Ifjúmunkás, 1979 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-07 / 1. szám

szemben a gyárral . Maguk miért mind fényképeznek min­ket? Mit akarnak? ! Ideges, szőke fiú lép hozzánk, valami hir­telen az arcába kergette a vért, tehát szép piros. Nyugtatni próbálom. Előbb megismer­kedünk. Veres Pál III. éves a gépgyártóipari fakultáson, olvassa lapunkat. A hirtelen kel­lemessé vált légkörben magyarázza előbbi­­felindultságát. — Valamivel hamarább végeztünk, tehát most még nincs szünet. Azt gondoltam, ezért fényképeznek. A múltkor is így jártunk, ami­kor kimentünk a mezőgazdaságot segíteni. Hát nem volt munka, jött a vonat, a társa­ság hazament. Mi, néhányan, visszamentünk. Jön a felelős az úton, felírja a nevünket. Lett belőle egy nagy cirkusz. Nem azt a szá­zat, aki elment, hanem minket vettek elő. Az ilyesmit jó lenne elkerülni. Különben Szatmár környéki vagyok, a feleségemmel együtt la­kom a bentlakásban, ő elsőéves. A kolozsvár-napocai Politechnikai Intézet új épületének tágas előcsarnokában beszél­gettünk. Az épülettel szemben, az út túlolda­lán a csiszológépgyár terpeszkedik. Kocsit engednek be az udvarra, munkaköpenyes embereket látni. Jobbra vörös téglaépület, óriási ablakaiból minden emeleten ugyanaz a kép: rajztáblák sokasága. Ez is a műegye­temisták birodalma. A város felé az autó­­gyertya-gyár munkacsarnokai, egy mezőgaz­dasági gépeket gyártó vállalat, odébb a gyógyszergyár következik. Balra a Kiskazán­gyár és a most épülő Nehézgépgyár csarno­kainak sokasága. Az egyetemi épület több száz méter hosz­­szan, dombaljban emelkedik. Szemben a gyárral. Körbeállunk egy kerek asztalt az előcsarnok benyílójában, és nemcsak a gyá­rakat, az úton cammogó autóbuszokat lát­juk, hanem az épület mögötti gyümölcsfák­kal, bokrokkal tarkított dombhajlatot, néhány dekoratív szénaboglyát Sétányokat és pado­kat képzelünk oda, meg tavasszal érkező vi­dámságot. Úgy gondolom, hogy a műegyetemisták közérzetére hatással van az új, a minden­képpen korszerű épület. Ahol nemcsak elő­adásokat hallgatnak, laboratóriumi tevékeny­séget folytatnak, sportolnak, találkoznak, be­szélgetnek, kávéznak, téblábolnak, ismerked­nek, hanem mindezek szünetében vagy ép­pen ideje alatt jövőjükre is gondolnak. Szem­ben a gyárral. Igen, ez a tényszerű szemben­lét, azt hiszem, segít abban, hogy a jövőt megfelelően elképzeljék és berendezzék, he­lyüket benne megtalálják. Mit jelent számuk­ra az új környezet? Erről kérdeztem néhányu­­kat anélkül, hogy a szokásos évi tervezésre buzdítottam volna. S hogy mégis mindegyre a jövőbe szökkentek gondolataink, az csaknem törvényszerű volt, hiszen az elkövetkező idő, lehetőségeivel és előrelátható erőigényeivel, a holnap itt úgymond „benne van a levegő­ben“. Moldovan Cri­stiannal végigsétálunk a föld­szinten. Mellénk szegődött kollégáját is fag­gatjuk: hogy tetszik itt az élet? Tréfával vá­laszol: — Mi a hasonlóság egy mérnök és egy kutya között ? _ ? ? ? ? — A mérnök és a kutya egyaránt értelme­sen néz, de nehezen fejezi ki magát. Ezzel talán arra figyelmeztet, hogy a mér­nökhallgatók előtt fogalmazzunk egyszerűen, világosan. Megpróbáljuk. Miért jó itt? És mi az, ami még nem jó? — kérdezzük a továb­biakban Szepessy Jenőt, Zilahi Zoltánt, Bir­­talan Árpádot és a többi jelenlévő mérnök­­hallgatót, valamint Man Eugen tanársegédet. Dicsérték a szép