Ifjúsági Magazin, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
De főleg, hogy feltehessem a valamennyiünknek nyugtalanítóan izgalmas kérdést: Miért üvöltesz? „Amikor kint vagyok a koncerten, megszűnik minden más” — mondja egy 17 éves gimnazista, aki 3 napja nem volt otthon. Egy barátjánál csövezik. „Elfelejtem a sulit, az otthoni egyhangú életet, a hülye szomszédokat, apámék állandó veszekedését, azt, hogy mindenki nevelni akar, mindenki tanácsokat ad, mindenki a javamat akarja. Itt nincs más, csak a zene meg a haverok, akik tudom, éppúgy eljönnek minden koncertre, mint én, mert nekik sincs más menekvésük. Amikor feldübörögnek az erősítők, úgy érzem, mintha belőlem szakadnának ki a hangok. Kell, hogy csapkodjak magam körül, kell, hogy üvöltsem a refrént. Egyszerűen kell, mert tudom, hogy csak ez a két óra van, és utána vége. Várhatok a következő koncertre, ki tudja meddig? Nem ismerek ennél vonzóbb dolgot. Itt az ember összejön a haverokkal és olyan a hangulat, hogy rögtön feldobódom. Ha lehet venni piát, az ember megissza azt a két-három üveg sört, és ami utána jön az már maga a mennyország. A színpadon megjelennek a srácok, akik éppen olyanok mint én, csak ők ott fenn állnak, de tudom, hogy a szünetben bármikor odamehetek hozzájuk, nem zavarnak el. Amikor pedig azt éneklik: Miért nincs két életem vagy Szállj, szállj, én rosszul vagyok a gyönyörűségtől. Ezt az érzést nem lehet elmondani. Ez a csúcs. Ezért, ha kell, megszöknék otthonról, ellógnék az iskolából is. Ezért üvöltök, mert ugyanúgy érzem magam, ahogy ők éneklik.” Több tízezer hasonló fiatal jár a koncertekre, s amíg üvölteni nem kezdtek, észre sem vették őket. A felnőttek azt hitték, mindenük megvan, mindent megkaptak. Egy 16 éves fodrásztanuló lány is szívesen otthagyná a családi otthont, de neki nincs hova mennie. „Egy másfél szobás lakásban lakunk négyen, mióta csak az eszemet tudom. Van egy öcsém, aki két évvel fiatalabb nálam, most fejezte be az általános iskolát. Apám szakács, anyám eladó egy közértben. Mondhatom nyugodtan, pokol az életünk. Apu késő éjszakáig dolgozik, gyakran részegen jön haza, alszik egész délelőtt, aztán elmegy a haverjaival. Anyám egy ideig veszekedett vele, aztán ő is rákapott az italra. Állandóan fáradtak. Velünk nem törődik egyikük sem. Apu néha megpofozott bennünket, ha rossz volt a bizonyítványunk vagy beírtak az ellenőrzőbe, ennyi volt a nevelésünk. De nem is tudnánk miről beszélni. Ha otthon vannak, akkor is beülnek a tévé elé és elalszanak előtte. Évek óta nem voltunk együtt sehol. Anyu, ha jókedve van, főz, ugrál, keresi apu kedvét, de előfordul, hogy a következő percben már hajba kapnak. Apámat nagyon utálom. Tavaly is karácsonyra ideadott két százast, hogy nesze fiam, vegyél magadnak valamit és elment a haverjaival. Anyám akkor sírógörcsöt kapott és elmesélte, hogy milyen megalázó volt az élete. Fenyegetőzött, hogy felvágja az ereit, aztán megint csak jól berúgott. Nem tudom őt se sajnálni. Egyszer, néhány éve meg akartam várni a közért előtt, hogy majd együtt megyünk haza. Hiába. Egy férfi várt rá, azzal mentek el, és csak késő éjszaka jött haza. Részegen. Ha volna hova, én azonnal elmennék. De nincs kihez. Öcsémről is tudom, hogy egész nap csavarog, bandázik. De egy lánynak más a helyzete. Az ifiparkban, az idei nyitókoncertre a barátnőim vittek el. Ők is éppen olyan szerencsétlenek, mint én. Előtte még sohasem voltam beatkoncerten. Valahogy nem érdekelt. Egyáltalán, semmi nem érdekelt még komolyabban. De itt nagyon jól éreztem magam. A hangulat, a zene, a tömeg, a srácok — nagyon jó volt. