Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)

1980-01-06 / 1. szám

ViV Néhány éve a hazai fiatalságot egy­re jobban érdekli népünk tánc- és ze­nekultúrájának aktív művelése. Erre legalkalmasabb keret a falusi táncmu­latságok mintájára szervezett táncház. De több ennél. Táncházainkban a fia­talok többrétűen ismerkednek népi kultúránkkal. Tánc- és énektanulás mellett néprajzi ismereteket is szerez­nek. Közel 3 évi munka eredménye: 6 városban 6 együttes, 7 táncház. A moz­galommá nőtt táncház-jelenség sajá­tos kérdései megvitatására nyújt fó­rumot­ az Ifjúmunkás új rovatával. A gyűjtőmunka, zenekarok szervezése, tánctanítás, énektanítás problémái, a tapasztalatok átadása egymásnak és az újaknak, s más hasonló témák képezik a rovat anyagát. Ezért elsősorban a táncházakkal konkrét kapcsolatban ál­lók segítségére számítunk Oláh István rovatindító, lírai hangvételű írása után. Páva­ István TISZTELT TÁRSASÁG táncház társasága, most épp azt a három­­szor-hármas szobát, azt a kilenc négyzetmé­teres felületet vettem szemügyre, amelyben, illetve amelyen most összegyűltünk, gondo­lom, vagyunk néhány ezren. Ott a fűtőtest mellett a marosvásárhelyiek — úgy látom, nem szoktak a csíki hideghez. Marosvásárhe­lyiek mellett kolozsváriak, kincses város fia­taljai, kezükben a kalotaszegi kaláka munka­eszközei. És a fővárosból, a Petőfi Sándor Művelődési Házból ismerős fiúk, lányok is íme, itt, akárcsak Arad meg Temesvár meg Nagyvárad, meg Szatmár ifjú emberei. Aztán itt vannak a nehezebben azonosítható cso­portok. Sértődés ne legyen, kérdezzük meg őket, hova valók, mi újság szűkebb pátriájuk­ban? Táncházban vagyunk most, barátaim. Én pedig a művelet eredendő értelmén tűnődöm, korábbi táncok színeváltozásán. No persze, itt a jó alkalom, az első székelyudvarhelyi találkozó óta. De a színtér, az egy iskolai internátus ebédlője, ahogyan húsz esztendővel ezelőtt kinézett. És egy szabályos tánctanfolyam a szabályos táncmesterrel, és a — feltételezhe­tően — szabályos közönséggel. Hang: kérem a tangót. Zene: az egyik szemem sír, a má­sik nevet. Szabály , skandálva: kettőt jobbra, egyet balra, kettőt jobbra, egyet balra... Ha kacagok, magamon kacagok. Pedig ak­koriban másokon kacagtam , akik nem tan­góztak, nem valcereztek a hétvégi bálon, vagy a Somostető mulatságain, vagy a Sáros utcai munkásklubban. Akik másként jártak, mint én. Pedig már akkor voltak ilyenszerű kijelen­tések: a tánc közösségi élmény. De mérhet­tem igazát a megállapításnak, látván, hogy a tánc ellenkezőleg, elhatárol? Mert másként táncol a városi, és másként a falusi, egyet táncol az öregebbje, mást a fiatal. Mentségemre szolgáljon, azóta hozzátok komolyodtam, táncházasok. A Bodzafához. VORNICU­ avagy MI FÁN TEREM A TÉVÉS SZEMÉLYISÉG A franciáknak van Avertyjük, a magyarok­nak Vitray Tamásuk, a románoknak Vornicu­­juk. Három találomra — nem véletlenül! — kiválasztott név, három egymástól elütő egyé­niség. Ami közös bennük: kiugró, nem min­dennapi népszerűségük. Vornicut dicsérni közhely. Hírnevét rég, te­levíziónk — mai szemmel nézve csoda lendü­letesnek tűnő — hőskorában megalapította, olyan lelkes társak mellett, mint Stark, Va­­leriu, Ţopescu, Buhoiu, Bacalu, Caranfil és mások. Aztán évekig visszavonult a közsze­repléstől, 1976-tól zenei és szilveszteri műso­rokat szerkeszt, míg végre, 1979 delétől újra régi színeiben ragyog, A-tól a végtelenig. Ez a közkedvelt, szombati magazin