Ifjúmunkás, 1975 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-04 / 1. szám

штат Vendégei voltunk egyszer mi is a tordai Jósika Miklós körnek, külmunkatársunkat is számítva éppenséggel öten ültünk az „elnöki“ asztalhoz közölni, tájékozódni, meghallgatni a kör diákjainak írásait. Sajnos, a jól induló kapcsolat főleg a mi hibánkból, az indulással maradt, viszonyunkat a közömbös barátság jellemzi. És miután önbírálatot gyakoroltam magam és társaim nevében, engedtessék meg hozzátennem: azért kettőn múlik ez esetben is a vásár. Szívesen vennénk Keszeg Vilmoson kívül más tordai fiatal (és kevésbé fiatal) „zavarását“. Mert ugyebár, a levelet könnyebben elhozza a posta, mint a vonat és autóbusz vinné el szerkesztőnket. .. Tordán mindig hull valami. Látszik ez a házakon is, amelyeknek nem természetes a színük. Váratlanul „hullott alá“ a derült égből 1970 nyarán a Jósika Miklós irodalmi kör is. Szerencsés hullás volt, azóta, mint mindenes, jelen van a város szellemi életében. Hat. Bágyoni Szabó István a Gaál Gábor körben szerzett tapasztalatait nem tudta feledni, Vásárhelyi Géza orvos-költőben, Nyúlas Sándorban és másokban lelkes támogatóra talált . Szép álmokat mindenkinek Európa és Csíkszereda, a tenger és a krumpligumó között ki tudná, hány és milyen út feszüla képzeletben? Főként, ha költő képzeletében kanyarognak ezek az utak, azlet és látomás zegzugai között. A világ, amely Oláh István verskötetében*) kitárulkozik, első pillantásra, egzotikus világ. De csak addig, amíg az ember meg nem ismerkedik alapvető vonásaival, föl nem méri hangulati és lelki koordinátáit a képzelet és valóság találkozásának sejtelmes térképén. Oláh István megalkotott világának félreismerhetetlen sajátossága, hogy víziói a környező valóság (anyagi és szellemi valóság, örökség) képeire másolódnak rá, hasonlatosan az áttünéses filmkockákhoz. A versek mélyrétegeiben nosztalgikus telér vonul, mely lehelet finom érzékenységgel köti füzérbe a kötet verseit. A kötetről írva nem lehet figyelmen kívül hagyni a harmincévesek nosztalgiáját. Pontosabban azt, ami felé e nosztalgia mutat. Hiszen Európa (mely szinte elérhetetlen, szimbólum-szinten válik áhított, de ugyanakkor belső igényként, kötöttségként megfogalmazható, álom és valóság ötvözetté) például Csíkszereda is egyben. A gyermekkor pedig (amely alig tízéves múlt tüllfüggönye mögül kísért) ennek a nemzedéknek nem szolgált valami könnyű és rendkívül gondtalan élettel. (Jómagam, aki Oláh Istvánnal egy városban nőttem fel, tizenkét éves koromban láttam és ettem először életemben csokoládét és ma is irigyen nézem a játékboltok gazdag kirakatait.) Az is igaz ellenben, hogy e nemzedék felcseperedése egybeesett egy merőben új, más társadalmi rend kialakulásával, nehézségektől nem mentes megszilárdulásával. Ezzel pedig sarkalatosan új életmód nyert létalapot egy olyan vidéken, amely hosszú ideig a maga elszigeteltségéből csupán az álom, a képzelet szárnyán törhetett ki az egyetemesség felé. S ez az új életmód, mely új szemlélettel, világnézettel párosult, ennek a generációnak a tagjaiban ütközött össze — a serdülőkor érzékeny éveiben — legerőteljesebben a sokszor merev hagyománnyal... Nem csupán és általában a gyerekkor elmúlt éveit övezi a nosztalgia, hanem a talán soha vissza nem térő, véglegesen az idő ködfüggönye mögé zárt, számukra még bensőséges, két korszak konfliktusához mélyen kötődő jelenségeket is. „Szép álmokat, szép álmokat, szép álmokat mindenkinek“ — kezdődik a kötet első verse. „Mi csak a mélységek Ikaruszai vagyunk. Mi csak meghalni zuhanunk a földfelszínre, zuhanunk fölfelé. S aztán a vízifűrész gémje engedelmes, kit-kit áthimbál a túlsó partra“ — végződik az utolsó versfüzér. Azt hiszem, e területen van a forrásvidéke Oláh István nosztalgiájának. És ezért rendkívül izgalmas végigkísérni őt, a szembenézés útjain. Ott, ahol álmaival veti össze önmagát — most és eddigi életében álmodott álmaival —, ott, ahol megtagadja az ember gyarlóságait, s kiszélesíti az akarat, a mindent leírás és lebírás végtelen területére. Érdemes megjárni a kettő közötti utakat. Tömöry Péter * Oláh István: Gazdátlan tenger, versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. Öt közül egy se? Hogy Enyeden javultak a dolgok, az biztos, mind a városban, mind a Bethlen Gábor líceumban. Erről ifj. Jarosievitz Zoltán tanár, a líceum KISZ-irányítója győzött meg előbb, s Lázár László írása is emellett tanúskodik. De. .. Irodalmi kör nem létezik! És most már nem a fika szólal meg bele- sem, hanem a véndiák, az 5 irodalomi tanár igazán tehetne valamit. Ebből leszámítunk egyet, aki nagyon elfoglalt, nagy nemzetgyűlési képviselő és ráadásul doktori disszertációján is dolgozik. Még mindig marad négy. Kettő közülük osztálytársam volt, kérdeztem tőlük: — Miért nem veszik kézbe a kör irányítását? Egyikük így felelt: — Én is doktorétusi dolgozatom készítem! A másik: — Csak mellékszakom a magyar. .. Erre én semmit se mondhatok... Fika vagyok ismét, és arra emlékszem, hogy néhai Szathmári Gyula tanárom előadásait (mert azok voltak!) jobb egyetemeken is szívesen hallgatták volna, és — szomorú vagyok — gon- dolom nem ok nélkül —, mert iskolájánkban mindig volt irodalmi kör, s mint megtudtam, verselők ott most is akadnak, csak éppen nincs keret arra, hogy megbeszéljék „alkotásaikat.“ Kár.iI Hrisztu Bálint MINDENES KOR - TORDÁN szóval a kovász adva volt, a tészta kelni kezdett... Hetvenkettőben a Pavel Dan nevű román irodalmi körrel közösen már „kiszállásra“ mertek vállalkozni. Désen megyei irodalmi köri találkozón vettek részt, s nem kisebb elégtétellel távoztak, mint D. R. Popescu dicséretével, aki elismerően szólott három felolvasójuk tehetségéről. Különben: sajtója van a körnek, a tordai művelődési életnek. Az Utunk Ország-rovatában rendszeresen szereplők, de más újságok, folyóiratok is számon tartják tevékenységüket. Jól „adminisztrálják“ magukat, de nemcsak erről van szó. Inkább arról: van mit adminisztrálniuk. Kezemben a Művelődés 10-es száma, benne e statisztika, s csak csodálkozom: mi mindent „követtek“ el négy esztendő alatt! Még tallózni is hosszadalmas lenne, de kell. Négy és fél év alatt több mint ötvenszer ült össze a kör. Sajátos tevékenységet fejtett ki. Nem elégedett meg azzal, hogy írogató tagjait szerepeltesse, a keretet egyre szélesítette. Meghívottjai között voltak, többek között: Csiky János hajdani illegalista, Kányádi Sándor, Zlászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba, Bartalis János, Banner Zoltán, Csetri Elek egyetemi tanár, Láng Gusztáv, Kántor Lajos, Herédi Gusztáv, Létay Lajos, Szőcs István, Panek Zoltán, László Gerő, Veress Zoltán, Imreh István egyetemi tanár és még sokan mások. Meghívták a kolozsvár-napocai Stúdió 51’-et, ellátogattak Enyedre és a környék több községébe. A kör egyes tagjai részt vettek Farkaslakán a Tamási-emlékmű, Székelykeresztúron a Petőfi-szobor avató ünnepségén. Jobbára a kör