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy én is kiabálok, énekelek. Örömet adott nekem az a néhány óra. Igen, talán boldog is voltam. Bár, nem tudom, hogy mi a boldogság, mert még soha nem éreztem. Azóta járok koncertekre, amikor csak lehet ott vagyok elöl, a színpadnál. Ez most mindennél többet jelent a számomra.” Az otthoni szeretet hiányáról, a család széteséséről, életük egyhangúságáról, szürkeségéről beszélnek a többiek is. És nemcsak azok, akik másfél szobában élték le az életüket, hanem azok is, akiknek a külön gyerekszoba megadatott. Repülni szeretnének, de a szárnyakat sokáig nem találták. Most, ahogy a koncerteken éneklik, a zene szárnyán felszállhatnak a magasba, és meghódíthatják a kék eget. Legalábbis arra a két órára, amíg a mámor, a gyönyör tart. De utána mi következik? „Várhatok a következő koncertre, ki tudja meddig?” — mondta az egyik koncerttől koncertig élő hívő, aki hasonló társaival együtt a világ végére is elmenne bálványai után, s aki már nem is gondol arra, hogy a zene és a koncertre járás így az élet tartalmassá tételének eszközéből céllá, egyedüli tartalommá, fölszabadító, élénkítő, társadalmi élményből pedig korlátozó, tompító, végső soron elmagányosító narkózissá válik. Ez a fajta narkózis pedig sokkal veszélyesebb, mint az, amelytől most néhány példát felfújva a felnőttek féltik az ifjúságot. Egy, a szerkesztőségbe írt levélből idézek: „Nem vagyok a popzene ellensége, mert a rádióban szívesen hallgatom, de a ,Piramis jelenségre’ szeretném felhívni a figyelmet. Arra a hippihadra, amely végigkíséri őket előadásról előadásra, fantasztikus öltözékeikkel, orrból és fülből lelógó arcdíszeikkel, és távolról érezhető kellemetlen szagukkal megbotránkoztatják a jó érzésű fiatalokat, felnőtteket. És ami a legsajnálatosabb, ezek a fiatalokszipusak’... Ezek a sajnálatra méltó narkomániás hippik — akik véleményem szerint a nyugatot majmolják —, úgy kísérik együttesüket városról városra, mint a feketehimlő- vagy kolerajárvány! Megfertőzik a még jó zenét kedvelő fiatalokat öltözködésükkel, viselkedésükkel és káros szenvedélyükkel, így a jelenleg egészségnek örvendő fiatalságunk máról holnapra idegsérült, elmebajos, életunt és munkát nem kedvelő öngyilkosjelöltekké válik. Ha valaki a Piramist, a büdösek és koszosak zenekarának becézte, nem sokat tévedett, hiszen a koncerteken megjelenő hippik valóban büdösek és koszosak. Én a hazánkban mintegy 2—4 éve kezdődő ,ragasztós narkózást az imperializmus egyik fellazító tevékenységének tartom és ezeket a mániákat nem kis részben a nyugaton vendégszereplő művészek csempészik be határainkon belülre. Ez azért is káros, mert nincs szükség többé ,extázisra, hippihadra, kiket csak 100—150 fős egyen- és civil ruhás rendőr tud megfelelő kordában tartani ! Az én szerény véleményem szerint ettől a káros jelenségtől meg kell szabadulnunk.” Az az ember, aki úgy élvez, hogy ordít, az egyszerűen hülye A hazai hagyományoknak jobban megfelel az ilyen szám. Kislány a zongoránál A beatzene a XX. század legnagyobb találmánya Nekem is gyönyörűség, ha látom, hogy egy 40—50 éves ember különleges borzalommal néz 6