hosszú idők óta televíziónk első rangos és eredeti kezde­ményezése. Pusztai Péter karikatúrája Ifjúmunkás 5 Ördögszekérhez, Regősökhöz, Szakajtóhoz, Barozdához, Venyigéhez. A táncházhoz — tehát a házhoz, ahol tán­colnak, a táncosokhoz, akik táncolnak. Minden sajátosságán túl az ügy, vagy mint az előbb mondtam, a művelet tisztán népis­mereti. Azaz a nemzetiségi kultúra, a nem­zetiségi tudat része. Ezért sem tévesztem ösz­­sze valamiféle népies nosztalgiával, ellenke­zőleg, a módszerében és céljaiban roppant tárgyilagos a táncház, valahány városban csak létezik. És miért ne létezne? Tudom, a rovat szer­kesztői számoltak a létezés lehetséges aka­dályaival is. Hogy a táncház-együttesek ösz­­szeszoktak, állandósultak, nem véletlen sze­rencse. Ami másutt tán még a véletlen képé­ben sem mutatkozik. . . Aztán a hangszerek. Az ütőgardon a gyimesi táncokhoz, például. Aztán az oktató. S a gyűjtőmunka, mert ugye a táncháznak könyve, tankönyve éppenséggel nincs. És mégis: tudok kisvárosi fiatalokról, akik a hanglemezgyártó vállalat újdonságára várnak — a válogatásra táncház-együttesek műsorából —, akkor ők is táncházat szervez­nek, igaz, zenekar nélkül, de zenével. Divat lenne a táncház? Divat a néptánc városon? Mit számít ? Lajtha László a nép­zene megmaradásának, életfolytonosságának egyedüli lehetőségeként a divatot mondta. Nem kétséges, ez a néptáncra is alkalmaz­ható. Akkor hát legyen divat — de időtálló. Oláh István MI A SHOCKING ВШЕ? Miért, Ion Gavrilaş — lett volna a címe­­annak a riportnak, amit július végén a­­kartam írni a szatmári Nord­klub egyko­ri igazgatójáról. Ez a cím, amit tulajdon­képpen készen kaptam akkor, amikor ró­la meséltek, önmagában is szenzációt sej­tetett. Mert miért válik meg tisztségétől az ifjúsági klub igazgatója? A jelen címbéli kifejezés Szatmáron közszájon forog. Eredeti jelentése: meg­hökkentő vagy észbontó kékség. Tulajdon­névként a több mint egy évtizede menő­nek számító holland együttest juttatja e­­szünkbe. Két legnagyobb slágerük a Vé­nusz és a Ne menj férjhez vasutashoz! című volt. Ezt ma már kevesen tudják, vagy elfeledték. Szatmáron használatos je­lentése: valakit vagy valakiket sokkolni. Téved azonban az, aki könnyűzene kon­certre, netán avantgarde színjátszó elő­adásra gondol. Még akkor is, ha történe­tesen egyszemélyes produkcióról van szó. Kit is akar sokkolni Ion Gavrilaş? Ami­kor a nyáron elképzeléseiről beszélt, még nagyon új volt abban a munkakörben: akkor vállalta el a Victoria mozgó terem­őri tisztjét. Az előtte megnyíló lehető­ségek között említette azt, hogy itt szabad kezet kap tervei valóra váltásához. Ha­tározottsága sejtette: ősszel nem füstbe­ment terveiről beszélgetünk. Gavrilaş a mozinézővel való újfajta kapcsolatra törekszik. Kiindulópontja a következő: a mozinézők nagy hányada fiatal, diák vagy munkás, s főleg az utód­ Mi a titka a sikernek? Miért kapják százával a leveleket, javaslatokat? Miért zörög állan­dóan a telefon adás közben? Miért becézik Vornicut „a mi Lino Venturánknak"? Miért fi­gyelnek rá, miért segítik, támogatják, miért kedvelik? MIÉRT PONT ÖT? Hiszen vannak nála fiatalabb, pergőbb és bővebb beszédű riporterek, nagy- és jóképű műsorvezetők, harsányabbak, rámenősebbek, meg minden. Mit látnak ebben az ötvenen túli, a kamerá­val már rég nem kacérkodó, öregfiúsan sze­rény férfiben, aki néha — úgy érezzük — legszívesebben láthatatlanná lenne, s ha csak teheti, eltűnik