Ifjúsági Magazin, 1969 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1969-11-01 / 11. szám
! Kedves IM! Teljesen kétségbe vagyok esve! Ez nem lehet igaz! Igyekszem azt hinni, hogy meg sem történt, de az igazságot sajnos nem tagadhatom le magam előtt. Szeretnék magamtól elmenekülni, de ez sem lehetséges. Meglátogattam az egyik fiú ismerősömet, délelőtt csavarogtunk, vásároltunk, és megbeszéltük, hogy délután megint felmegyek hozzájuk, azután kirándulunk a Rómaira, ahol egy kis kabinjuk van a fiú szüleinek. Máskor is aludtunk már kint, hiszen az ismeretség elég régi köztünk, majdnem egyéves. Könnyen egyezem bele az ilyesmibe, mivel egy húszéves lánynak szüksége van a testi kapcsolatra. Nekem tulajdonképpen csak ilyen szempontból kellett ez a srác. Komolyan senkivel nem járok, vele néha találkozom, de nem hiszem, hogy az igazi okot sejtette volna. Amikor felmentem hozzájuk este hat órakor, már ott volt egy másik lány, akit korábban egyszer láttam, és tudtam róla, hogy szerelmes az én srácomba. De ez engem nem zavart. Aztán a srácom felhívta egyik fiú ismerősünket, hogy legalább négyen menjünk ki a kabinba. Én tudtam, hogy ez így nem lesz jó, mert az a másik srác egyikünknek sem kell, de arra gondoltam, hogy legfeljebb nem lesz semmi, csak magnózunk, vagy alszunk. Szóval, kimentünk a Rómaira, aztán ittunk. Én elég sokat, mert csak így tudom kikapcsolni magam. Általában ritkán iszom, de most arra gondoltam, hogy jót fog tenni az alkohol. Fél óra múlva elment a másik lány. Én nagyon örültem, mert igaz, hogy nem szeretem azt a srácot, de azért jólesett, hogy mellettem döntött. Jókedvű voltam, talán az ital is a fejembe szállt. Levegőzni kívántam a szabad ég alatt, majd visszamentem a kabinba, és folytattuk a szórakozást. Egy idő után a srác mondott valamit, és én azt hittem, megőrülök. A másik sráccal voltam. Rettenetes, hogy mit éreztem. A legszívesebben megöltem volna őket. Az én srácom a másik ágyon nagy nyugalommal aludt, pedig sírógörcs jött rám, közel voltam az idegösszeroppanáshoz. Sokáig vergődtem így, azután hallottam, hogy a fiúk nyugodtan beszélgetnek. Majd elkezdett csitítgatni az, akitől a kedvességet vártam, de oda se jött hozzám. Ez fájt a legjobban. Pedig tudta, milyen vagyok, hogy nem fekszem le akárkinek. Ilyen szerencsétlen leszek mindig a szerelemben? Nem, nem, inkább nem tudom, mit csinálok, de ezt nem bírom ki. Sürgősen válaszolj, nagy szükségem van rá! • SEGÍTSÉGET kért tőlünk a levélíró, ám megmondhatjuk őszintén, sokkal inkább a korholó szavakra áll rá a tollunk, mint a megértésre. Elhülve kérdezzük: mit tud az életről, a szerelemről, az aszszonyi-anyai hivatásról az, aki a testiségben csak a jó biológiai közérzet eszközét keresi? Félreértés ne essék, semmi kedvünk kenetes prédikációval fejbe verni a pórul járt kislányt, de olcsó vigasszal sem szeretnénk tompítani felelősségérzetét. Nyilvánvalónak látszik, hogy felnőtté serdülése közben aligha törődtek lelki és szellemi érlelésével, s az is nyilvánvaló, hogy ezt a mulasztást maga sem igyekezett túl buzgón pótolni. De persze könnyen lehetséges, alaptalanul gondolunk mulasztásra, ez esetben viszont még kevesebb mentséget találunk a riasztó esetre. Ne is firtassuk hát azt, amiről nincsen tudomásunk. Beszéljünk inkább arról, amiről határozott véleményt formálhatunk. Induljunk ki abból, hogy egy húszéves lánynak valóban joga van tetszése szerint rendelkeznie önmagával a törvény határain belül. Adott esetben az is helyénvaló lehet, hogy a szerelmesek nevezetesen egy római-parti házikóban élnek jogaikkal, s e jogaik között felnőtt emberek módjára a természet elemi jussát is számon tartják. Mert bármilyen magas erkölcsi követelményt támasztunk, ama jó biológiai közérzet fontossága vitathatatlan. De ha csak erről van szó , nos, akkor okkal merülhetnek fel erkölcsi aggályok. • JÓL TUDJUK, akadnak felelőtlen szószólók, akik szívesen hízelegnek az emberi önzésnek, és egyoldalúan bizonygatják a személyes szabadságjogokat, miközben hallgatnak alapvető kötelességeikről. Gyakran hallani arról, hogy mi mindent szabad az ifjúságnak, annál ritkábban figyelmeztetnek arra, hogy mit nem szabad. Amit nem szabad: felelőtlenül sárba cibálni egymást, vak tudatlansággal vagy cinikus megfontoltsággal élvezeti cikké aljasítani azt, akinek személyes jogait oly gyakran emlegetjük: az embert. Ősi dolgok ezek, körülbelül azóta foglalkoztatnak bennünket, amióta erkölcsi igény létezik. Minden társadalom másképp fogalmazta meg a maga erkölcseit, de a tisztesség parancsáról, a szerelem komolyságáról sohasem mondott le az emberiség jobbik fele. Apák és anyák nélkül, egészséges ifjúság nélkül megszakadna a szép eszmények folytonossága, megszakadna maga az élet. Aki azt mondja: utánam az özönvíz — akár lány, akár fiú — önmagát rekeszti ki a becsülésre számottartók sorából. Hamis lenne a felelősség nagyobb hányadát az egyik vagy a másik nem nyakába varrni, mert a megoszlás nagyjából egyenlő. A kényelem, az önfelmentés, pillanatnyi vá- NAI