épületet, korszerűségét, a sokféle laboratóriumot, a tágas előadóterme­ket, a nagy könyvtárat, a tornatermet. A ta­nársegéd megjegyezte: a laboratóriumok gyári környezetet sugallnak, mi is tapasztal­tuk különleges hangulatukat, amelyet az egy­szerű téglafalak, a látható vezetékek, a ké­szülékek és felszerelések közé beállított asz­talok, székek, hatalmas üvegajtók keltenek. Az emeleten, ahol az elektrotechnikai labora­tóriumok kaptak helyet, a padlózatot mű­anyagszőnyeg borítja, és telefon is van. Ala­kul a gépműhely, újabb megmunkáló gépek érkeztek, az öntöde patikatiszta. Mindenütt tágas, levegős, világos termek, egyszerűség. Talán túlzottan is. Kísérőim mondják, hogy hiányoznak a falakról a színes műszaki raj­zok és némi dekoráció. Az előcsarnokban egyelőre néhány nagy pannó számadatai dí­szítő hatásúak. Olvasom egyikről, hogy több mint hatezer diákja van az intézetnek. Né­melyik fakultáson egyharmada, másutt en­nél is több a lányhallgató. •­ Megyünk tovább és kiderül, hogy a Mărăști tér környékén épült bentlakásoktól bizony elég messze vasi az épület, sáros az út. A lányoknak pedig két buszt kell váltaniok, hogy a Csillagvizsgálótól idáig jöjjenek. Az étkezde másutt van, sok időt veszítenek utaz­gatással. Hátravan még a függönyök elhe­lyezése, egyesek szerint velük hangulatosabb lenne minden terem. Nem ártana itt-ott egy­­egy színfolt, mert egyhangúak, szürkék a fa­lak. A könyvtárban minden nagyon szép és jó, de hiányoznak a fontosabb kurzusok. Meghibásodott a kazánberendezés, néhány teremben egyelőre tíz fok a hőmérséklet. Az épület környékét is rendezni kellene, ócska külvárosi házak, rendetlen udvarok kereszt­­metszetben mutatják belső sivárságukat. Az út sarát is meg kellene próbálni kívül re­­keszteni. Szokni kell az újhoz. A tanároknak pél­dául hiányzik a megszokott saját szoba, egy kicsiny sarok. Ez persze azt jelenti, hogy ál­landóan a diákok között kell tartózkodniuk. Nyilván, ez elősegíti az oktatást Tehát jó lesz megszokni. — A szakmai gyakorlat szempontjából előnyös az, hogy a műegye­temi épület a gyárnegyedben épült? — A most beinduló öntödénk csak kisebb munkadarabokat készíthet, de a Nehézgép­gyár öntödéjét a mienk kiegészítésének kép­zelhetjük el, s jó, hogy a közelben épül. Ehhez hasonlóan az idő meghozza a to­vábbi együttműködés lehetőségét, és azt is, hogy az intézet diákjai ne csak kapjanak, hanem adjanak, ötletekkel segítsék a gyá­rak műszaki fejlesztését. Ennek előzményeit ma már milliókban számolhatjuk. Man Eugen kapásból két kolozsvári vállalaton kívül Csík­szeredát és aradi üzemeket említ, amelyek­kel szerződést kötöttek néhány műszaki kér­dés kidolgozására. A „gyárközelség“ idővel megteremtheti a gyakorlati idő teljes kihasz­nálásának lehetőségét is. — Egyelőre még az a helyzet, hogy ácsor­­gunk az üzemekben. A munkásnak termelnie kell, a mérnöknek ezernyi a dolga, a mes­ter ideges, velünk keveset törődnek. Az idő telik, látunk ezt-azt, de ez nem gyakorlat. Úgy tűnik, egyelőre még nincs arra mód, hogy komolyabb munkát bízzanak ránk. A szigorú termelési feltételek egyetlen le­hetőséget hagynak a gyakorlatot nagyon óhajtó diák előtt, emberi kapcsolat kialakí­tásával valamelyik gyári dolgozó kegyeibe férkőzni és baráti segítségét igényelni. Ez annyira gyümölcsöző gyakorlat, amennyire ritka. Általánossá tenni több kell hozzá, mint egyéni