valahová? Mi megnyerő van markáns vonásaiban, csöppet sem fotogéni­­kus ráncaiban, olykor fáradt tekintetében? Talán, hogy mindezzel számolva és leszámol­va, mindennek ellenére: lelkes és fiatal? Nem külsőleg és nem megjátszottan, hanem legbensőbb, legmélyebb valójában. Nem moz­gat meg maga körül fűt-fát a látvány és a mozgalmasság kedvéért, csak ül az asztalnál, a szemüvegével babrál, és kérdez rendület­lenül. És ítél. És csodálkozik. Nahát! A hatás titka: a személyiség. Azt mondjuk: Vornicu műsora i­s ebben, a lehetőségekhez mérten, benne van a személyes­ szerzői jel­leg, a műsorvezető-riporter világa, érdeklő­dése, szellemi arculata. Emlékszem, a 60-as évek derekán, amikor a nyugati rádióállomások komoly válsággal küsz­ködtek, az a jelszó járta: bízzuk a műsorokat egyéniségekre! Nálunk pár éve Al. Mirodan szorgalmazta egyes tv-rovatok „személyesíté­­sét": miért ne lehetne meg X, Y, Z órája, fél­órája a televízióban? Mennyi színt, ötletet, eredetiséget hoznának magukkal, mennyi nem öncélú, nem magába feledkező, hanem hitelt, garanciát nyújtó, termékeny szubjektivi­tást... Mert mi az igazság? „Csak az, amiben hinni tud az ember". Márpedig nyilván job­ban hiszünk valakinek, aki mindent feltett bizonyos ügyre, aki személyiségével hitelesíti, szavatolja az elmondottakat, mint a hideg, száraz, tényszerű közlésnek, az arctalan je­lenlétnek. A néző számára egyfajta biztosíték az egyéniség: bizalmat érez iránta, odafigyel rá, mivel sajátos, egyéni ízekkel cseréli fel a személytelenség és gépiesség eszköztárát, le­rombolja a távolságot közlő és befogadó kö­zött, s ezzel létező, mi több, egyre erősödő igénynek, elvárásnak tesz eleget. Igen ám, csakhogy a tv különös, szeszélyes közeg, nem akárkit fogad be, nem akárkit enged tündökölni. Lehet valaki kiváló sze­mélyiség, megállhatja a helyét pódiumon, színpadon, mozivásznon, csak éppen a kép­ernyőn „nem megy". Hány ragyogó filmsztár elszürkül a tévében, hány kiváló író, újságíró, rádióriporter vagy más, elbűvölő, sziporkázó szellem lemerevedik a „szűk keretek" között — ugyanakkor sok, látszólag jelentéktelen, szürke, hétköznapi személyiség pompásan fel­találja magát. Bizony, a tévé nagy manipu­látor, csak azt avatja édes gyermekévé, aki eleve erre a pályára-minőségre termett, aki­nek a televíziós közeg az igazi élettere, en­nek természetéhez, belső sajátosságaihoz i­­domul, itt, ebben a rendszerben bontakozik ki tehetsége, egyénisége, itt érvényesül a va­rázsa, akinek a vérében, az idegeiben van az, amire jól-rosszul azt szoktuk mondani: „tévé­szerűség" — s amit szóban és írásban annyi­an követelnek, s olyan kevesen tudják, mi az... így hát a tv sajátos típust, sajátos képes­ségeket követel: nem egyszerűen személyisé­get, hanem különleges, televíziós személyi­séget. Kit tekinthetünk annak? • Elengedhetetlen feltétel a hosszabb időn át tartó, rendszeres jelentkezés. A tévés sze­mélyiség csak így tarthatja ébren az érdeklő­dést, csak így építhet ki bizalmas, baráti kap­csolatot közönségével. Hogyan üti le ehhez a hangot Vornicu? Például így: „Jól befűtöttek nekünk a kollé­gák, amikor Woodyt tűzték elénk, nehéz lesz — jókedvben, ritmusban — tartani vele a versenyt..A nyári rekkenőségben azt kér­dezte: „ Vajon maradt-e valaki a tv-készülék előtt ebben a hőségben? Ha igen, kötelessé­günknek érezzük kicsit lehűteni..." És követke­zett a londoni, nemzetközi úszóverseny... Egy­szer irgalmatlanul