Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)
1980-01-06 / 1. szám
ViV Néhány éve a hazai fiatalságot egyre jobban érdekli népünk tánc- és zenekultúrájának aktív művelése. Erre legalkalmasabb keret a falusi táncmulatságok mintájára szervezett táncház. De több ennél. Táncházainkban a fiatalok többrétűen ismerkednek népi kultúránkkal. Tánc- és énektanulás mellett néprajzi ismereteket is szereznek. Közel 3 évi munka eredménye: 6 városban 6 együttes, 7 táncház. A mozgalommá nőtt táncház-jelenség sajátos kérdései megvitatására nyújt fórumot az Ifjúmunkás új rovatával. A gyűjtőmunka, zenekarok szervezése, tánctanítás, énektanítás problémái, a tapasztalatok átadása egymásnak és az újaknak, s más hasonló témák képezik a rovat anyagát. Ezért elsősorban a táncházakkal konkrét kapcsolatban állók segítségére számítunk Oláh István rovatindító, lírai hangvételű írása után. Páva István TISZTELT TÁRSASÁG táncház társasága, most épp azt a háromszor-hármas szobát, azt a kilenc négyzetméteres felületet vettem szemügyre, amelyben, illetve amelyen most összegyűltünk, gondolom, vagyunk néhány ezren. Ott a fűtőtest mellett a marosvásárhelyiek — úgy látom, nem szoktak a csíki hideghez. Marosvásárhelyiek mellett kolozsváriak, kincses város fiataljai, kezükben a kalotaszegi kaláka munkaeszközei. És a fővárosból, a Petőfi Sándor Művelődési Házból ismerős fiúk, lányok is íme, itt, akárcsak Arad meg Temesvár meg Nagyvárad, meg Szatmár ifjú emberei. Aztán itt vannak a nehezebben azonosítható csoportok. Sértődés ne legyen, kérdezzük meg őket, hova valók, mi újság szűkebb pátriájukban? Táncházban vagyunk most, barátaim. Én pedig a művelet eredendő értelmén tűnődöm, korábbi táncok színeváltozásán. No persze, itt a jó alkalom, az első székelyudvarhelyi találkozó óta. De a színtér, az egy iskolai internátus ebédlője, ahogyan húsz esztendővel ezelőtt kinézett. És egy szabályos tánctanfolyam a szabályos táncmesterrel, és a — feltételezhetően — szabályos közönséggel. Hang: kérem a tangót. Zene: az egyik szemem sír, a másik nevet. Szabály , skandálva: kettőt jobbra, egyet balra, kettőt jobbra, egyet balra... Ha kacagok, magamon kacagok. Pedig akkoriban másokon kacagtam , akik nem tangóztak, nem valcereztek a hétvégi bálon, vagy a Somostető mulatságain, vagy a Sáros utcai munkásklubban. Akik másként jártak, mint én. Pedig már akkor voltak ilyenszerű kijelentések: a tánc közösségi élmény. De mérhettem igazát a megállapításnak, látván, hogy a tánc ellenkezőleg, elhatárol? Mert másként táncol a városi, és másként a falusi, egyet táncol az öregebbje, mást a fiatal. Mentségemre szolgáljon, azóta hozzátok komolyodtam, táncházasok. A Bodzafához. VORNICU avagy MI FÁN TEREM A TÉVÉS SZEMÉLYISÉG A franciáknak van Avertyjük, a magyaroknak Vitray Tamásuk, a románoknak Vornicujuk. Három találomra — nem véletlenül! — kiválasztott név, három egymástól elütő egyéniség. Ami közös bennük: kiugró, nem mindennapi népszerűségük. Vornicut dicsérni közhely. Hírnevét rég, televíziónk — mai szemmel nézve csoda lendületesnek tűnő — hőskorában megalapította, olyan lelkes társak mellett, mint Stark, Valeriu, Ţopescu, Buhoiu, Bacalu, Caranfil és mások. Aztán évekig visszavonult a közszerepléstől, 1976-tól zenei és szilveszteri műsorokat szerkeszt, míg végre, 1979 delétől újra régi színeiben ragyog, A-tól a végtelenig. Ez a közkedvelt, szombati magazin