Ifjúsági Magazin, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

* * * Kamaszkoromban az egyetemi professzort - hát még ha Nobel-díjas is! - úgy képzeltem el, hogy szakadatlanul gondolataiba merülten jár-kel, ka­tedrájáról csokornyakkendősen, méltósággal hir­deti tudományának igazságait, s íróasztalán rendre éjfél utánig ég a lámpa, mert nap nap után olyankor veti papírra legújabb felfedezése­it. Aztán egyszer fényképeket láttam az egyetlen magyar Nobel-díjasról, aki akkor már nemcsak biokémiát tanított hallgatóinak, hanem a szegedi egyetem rektora is volt, s ez az életvidám arcú férfi a fotográfián nem fehér köpenyt vagy szmo­kingot viselt, hanem magas nyakú pulóvert, és­­ a Tisza jegén korcsolyázott néhány fiatalabb tu­dós társával. .. S láttam róla olyan fényképet is, amelyiken krumplit hámozott a laboratórium­ban, meg olyat, amelyiken zöldpaprikát darált, sőt olyat is, amelyiken Vorosilov marsall, a há­ború utáni magyarországi szövetséges ellenőrző bizottság szovjet elnöke mellett állott (s ezen a fotón valóban csokornyakkendőt viselt). Ki is volt hát valójában ez az ember? Ki volt Szent-Györgyi Albert, aki 1893-ban Magyaror­szágon született, s 1986 őszén az Egyesült Álla­mokban halt meg? Ha a nevét elhallgatva mondanám el Neked azt a keveset, amit tudok róla, s Te csak az ő vi­selt dolgainak adatszerű felsorolását hallanád, azt hihetnéd, hogy egy különös, talán „nem is e világra való” nemes lelkű kalandorról, egy XX. századi­­ magyar d'Artagnan vakmerő tetteiről mesélek (!) Neked. Hallgasd csak!... Ez a rendkívüli alkatú férfi az első világháború elején már orvostanhallgató, medikusként frontkatona, tábori orvos az Oszt­rák-Magyar Monarchia hadseregének egészség­­ügyi szolgálatában: sebesülteken, emberroncso­kon próbál segíteni nap-nap után az első vona­lakhoz mindig közeli katonakórházakban, s ott - ahol helytállásért többször is kitüntetik - döbben rá, hogy a Bécs kormányozta Habsburg-biroda­­lom becsvágyó tábornokai értelmetlenül és gát­lástalanul gyilkoltatják a magyar katonát. Ezt a felismerését tett követi: hadbíróságot, a kivégzés gyalázatát kockáztatva elhatározza, hogy „kilép a háborúból”, keresztüllövi a saját karját. Ön­csonkítása nem lepleződik le, hazakerül a vérfür­dőből. Budapesten megszerzi az orvosi diplo­mát, de mert a tábornokok nem eresztik ki kar­maikból, kénytelen vállalni, hogy a hadsereg bakteriológiai laboratóriumában dolgozzék. Ám itt is legott szembekerül a hivatásos gyilkosok­kal: megtagadja, hogy egészségkárosító, esetleg életveszélyes kísérleteket végezzen olasz hadifog­lyokon. Büntetése: újabb frontszolgálat, mégpe­dig az észak-itáliai mocsárvidéken, ami arról hír­hedt, hogy ott a katonák egy-két hónap alatt ma­láriával fertőződnek, s a váltólázba pusztulnak bele. Hogy ő nem így végzi, csak annak köszön­heti, hogy alig két héttel az olasz frontra vezény­lése után összeomlik az Osztrák-Magyar Monar­chia, s véget ér a háború. A frontról jóformán egyenesen a pozsonyi egyetem gyógyszertani intézetébe kerül tanárse­gédnek. Tervekkel telve lát munkához, nem sejt­ve, hogy pozsonyi karrierje nem lesz hosszú éle­tű. A trianoni „béke”, amit a nyugati győztes ha­talmak diktálnak, Pozsonyt (is) az éppen meg­született Csehszlovákiának „ajándékozza", s a magyar egyetem farmakológiai intézetének ke­véske, de