megvalósításában új sikere­ket érjünk el.“ Az előrepillantó munka­mérleg, mely tulajdonképpen csak kezdetet jelent, a többi konferenciáknak is alapvető sajátossága volt. A tettek ezu­tán következnek, s biztató az a lelkes hála, mely a konfe­renciák végén pártunk Köz­ponti Bizottságának, személye­sen Nicolae Ceauşescu elvtárs­nak küldött táviratokban is kifejezésre jutott: köszönet mindazért a bizalomért, mely­­lyel a párt körülvesz minket és ígéret, hogy méltók leszünk rá. És így is lesz. Mert a mér­legkészítés, a magunkkal foly­tatott, tetteinket megmérő számvetés mindig előre visz. a m­unka érleg В В Вввввввв ввввв ввввввив PRONOSPORT Szerkesztőségünk a lapok kö­zötti tippversenyben az Infor­maţia Bucureştiului után­i második helyen végzett 1968- ban. Az új esztendőben ismét részt veszünk a versenyben, íme, tippjeink az első, január 5-i fordulóra : Bari—Lazio (szünetben) x Bari—Lazio 1 Brescia—Spal (szünetben) 1 Brescia—Spal 1 Genoa—Mantova (szünetben) x Genoa—Mantova 1 Catanzaro—Perugia 1 Como—Reggiana 1 Livorno—Cesena Modena—Reggina Monza—Lecco Padova—Catania Ternana—Foggia * В В В В В В В В В вш 3 В В Вввввввввв Egy agronómust fiatalon nyugdíjaztak. Hogyan tör­ténhetett ilyesmi ? Valaki azt válaszolja : „Hát én azt hon­nan tudhatnám ? Nem vagyok orvos...“ Ez a valaki hosszú éveken át közvetlen kapcsolatban állt Cseke Péter riportjának — Falvak Dolgozó Népe 51. szám — hősével, sőt annak idején kollégák voltak az egyetemen. Rég tudom, nehéz az aposto­lok sorsa, azért vannak olyan elkeserítően kevesen. De ért­hetetlen és felháborító, amikor ezt a többszörösen ritka em­berfajtát esztelenül kihasz­nálják vagy éppen semmibe veszik. Az ilyen típus megszál­lott, kemény és dacos, köny­­nyen elég a maga tüzében. De csak akkor, ha magában ég. És Szemák László, sajnos, így é­­gett... Valahogy minden nyugdíja­zást szomorúnak látok. A Sze­mák Lászlóét kétszeresen an­nak. Müller Ferenc Bízva a bizalomban Nem írom ide a nevét, úgyis letagadná. Másodszor­ra már könnyebb lenne, harmadszorra pedig­­ ész­re se venné. Az ilyesmi könnyen megy. Van egy bi­zonyosfajta erkölcsi gravi­táció. Hihetetlenül könnyű lefelé... De különben nemcsak azért nem írom ki a nevét, mert az ember túl gyakran átejtett jóhiszeműsége, na­­ivsága végül is a dörzsöl­tek módjára védekezni kényszerül. Arról is szó van, hogy sajnálom azokat, akiknek muszáj hinniük ab­ban, aki napról napra újabb erőfeszítésekre sarkallja ő­­ket, sajnálom elvenni tőlük az illúziót... Egy hatalmas akcióról volt szó, egész város ifjúsá­gát megmozgató rendez­vényről, közel nyolc­száz fiatal nagyszabású ügyéről, amelyet úgy mertünk meg­indítani, hogy megalapo­zottnak vettük az illető igazgató több ízben is meg­erősített ígéretét. Ne értsük félre egymást, nem suba alat­ti manipuláció volt a dolog­ban ; szabályos megrende­lésre, szabályos fizetésre kellett volna sürgősen elké­szíteni valamit, amire kü­lönben a vállalatban dolgo­zó ifjúmunkások önkéntesen vállalkoztak, akár munka­idő után is . . . De év vége lévén, a felhalmozott fel­adatok súlya alatt az igaz­gató — ez a nyúzott, fej­vesztetten rohangáló kis emberke —— az ígéretéért neki szemrehányást tevő termelési felelős előtt — mindent letagadott. Hogy­hogy ? Ő nekünk semmi ilyesmit nem ígért, ő nem emlékszik semmire .. . Úgy álltunk ott, mint akit fejbe vertek. A termelési fe­lelőst nem ismerem, de ko­nok gőgjéről, egész egyé­niségéről önmaga tiszta képet mutatott: Van hiva­talos papírjuk az elvtársak­nak arról az állítólagos ígéretről ? Na ugye, hogy nincs ! Akkor meg ne ug­ráljanak !!! És miután ezt ránk fröcskölte, egyszerűen faképnél hagyott. .. Az egyik legközelebbi ba­rátom tavaly október óta nem küldi a három napra kért nagyobb összeget, pe­dig ismeri az anyagi hely­zetemet ... Egyik közeli rokonom szorongatja a ke­zemet, fűt-fát megígér, s aztán­­ letagad mindent... Riportot írok, valaki el­szántan, mindent válla­lóan szolgáltatja az érveket, hogy aztán ... letagadjon mindent, ő ilyesmiről egyál­talán nem beszélt... Hát mi lesz ebből ? Ki­zárjuk az emberközi kap­csolatokból az élőszó meg­hitt, balzsamos melegét ? Elzárjuk magunkat azoktól a felejthetetlen, idegen em­bereket órák alatt egymás közelébe sodró dialógu­soktól ? Ezután mindig vi­gyük magunkkal a köte­lező két tanút, foglaljuk jegyzőkönyvbe a vélemé­nyeket, megállapodásokat, adjunk kötelezvényt az ígéretekről, az elsejéig kért huszonöt lejekről ? Vegyük szalagra és filmre a beszél­getéseket, mert jogilag csak így lehet bizonyítani ?!... Én hiszem, hogy sokan vagyunk, akik nem tudnánk ebbe beletörődni...

Next