hosszú idők óta televíziónk első rangos és eredeti kezdeményezése. Pusztai Péter karikatúrája Ifjúmunkás 5 Ördögszekérhez, Regősökhöz, Szakajtóhoz, Barozdához, Venyigéhez. A táncházhoz — tehát a házhoz, ahol táncolnak, a táncosokhoz, akik táncolnak. Minden sajátosságán túl az ügy, vagy mint az előbb mondtam, a művelet tisztán népismereti. Azaz a nemzetiségi kultúra, a nemzetiségi tudat része. Ezért sem tévesztem öszsze valamiféle népies nosztalgiával, ellenkezőleg, a módszerében és céljaiban roppant tárgyilagos a táncház, valahány városban csak létezik. És miért ne létezne? Tudom, a rovat szerkesztői számoltak a létezés lehetséges akadályaival is. Hogy a táncház-együttesek öszszeszoktak, állandósultak, nem véletlen szerencse. Ami másutt tán még a véletlen képében sem mutatkozik. . . Aztán a hangszerek. Az ütőgardon a gyimesi táncokhoz, például. Aztán az oktató. S a gyűjtőmunka, mert ugye a táncháznak könyve, tankönyve éppenséggel nincs. És mégis: tudok kisvárosi fiatalokról, akik a hanglemezgyártó vállalat újdonságára várnak — a válogatásra táncház-együttesek műsorából —, akkor ők is táncházat szerveznek, igaz, zenekar nélkül, de zenével. Divat lenne a táncház? Divat a néptánc városon? Mit számít ? Lajtha László a népzene megmaradásának, életfolytonosságának egyedüli lehetőségeként a divatot mondta. Nem kétséges, ez a néptáncra is alkalmazható. Akkor hát legyen divat — de időtálló. Oláh István MI A SHOCKING ВШЕ? Miért, Ion Gavrilaş — lett volna a címeannak a riportnak, amit július végén akartam írni a szatmári Nordklub egykori igazgatójáról. Ez a cím, amit tulajdonképpen készen kaptam akkor, amikor róla meséltek, önmagában is szenzációt sejtetett. Mert miért válik meg tisztségétől az ifjúsági klub igazgatója? A jelen címbéli kifejezés Szatmáron közszájon forog. Eredeti jelentése: meghökkentő vagy észbontó kékség. Tulajdonnévként a több mint egy évtizede menőnek számító holland együttest juttatja eszünkbe. Két legnagyobb slágerük a Vénusz és a Ne menj férjhez vasutashoz! című volt. Ezt ma már kevesen tudják, vagy elfeledték. Szatmáron használatos jelentése: valakit vagy valakiket sokkolni. Téved azonban az, aki könnyűzene koncertre, netán avantgarde színjátszó előadásra gondol. Még akkor is, ha történetesen egyszemélyes produkcióról van szó. Kit is akar sokkolni Ion Gavrilaş? Amikor a nyáron elképzeléseiről beszélt, még nagyon új volt abban a munkakörben: akkor vállalta el a Victoria mozgó teremőri tisztjét. Az előtte megnyíló lehetőségek között említette azt, hogy itt szabad kezet kap tervei valóra váltásához. Határozottsága sejtette: ősszel nem füstbement terveiről beszélgetünk. Gavrilaş a mozinézővel való újfajta kapcsolatra törekszik. Kiindulópontja a következő: a mozinézők nagy hányada fiatal, diák vagy munkás, s főleg az utód Mi a titka a sikernek? Miért kapják százával a leveleket, javaslatokat? Miért zörög állandóan a telefon adás közben? Miért becézik Vornicut „a mi Lino Venturánknak"? Miért figyelnek rá, miért segítik, támogatják, miért kedvelik? MIÉRT PONT ÖT? Hiszen vannak nála fiatalabb, pergőbb és bővebb beszédű riporterek, nagy- és jóképű műsorvezetők, harsányabbak, rámenősebbek, meg minden. Mit látnak ebben az ötvenen túli, a kamerával már rég nem kacérkodó, öregfiúsan szerény férfiben, aki néha — úgy érezzük — legszívesebben láthatatlanná lenne, s ha csak teheti, eltűnik