berekedt, alig tudott be­szélni. De hát a műsor az műsor, nem jelent­hetett beteget, inkább bocsánatot kért, és —a kollégái rovására — többet hallgatott, mint nyekergett. Nincs ebben semmi különös, egy­szerűen emberi volt... Vagy ott vannak az e­­gyenes adások. Tudjuk, mennyi baj van velük, mennyi meglepetést tartogat a nagy rendező, a véletlen. Vornicu a stúdióból bejelenti a kocogókról szóló riportot, a képen viszont a riporter éppen látogatóba érkezik az egyik munkáscsaládhoz. Nincs más hátra, mint: „Bocsánat, rögtön kiderül, miről van szó..." Vagy: felemeli az asztal alól Țopescu „háti­zsákját", így bírja vallomásra fiatalabb kol­légáját arról, miért hordozza magával az a­­datok, cédulák, feljegyzések, szakkönyvek tömkelegét... S mert a jó műsornak mindig visszhangja van, sokan azon melegében rá­telefonálnak: az öregek azon méltatlankod­nak, nemcsak a fiatalok szeretik a fiatalok ze­néjét, a diákok visszatapsolják a Gloria Gay­­nor-számot, mert magnóra akarják venni, s amikor Vornicu a nézők segítségét kéri — néz­zenek körül, merre poroszkál Mişu Fotino a hadseregtől kölcsönkért lóval — pár perc múl­va befut a válasz: a Drumul Taberei negyed­ben, nyilván az Orizont körül... A műsor előttünk változik, alakul, váratlan kanyarokat ír le, meglepetésekkel szolgál, szóval, ott vagyunk a tv-konyhán, ahol a rán­tás néha odaég, fordul a kocka, és borul a rend, a műsorvezető sokszor a fejét fogja, mert „elszámította" magát, mi pedig, a vét­kes cinkosok, csendben meglapulunk, s ma­gunkban feloldozzuk „bűnei" alól: ugyan már, mit számít, ha kifut az időből, ez van, az ember folyton kifut valamiből... Vornicu apró, ügyes fogásokkal, meghitt, spontán módon, szinte észrevétlenül beavatja a nézőt a műsorszerkesztés gondjaiba, az adás kiszámíthatatlan fordulataiba, megteremti azt az intim, családias, bensőséges légkört és kapcsolatot, amely —■ nemcsak állítólag —■ a tv specifikuma. Müller Ferenc (Folytatjuk) biak esztétikai nevelésüket tekintve lég­üres térben mozognak. Vizuális nevelésü­ket az utcán el lehetne kezdeni, viszont forgalmazott filmjeink plakátjai nemcsak hogy­­ nem esztétikusak, de sok esetben elsődleges rendeltetésüknek sem tesznek eleget, nem keltik fel a figyelmet. Gavri­­laş képzőművészeket kér meg nagyobb méretű plakátok készítésére, s ezekre a megszokott feliratok mellé rövid tá­jékoztató kerül. A mozi előcsarnokában minőségi kritériumok alapján szelektált plakátokat állít ki. Mindezt fokozza azzal, hogy a sötétbe való elmerülés előtt a né­zőhöz szól, pár mondatban a film érté­keire irányítja a figyelmet. Ez a megszo­kottól eltérő kontaktus talán meghök­kenti a nézőt, feloldja passzivitását. Per­sze Gavrilaş sem szakállas szövegekre, esztétikai traktákra gondol. A következő lépés az, hogy kimegy az iskolákba. A rendszeressé vált vetítések egy idő után tudatosítják, hogy a mozizás nemcsak szó­rakozási lehetőség, hanem találkozás 350 újabb művészettel. Amit ráadásul nem is tanítanak az iskolában. A kapcsolat a film és az iskolai tananyag között irodalmi alkotásokból készült filmek esetében nyil­vánvaló, más esetben pedig lehetőség nyí­lik az alkotó számára a művészetekről ta­nított ismeretek összekapcsolására. Élel­mesebb pedagógus ezt ki is használja. Re­mélhetőleg nem a vetítésre szánt osztály­­főnöki órák elmaradásáért örvendenek a tanárok sem, ha a filmtekercsekkel meg­pakolt fiatalembert feltűnni látják. Gavrilas hisz