egykori vagy mai tagjai vezetik az Aranyosszék hat falujában működő (Kövend, Aranyosrákos, Várfalva, Torockó, Bágyon, Keresed) szabadegyetemeket. És érdekelte az ötvenhatvanas tagságot még Palkó Attila tanár előadása is a falumonográfiák összeállításának kérdéseiről, mint ahogy a sumerológia, az abszurd dráma, a magyar vers ritmusformái, Gábor Áron, Pápai Páriz Ferenc, az Erdélyi medence geológiai kialakulása és sok minden egyéb. Ezen kívül recenziókat tartottak, megszervezték a kolozsvár-napocai Állami Magyar Színház tordai bérletes évadját. .. Ez a kör már rég nem egyszerűen kör. Kulturális tényező. És azért lehet az, mert tevékenységéhez a municípiumi Szocialista Művelődési és Nevelési bizottság minden támogatást megad. Maga Andreiu Ioan elnök is, de főleg Ştirbu Alexandru, aki a bizottság részéről felel a körért, egyformán szívügyüknek tekintik mind a Jósika Miklós-kör működését, mind a Pavel Dan körét, különben is: a két művelődési intézmény gyakran lép fel közösen. Még valamit végez ez az irodalmi kör: sajtó- és könyvterjesztést. A Művelődés említett számából például 250 példányt rendeltek meg. És terjesztenék a Varázslataink antológiát is, de — mindössze 5 példányt kapott Torda, noha a szerzők közül hárman a Jósika-kör tagjai... És mindezek után azon kell a leginkább csodálkoznunk, hogy a „jósikások“ (nevükkel is tisztelik a nagy előd, a város szülöttjének emlékét), még tovább akarják bővíteni a kereteket. Közben — elégedetlenek. Azért, mert nem sikerült a kolozsvárnapocai színházzal az 1974—75-ös évadra is megkötni a bérlet-szerződéseket. Hogy csak 130-an jelentkeztek, azért főleg a társulat hibás: a tavaly nem egy bejelentett darabot mással cserélt fel. Szeretnék „öszszehozni“ a magyar tánccsoportot, és a színjátszó csoportot. Gondot okoz nekik, hogy a kórus két éve önfelszámolódott — ki vénült: táncestekkel próbálják majd kórusba csalogatni a fiatalokat. Tervezik a Varázslataink antológia „vitáját“, más városban élő szerzők meghívásával. Ebbe mi is „beszállhatunk“, ha nincs ellenvetésük. Hasábjainkon vita folyik az antológiáról, esetleg megvárhatnák ennek a végét, s a találkozónak így kölcsönözhetnénk bizonyos kritikai jelleget, hogy ne maradjon csupán ünnepi gesztus. Ezt már csak azért is felajánljuk, mert érzésünk szerint a kör túl sokat vállal magára, s félő, hogy kifullad — és senkinek sem lehet közömbös, hogy tovább tart-e vagy sem Tordán az általa táplált kulturális megpezsdülés. Lázár László шшшшишшишшяшшшяшяяшшяшяшяжшшвшшяшшш „Nézz vissza nosztalgiával...“ Gyanítjuk: nem véletlenül készült a ТОМ SAWYER új, musical változata éppen 1973-ban. Amerikában és Nyugat-Európában ekkor már javában dúl a nosztalgiahullám, Don Taylor filmje pedig kettős alapot szolgáltat az ellágyult visszatekintésre: egyrészt minden felnőtt „elvesztett paradicsomát”, a gyermekkort idézi, amikor az ember még zavartalanul tudott mindennek örülni, nem feszélyezte a viszonylagosság tudata, a testnek elég volt önmaga, másrészt az amerikai társadalom gyermekkorát, amikor az értékek rendje viszonylag még szilárdan tartotta magát, amikor vasárnaponként, templomozás után, a városka apraja nagyra felpakolt és közös kirándulásra indult, amikor tehát ember és természet, ember és ember még nem különült el egymástól olyan végletesen, mint napjainkban. Négy-öt éve van keletje Nyugaton a nosztalgiának. „Az anyagi kényelem a mi társadalmunkban nem derűt és jókedvet, hanem inkább valamiféle kielégületlenséget