kezdeményezés. Talán a KISZ, a diák­­szövetség segíthetne a lehetőség tudatosítá­sával. — A gyors költözködés után valamiféle szünet állt be nálunk. Mint ahogyan ebben is rengeteget segítettünk, a folytatás sem megy magától, elkel a kezdeményezésünk. Ideje már, hogy valóban otthonossá tegyük ezt a korszerű épületet. A gyárnegyed a következő ötéves tervben tovább épül. Hatalmas központi étkező, nagy befogadóképességű klub szerepel a tervek­ben. Javulnia kell a közlekedésnek is, a sár sem lehet örökéletű. Valaki azt mondta, hogy szerinte a politechnika épülete a központ dí­sze lett volna. Miért ne lehetne — idővel — a város új központjához hasonló színvonalú a most alakuló gyárnegyed? — Mire elkészül, mi már nem leszünk diákok. Csupán a felépülő Nehézgépgyárban ezernél több mérnökre lesz szükség. De még hány meg hány mérnököt vár az országban most épülő sokféle gyár, a meglévő, terebé­lyesedő gépipar? A mi kaszárnyánk, a mi otthonunk Ez a jelszavuk azoknak a fiataloknak, akik Gingina Lucian őrnagy egységé­ben teljesítik szolgálatukat. KISZ-szervezetükben be­szélték meg a dolgot és a kaszárnyaszépítést fontos feladatnak tekintették. Lel­kesen, fiatalosan láttak ne­ki a teendőknek, amelyeket előbb átgondolt tervbe ik­tattak. — Nálunk — mondja Curta Marin főhadnagy, a KISZ-bizottság titkára — azóta minden alegységben gazdaszellem uralkodik ... Valóban, meggyőződhet­tünk arról, hogy mind a ka­szárnya épületében, mind a környéken, tehát a tanter­mekben, a hálókban, a mű­velődés és szórakozás cél­jaira kialakított helyiségek­ben, a sétányokon, a gya­korlótéren és a sportpályá­kon rend van és tisztaság. Hozzáértőkből asztalos, sza­bó és hegesztő csoport ala­kult. Egymással versenyez­ve kijavították a bútorza­tot, a gyakorlótér felszere­léseit, a sportszereket és egymás ruházatát. Házi ker­tészeik idejében elvégezték az őszi munkát, jöhet a ta­vasz, amikor újra kivirá­goznak majd az épületek előtti parkosított részek. A sétányokon most is naponta újraalakul a már megszo­kott precíz tisztaság, a fü­ves részeket télen sem hagyják gondozatlanul, a mindent leplező hótakaróra várva. A versenynek persze csak úgy van értelme, ha nem marad el a kiértéke­lés, a dicséret. Ezt a mun­kát a KISZ-bizottság az összes titkárok és a haza­fias munkafelelősök jelen­létében végezte el. Élenjá­róik között említették az Ardeleanu Ioan hadnagy vezette KISZ-szervezetet. A Daciada rendezvényeire ké­szülve korszerűsítették a sportpályákat. Moldovan Constantin hadnagy annak a szervezetnek a KISZ-tit­­kára, amelynek tagjai a lő­­teret tették rendbe. Gazdag Sorin tizedes KISZ-titkár vezetésével a kaszárnya legszebb belterületeit ala­kították ki a fiatalok. U­­gyancsak megdicsérték az asztalosokat, a festőket és a szabókat. Láttam azt az aprólékos gonddal vezetett grafikont, melynek alap­ján a verseny élenjáróit ki­jelölték az elmúlt évben, is­merem azt a részletes, szer­vezetekre lebontott tervet, melynek alapján kaszár­nyaszépítő munkájukat az idén megkezdték. Meggyő­ződésem, hogy kaszárnyáink azért tiszták és gondozot­­tak, mert ezt a munkát katonaruhát viselő fiatal­jaink komolyan veszik. A rend, a tisztaság, környeze­tünk szépsége nem terem magától, meg kell szokni, meg kell teremteni. Kato­nakorában jó az, ha ezt a fiatal tudatosan teszi és benne örömet talál. Gherasim George alezredes Ifjúmunkás 4

Next