valahová? Mi megnyerő van markáns vonásaiban, csöppet sem fotogénikus ráncaiban, olykor fáradt tekintetében? Talán, hogy mindezzel számolva és leszámolva, mindennek ellenére: lelkes és fiatal? Nem külsőleg és nem megjátszottan, hanem legbensőbb, legmélyebb valójában. Nem mozgat meg maga körül fűt-fát a látvány és a mozgalmasság kedvéért, csak ül az asztalnál, a szemüvegével babrál, és kérdez rendületlenül. És ítél. És csodálkozik. Nahát! A hatás titka: a személyiség. Azt mondjuk: Vornicu műsora is ebben, a lehetőségekhez mérten, benne van a személyes szerzői jelleg, a műsorvezető-riporter világa, érdeklődése, szellemi arculata. Emlékszem, a 60-as évek derekán, amikor a nyugati rádióállomások komoly válsággal küszködtek, az a jelszó járta: bízzuk a műsorokat egyéniségekre! Nálunk pár éve Al. Mirodan szorgalmazta egyes tv-rovatok „személyesítését": miért ne lehetne meg X, Y, Z órája, félórája a televízióban? Mennyi színt, ötletet, eredetiséget hoznának magukkal, mennyi nem öncélú, nem magába feledkező, hanem hitelt, garanciát nyújtó, termékeny szubjektivitást... Mert mi az igazság? „Csak az, amiben hinni tud az ember". Márpedig nyilván jobban hiszünk valakinek, aki mindent feltett bizonyos ügyre, aki személyiségével hitelesíti, szavatolja az elmondottakat, mint a hideg, száraz, tényszerű közlésnek, az arctalan jelenlétnek. A néző számára egyfajta biztosíték az egyéniség: bizalmat érez iránta, odafigyel rá, mivel sajátos, egyéni ízekkel cseréli fel a személytelenség és gépiesség eszköztárát, lerombolja a távolságot közlő és befogadó között, s ezzel létező, mi több, egyre erősödő igénynek, elvárásnak tesz eleget. Igen ám, csakhogy a tv különös, szeszélyes közeg, nem akárkit fogad be, nem akárkit enged tündökölni. Lehet valaki kiváló személyiség, megállhatja a helyét pódiumon, színpadon, mozivásznon, csak éppen a képernyőn „nem megy". Hány ragyogó filmsztár elszürkül a tévében, hány kiváló író, újságíró, rádióriporter vagy más, elbűvölő, sziporkázó szellem lemerevedik a „szűk keretek" között — ugyanakkor sok, látszólag jelentéktelen, szürke, hétköznapi személyiség pompásan feltalálja magát. Bizony, a tévé nagy manipulátor, csak azt avatja édes gyermekévé, aki eleve erre a pályára-minőségre termett, akinek a televíziós közeg az igazi élettere, ennek természetéhez, belső sajátosságaihoz idomul, itt, ebben a rendszerben bontakozik ki tehetsége, egyénisége, itt érvényesül a varázsa, akinek a vérében, az idegeiben van az, amire jól-rosszul azt szoktuk mondani: „tévészerűség" — s amit szóban és írásban annyian követelnek, s olyan kevesen tudják, mi az... így hát a tv sajátos típust, sajátos képességeket követel: nem egyszerűen személyiséget, hanem különleges, televíziós személyiséget. Kit tekinthetünk annak? • Elengedhetetlen feltétel a hosszabb időn át tartó, rendszeres jelentkezés. A tévés személyiség csak így tarthatja ébren az érdeklődést, csak így építhet ki bizalmas, baráti kapcsolatot közönségével. Hogyan üti le ehhez a hangot Vornicu? Például így: „Jól befűtöttek nekünk a kollégák, amikor Woodyt tűzték elénk, nehéz lesz — jókedvben, ritmusban — tartani vele a versenyt..A nyári rekkenőségben azt kérdezte: „ Vajon maradt-e valaki a tv-készülék előtt ebben a hőségben? Ha igen, kötelességünknek érezzük kicsit lehűteni..." És következett a londoni, nemzetközi úszóverseny... Egyszer irgalmatlanul