értékes felszerelése is odaveszne, ha ő és egy barátja, az egyébként cseh Ferdinand Cori - aki később hozzá hasonlóan ugyancsak meg­kapja a Nobel-díjat - éjszaka, munkásnak öltöz­ve ki nem rámolnának és át nem szállítanának a vihar korbácsolta Dunán magyar földre minden technikai berendezést, amit csak megmenthettek. Ezután több mint egy évtizeden át Európában „kóborol”. Prágában a nagynevű Tschermak professzor mellett famuluskodik, beledolgozza magát az elektronfizikába, Berlinben a már ak­kor európai hírű Michaelis tanársegédjeként első kézből sajátíthatja el mindazt, amit a legmoder­nebb kémia tud. Hamburgban a trópusi betegsé­gek intézetében képezi tovább magát (arra készül, hogy valahol a dzsungelekben gyógyítson), s Af­rika vagy Ázsia vadonjaiban folytatná az életét, ha hirtelenjében meg nem hívnák Angliába, a cambridge-i egyetemre, ahonnan azután­­ persze előbb megszerzi a kémia doktora tudományos grádust - az Egyesült Államokba invitálják, mert ekkor már arról ismeretes, hogy felfedezte, ki­kristályosította a hexuronsavat. Ami nem más, mint a C-vitamin (ezért át is kereszteli aszkorbin­­savnak). Amerikában akár meg is állapodhatna, hiszen katedrát ajánlanak neki, de „nem lenne azonos önmagával”, ha nem a nehezebb folytatást vá­lasztaná. Amikor az 1930-as évek elején hazahív­ják Magyarországra, habozás nélkül összepakol­ja betyárbútorát, hajóra száll, s a szegedi egyete­men elfoglalja a felajánlott orvos-kémiai tanszé­ket. Itt, miközben tovább kutat, biokémiát ad elő a medikusoknak („Elbűvölően!” - emlékeznek egykori hallgatói), s a legtehetségesebb tanítvá­nyaival újra s kétszeresen is felhívja magára a tu­domány világának figyelmét: tisztázza az izom­összehúzódás „titkát" (s ezzel egész sor további felfedezést alapoz meg), megoldja a C-vitamin tömeges előállításának nagy kérdését: bebizo­nyítja, hogy az ízes-híres szegedi paprikából egy­szerűen és olcsón lehet nagy mennyiségben ki­vonni ezt az életfontosságú vegyületet, hogy a gyógyítás világszerte bőségesen hozzáférhessen. A felfedezés világraszóló, s 1937-ben az addig „ígéretes kutatóként” nyilvántartott magyar tu­dóst a Svéd Királyi Akadémia kitünteti a Nobel­­díjjal „a biológiai oxidációs folyamatok felfede­zéséért, különös tekintettel a C-vitaminra és a fu­­mársav katalízisére”. Ez az első - s azóta is egyetlen - eset, hogy Magyarországon élő ma­gyar tudós Nobel-díjat kapott. Nobel-díjas tehát, „sztár a tudományban”, tisztelet és elismerés árad felé a világ minden tá­járól. Egy karrier-sztori olvasása közben ez az a pillanat, amikor megkönnyebbülten és elégedet­ten szoktál fellélegezni, ilyesféle gondolattal: „A tehetség és a konok szorgalom elnyerte jutalmát, jogos a hepiend ...” Szent-Györgyi megpihenhetne babérjain - hi­szen időközben felfedezi a P-vitamint is -, béké­ben élvezhetné dicsőségét, elefántcsont-toronyba zárkózva kutathatna tovább, hátat fordítva a megtébolyodó világnak, az elaljasodó kor ma­gyar valóságának is, amikor Magyarország - már mindenki észleli, akinek szeme van a látásra - Hitler évről évre alázatosabb hűbéresévé züllik. Ő főméltósága, Horthy Miklós kormányzó és az ország vesztét előkészítő magyar kormányok ta­lán meg is könnyebbülnének, ha a haza egyetlen Nobel-díjasa fittyet hányna minden politikára s elegánsan magára zárná laboratóriumának ajta­ját (vagy ha mégis friss levegőre vágyik, meg­ereszti motorkerékpárját - később pedig az autó­ját s hazai utakon vagy külföldön gyűr maga alá megszámlálhatatlan kilométereket...), ám ő ... de olvasd magad, amit később írt: „Nem én vetettem bele magamat a politikába. A politika tört be az életünkbe. Amikor könyveket égettek és zsidó barátaimat üldözték, döntenem kellett. Demokratikus eszméim miatt mindinkább összeütközésbe kerültem a fasizmus emelkedő ár­jával .. ” Nem „szívbajos”: nyilvánosan, írásban tiltako­zik a jogtipró zsidótörvények ellen, amelyeket az egymást követő magyar kormányok Hitlernek gazsulálva hoznak, hazájukon belül „száműzve” zsidó értelmiségiek sokaságát is a tudományos és kulturális életből. S tudván, hogy a tiltakozás ke­vés, cselekszik is: Hitler Németországából és Mussolini Olaszországából menekült üldözöttek­nek, antifasiszta tudósoknak nyújt menedéket, ad munkát a szegedi egyetemen, amelynek egyébként már ő a rektora (így segít - többek kö­zött - a hitleri birodalomból menekült Hans Krebsen is, aki később, éppen egy „Szent-Györ­­gyi-témát” folytatva, ugyancsak megkapja a No­bel-díjat). Merész antifasiszta kiállása akkor - hiszen időközben Hitler már belekényszerítette Ma­gyarországot a Szovjetunió és a nyugati szövetsé­gesek elleni háborúba - magában is nagy kocká­zat, de ő még „istenkísértőbb” veszélyt vállalni is kész. Tevékenyen közreműködik abban, hogy Magyarország, amelynek fiai újra orosz földön véreznek, leszakadhasson a németek járszalagjá­­ról, „kiugorhasson” a szennyes háborúból, szem­befordulhasson az embertelenség horogkeresztes birodalmával. Vállalja, hogy - tudományos elő­adások megtartásának ürügyén - Törökországba utazzon, s Isztambulban angol vagy amerikai diplomatákkal tárgyaljon Magyarország meg­mentéséről. „Isztambul - írta később - akkor, 1942-ben a magasan fejlett módszerekkel gyakorolt kémke­dés központja volt, én viszont újonc voltam ezen a pályán.” Olyan üzeneteket visz az antifasiszta hatalmak képviselőinek, amely „postának” már a közvetí­tése is az életébe kerülhetett volna. „Isztambulban sikerült is kapcsolatba lépnem az angol titkosszolgálat fejével, s vele részletes terveket készítettem, olyan egyezséget kötöttem, amire rövidesen London is áldását adta. Ezeket a megbeszéléseket azonban hallatlanul izgalmasak­ká tette az a körülmény, hogy mindvégig nem tud­hattam biztosan, vajon valóban a brit titkosszol­gálattal tárgyalok-e vagy angoloknak álcázott né­met ügynökökkel.” És a megállapodás, amit kötött, nem fejező­dött be azzal, hogy hazahozza a választ: vállalta azt is, hogy Budapestről titkos rádióadó útján ál­landó további kapcsolatot tartson fenn a Hitler­­ellenes szövetség megbízottaival. Ami pedig - gondolj bele - nem éppen egy Nobel-díjas bio­kémikusra szabott feladat, kivált nem az az ak­kori Budapesten, amely teli volt a német kémel­hárítás, az Abwehr és a másik hitleri titkosszol­gálat, a Gestapo ágenseivel. A németek - ha bizonyos késéssel is - tudo­mást szereztek Szent-Györgyi Albert isztambuli „utazásáról”. Legveszedelmesebb magyarországi ellenségeik listájára vették a szegedi professzor nevét, s nem tévesztették szem elől az őszülő ha­jú tudóst, akit korábban csak Nobel-díjáról és „zsidószimpátiáiról” ismertek. Amikor pedig 1944. április 19-én­­ hadműveletszerűen is meg- 4

Next