és melankóliát eredményez" — nyilatkozta Steinbeck 1963-ban. „A ma kultúrhangulatát nosztalgiának hívják" — írják a lapok 1972 végén. Divatba jönnek a régi típusú autók, a régi sztárok-filmek-színdarabok, a porfogónak se rossz plüss bútorok, a régi rádióadások, a memoárok, a 30-as években dívó rókaboák és selyemsálak, a hajdani rock-énekesek. Előkerülnek a nagymamák féltve őrzött dolgai, megélénkülnek az ócskapiacok, a régiség-üzletek, hajdani sztárok „viselt dolgai" aukciókon kelnek el jó pénzért, s természetesen megindul az új hangulatnak megfelelő árucikkek tömegtermelése. .. Mi van a jelenség mögött? • Kiábrándulás, csalódás, a „nálunk minden megtörténhet” bizonytalansága. Válsághangulat. Ami egyesek szerint az előző, harcias, mozgalmas évek elkerülhetetlen öröksége. • Elfordulás a jelentős. Az ABC televíziós társaság vezetője szerint olyan ténylegesen mai problémákról, mint: környezetszennyeződés, kábítószerfogyasztás, növekvő bűnözés, a nézők alig akarnak tudni — ha ezekről van szó, sokan egyszerűen elzárják a készüléket. Az új, nosztalgikus áramlat egyfajta reakció a — sajnos, túl korán üzletté, divattá lett — politikai filmek hullámára. .. • Kiábrándulás az újdonságok zavaros világából. Ennek a késői kultúrának — vallják az új irányzat hívei — a meglévő készletekből kell gazdálkodnia. A modern világ, „ahol az önérdek, az eredményesség, a siker jelenti a normát, nosztalgiával tekint vissza a hagyományos értékek régi világára" — véli Robert Penn Warren. Éljenek a régi, bevált dolgok... • Rokonszenv az egyszerű, természetes életformák és kultúrák, a primitivitás és a szabad, független egyéniségek iránt. Ez talán legmagasabb fokon a Lévi-Strauss író-etnológus művei, középfokon a naiv művészet és a gyermekrajzok, alacsonyabb fokon pedig az új, idillikus gengszterfilmek iránti érdeklődésen mérhető le. Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai című regénye kapcsán Lukács György megjegyzi: csak a szélhámos tud ma eljutni személyisége önélvezetéhez. Nos, Bonny és Clyde, Butch Cassidy, Stavisky és a többiek — ilyen fiúk. Gengszterek, szélhámosok, akiknek „minden szabad", akik megőrizték a játék és a kockázat merszét a középszerűségbe és unalomba fulladt társadalomban, akik — pisztollyal a kezükben — nevet szereztek maguknak. Az úgynevezett „bolondos évek” alvilági hőseinek ilyenfajta eszményítése csak egyik következménye annak a látásmódnak, amely tulajdonképpen nem más, mint. .. .. .kritikádon múlt szemlélet. • Menekülés jövőtől, haladástól, technikától, mert „mindez már úgysem vezet sehová." Lényegében ezen a fokon válik a múltba-fordulás károssá, lefegyverzővé. .. Lemondás, meghátrálás, üresjárat „az eltűnt idő nyomában.” A „Nézz vissza haraggal!" felszabadító erejű hatását felváltotta a „Kapaszkodj a múltba!” illúziója. Ez viszont nem több a „bölcs" jótanácsnál: „Kapaszkodj a fellegekbe!” Arnold J. Toynbee történetfilozófus írja: „Minden ember Janus. «Előre nézünk, és hátra». Amíg az ember fiatal, könnyű előre nézni, nem gyűlt fel benne annyi múlt —■ hogy visszafelé fordítsa a tekintetét. Ahogy az ember öregszik, nő a kisértés — hogy elidőzzék a múlton, és elkapja pillantását a jövőről. A hajlam létezik — ellent felt állni. Akin eluralkodik ez a múltba néző szemlélet, az annyit ér, mintha halott volna már fizikai megsemmisülése előtt... Emberek vagyunk, s ez azt jelenti, önmagunk fölé tudunk emelkedni." ★ fina I Я ■ (MÜLLER FERENC ROVATA Ifjú munkás 5.