berekedt, alig tudott beszélni. De hát a műsor az műsor, nem jelenthetett beteget, inkább bocsánatot kért, és —a kollégái rovására — többet hallgatott, mint nyekergett. Nincs ebben semmi különös, egyszerűen emberi volt... Vagy ott vannak az egyenes adások. Tudjuk, mennyi baj van velük, mennyi meglepetést tartogat a nagy rendező, a véletlen. Vornicu a stúdióból bejelenti a kocogókról szóló riportot, a képen viszont a riporter éppen látogatóba érkezik az egyik munkáscsaládhoz. Nincs más hátra, mint: „Bocsánat, rögtön kiderül, miről van szó..." Vagy: felemeli az asztal alól Țopescu „hátizsákját", így bírja vallomásra fiatalabb kollégáját arról, miért hordozza magával az adatok, cédulák, feljegyzések, szakkönyvek tömkelegét... S mert a jó műsornak mindig visszhangja van, sokan azon melegében rátelefonálnak: az öregek azon méltatlankodnak, nemcsak a fiatalok szeretik a fiatalok zenéjét, a diákok visszatapsolják a Gloria Gaynor-számot, mert magnóra akarják venni, s amikor Vornicu a nézők segítségét kéri — nézzenek körül, merre poroszkál Mişu Fotino a hadseregtől kölcsönkért lóval — pár perc múlva befut a válasz: a Drumul Taberei negyedben, nyilván az Orizont körül... A műsor előttünk változik, alakul, váratlan kanyarokat ír le, meglepetésekkel szolgál, szóval, ott vagyunk a tv-konyhán, ahol a rántás néha odaég, fordul a kocka, és borul a rend, a műsorvezető sokszor a fejét fogja, mert „elszámította" magát, mi pedig, a vétkes cinkosok, csendben meglapulunk, s magunkban feloldozzuk „bűnei" alól: ugyan már, mit számít, ha kifut az időből, ez van, az ember folyton kifut valamiből... Vornicu apró, ügyes fogásokkal, meghitt, spontán módon, szinte észrevétlenül beavatja a nézőt a műsorszerkesztés gondjaiba, az adás kiszámíthatatlan fordulataiba, megteremti azt az intim, családias, bensőséges légkört és kapcsolatot, amely —■ nemcsak állítólag —■ a tv specifikuma. Müller Ferenc (Folytatjuk) biak esztétikai nevelésüket tekintve légüres térben mozognak. Vizuális nevelésüket az utcán el lehetne kezdeni, viszont forgalmazott filmjeink plakátjai nemcsak hogy nem esztétikusak, de sok esetben elsődleges rendeltetésüknek sem tesznek eleget, nem keltik fel a figyelmet. Gavrilaş képzőművészeket kér meg nagyobb méretű plakátok készítésére, s ezekre a megszokott feliratok mellé rövid tájékoztató kerül. A mozi előcsarnokában minőségi kritériumok alapján szelektált plakátokat állít ki. Mindezt fokozza azzal, hogy a sötétbe való elmerülés előtt a nézőhöz szól, pár mondatban a film értékeire irányítja a figyelmet. Ez a megszokottól eltérő kontaktus talán meghökkenti a nézőt, feloldja passzivitását. Persze Gavrilaş sem szakállas szövegekre, esztétikai traktákra gondol. A következő lépés az, hogy kimegy az iskolákba. A rendszeressé vált vetítések egy idő után tudatosítják, hogy a mozizás nemcsak szórakozási lehetőség, hanem találkozás 350 újabb művészettel. Amit ráadásul nem is tanítanak az iskolában. A kapcsolat a film és az iskolai tananyag között irodalmi alkotásokból készült filmek esetében nyilvánvaló, más esetben pedig lehetőség nyílik az alkotó számára a művészetekről tanított ismeretek összekapcsolására. Élelmesebb pedagógus ezt ki is használja. Remélhetőleg nem a vetítésre szánt osztályfőnöki órák elmaradásáért örvendenek a tanárok sem, ha a filmtekercsekkel megpakolt fiatalembert feltűnni látják. Gavrilas hisz