abban, hogy ezzel sokakat megnyer a maga számára... Vass Tamás I »»› MLSZronCs ««› „Dalolnak a tavirózsák" Az október 14-i számban olvastam Nagy Csaba „kritikáját" a Tavirózsa fesztiválról, és mivel a szerkesztőség az utóiratban jelezte, hogy nem zárkózik el más hozzászólások közlése elől sem, néhány észrevételem lenne a fent említett cikkel kapcsolatban. Én is egyik kezdeményezője és létrehozó­ja voltam az első Tavirózsának. Azóta mind­egyik rendezvényen részt vettem vagy a szer­vezésben vagy a versenyben — kivéve ezt az utolsót, a jubiláns tizediket. Ennek ellené­re jól ismerem a felvetett problémákat, ezért háborított fel Nagy Csaba cikke. De vegyük szép sorjában. Először is kifogá­solja a zsűri életkorát és összetételének évenkénti ismétlődését. Ez nem éppen így van, ugyanis a rendezőbizottság minden év­ben zsűrizni túlnyomórészt fiatalabb zene­szerzőket, zenetanárokat, ifjúmunkásokat, KISZ aktivistákat — lehetőleg mindig máso­kat — kért fel. Igaz, vannak olyan zeneszer­zők is, akik az utóbbi években többször jelen voltak a fesztiválon, például George Sbâr­­cea, Boros Zoltán, Kerestély Zsolt. De kér­dem én, a cikkíró rajtuk kívül még tudna-e olyan személyiségeket mondani, akik annyi­ra tisztában vannak a hazai román és ma­gyar könnyűzenével, mint ők? Gondolom, ha jó néhány Aranyszarvason és több külföldi fesztiválon elnökölt George Sbârcea, akkor a Tavirózsa csak megtiszteltetésnek tarthatja a mester részvételét. Az már más dolog, hogy soha nem tetszett a zsűrinek egyes együtte­sek azon törekvése, hogy wattokkal próbálja takargatni zenei dilettantizmusát és primitív­ségét azon a címen, hogy „effektusokat, b­ü­­anszkülönbségeket" akar kelteni. De kinek tetszik az ilyesmi? Az az érzésem, hogy a cikkíró a műfajok­kal sincs egészen tisztában, ha a bossa no­­vát „vendéglői zene stílusának“ ítéli. Nem hinném, hogy Laurincio Almeida vagy akár a Santana valamelyik bossa novája is „hangu­latos, vendéglős" zenére emlékeztetne, még kevésbé az idei nyertes Levél a tengerre, amelynek első díját indokolatlannak tartja azon a címen, hogy nem hangszerelhető „ötletesen, komplexen". A cikkíró tanult össz­hangzattant és hangszerelést a főiskolán és ha hallotta ezt a számot a fesztiválon, vagy akár a temesvári zenés karavánon és csak a hangulata ragadta meg, akkor azt kell mondjam, hogy nem volt nyitva a füle. A dal szerzője egyébként Farkas József, több sikeres együttes vezetője, kiváló zenész, és meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy hazai viszonylatban az egyik legjobb hangszerelő, akinek több évi profi­ munka van a háta mögött és nem egy-két Tavirózsa. Soha a Tavi rózsa történetében kész TV- vagy rádiófelvételt nem bíráltak. Az, hogy díszelőadáson a már meglévő felvételre play­­backet készítettek, az a díjazást nem befo­lyásolhatta, hiszen mire a számok elhang­zottak, már a nyertesek nevét is tudta a kö­zönség. Az nem titok, hogy a tévé magyar adásának szerkesztősége toborzott néha résztvevőket, de ezzel csak nyert a fesztivál színvonala — gondolok itt Gagyi Rékára, Pap Melindára vagy Csutak Istvánra. Ami a javaslatot illeti egy Tavirózsa le­mezre, köszönjük. Mi, igaz, már rég gondol­tunk rá. A lemez teljes zenei anyaga (egy részét éppen Farkas József hangszerelte) a napokban készült el az Electrecordnál és a tavaszon kapható lesz. Reméljük, megnyeri majd Nagy Csaba tetszését is... Dancs Árpád ■■o Щ IS E­­ *­sQCQ ec•«*»PD

Next