abban, hogy ezzel sokakat megnyer a maga számára... Vass Tamás I »»› MLSZronCs ««› „Dalolnak a tavirózsák" Az október 14-i számban olvastam Nagy Csaba „kritikáját" a Tavirózsa fesztiválról, és mivel a szerkesztőség az utóiratban jelezte, hogy nem zárkózik el más hozzászólások közlése elől sem, néhány észrevételem lenne a fent említett cikkel kapcsolatban. Én is egyik kezdeményezője és létrehozója voltam az első Tavirózsának. Azóta mindegyik rendezvényen részt vettem vagy a szervezésben vagy a versenyben — kivéve ezt az utolsót, a jubiláns tizediket. Ennek ellenére jól ismerem a felvetett problémákat, ezért háborított fel Nagy Csaba cikke. De vegyük szép sorjában. Először is kifogásolja a zsűri életkorát és összetételének évenkénti ismétlődését. Ez nem éppen így van, ugyanis a rendezőbizottság minden évben zsűrizni túlnyomórészt fiatalabb zeneszerzőket, zenetanárokat, ifjúmunkásokat, KISZ aktivistákat — lehetőleg mindig másokat — kért fel. Igaz, vannak olyan zeneszerzők is, akik az utóbbi években többször jelen voltak a fesztiválon, például George Sbârcea, Boros Zoltán, Kerestély Zsolt. De kérdem én, a cikkíró rajtuk kívül még tudna-e olyan személyiségeket mondani, akik annyira tisztában vannak a hazai román és magyar könnyűzenével, mint ők? Gondolom, ha jó néhány Aranyszarvason és több külföldi fesztiválon elnökölt George Sbârcea, akkor a Tavirózsa csak megtiszteltetésnek tarthatja a mester részvételét. Az már más dolog, hogy soha nem tetszett a zsűrinek egyes együttesek azon törekvése, hogy wattokkal próbálja takargatni zenei dilettantizmusát és primitívségét azon a címen, hogy „effektusokat, büanszkülönbségeket" akar kelteni. De kinek tetszik az ilyesmi? Az az érzésem, hogy a cikkíró a műfajokkal sincs egészen tisztában, ha a bossa novát „vendéglői zene stílusának“ ítéli. Nem hinném, hogy Laurincio Almeida vagy akár a Santana valamelyik bossa novája is „hangulatos, vendéglős" zenére emlékeztetne, még kevésbé az idei nyertes Levél a tengerre, amelynek első díját indokolatlannak tartja azon a címen, hogy nem hangszerelhető „ötletesen, komplexen". A cikkíró tanult összhangzattant és hangszerelést a főiskolán és ha hallotta ezt a számot a fesztiválon, vagy akár a temesvári zenés karavánon és csak a hangulata ragadta meg, akkor azt kell mondjam, hogy nem volt nyitva a füle. A dal szerzője egyébként Farkas József, több sikeres együttes vezetője, kiváló zenész, és meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy hazai viszonylatban az egyik legjobb hangszerelő, akinek több évi profi munka van a háta mögött és nem egy-két Tavirózsa. Soha a Tavi rózsa történetében kész TV- vagy rádiófelvételt nem bíráltak. Az, hogy díszelőadáson a már meglévő felvételre playbacket készítettek, az a díjazást nem befolyásolhatta, hiszen mire a számok elhangzottak, már a nyertesek nevét is tudta a közönség. Az nem titok, hogy a tévé magyar adásának szerkesztősége toborzott néha résztvevőket, de ezzel csak nyert a fesztivál színvonala — gondolok itt Gagyi Rékára, Pap Melindára vagy Csutak Istvánra. Ami a javaslatot illeti egy Tavirózsa lemezre, köszönjük. Mi, igaz, már rég gondoltunk rá. A lemez teljes zenei anyaga (egy részét éppen Farkas József hangszerelte) a napokban készült el az Electrecordnál és a tavaszon kapható lesz. Reméljük, megnyeri majd Nagy Csaba tetszését is... Dancs Árpád ■■o Щ IS E *sQCQ ec•«*»PD