Igaz Szó, 1944 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1944-01-04 / 1. szám

2 A szovjet csapatok 1943 január 12-én kezdték meg támadásukat a 2. magyar tsarsereg ellen. Egy hét alatt szétzúztak 9 honvéd hadosztályt és egy gépesített dandárt. 1943 február 9-én a magyar ha­difoglyok felhívásukban a magyar nép­hez és hadsereghez, megállapították, hogy „a 2. magyar hadsereg nincs többé. Százezrek estek el a felsőbb parancsra: kitartani az utolsó csepp vérig! Özvegy feleség, Námaszát vesztett édesanya, ha­diárva gyermek, egész vidékek mérhe­tetlen gyásza, hadifoglyok tízezrei — ez lett a 2. magyar hadsereg vége." A honvéd hadsereg zöme Sztálingrád után, a Vörös Hadsereg 1942—1943. évi feltartóztathatatlan téli offenzívájának ha­tása alatt, a szovjet-német frontra küldött román és olasz hadsereg megsemmisítése után, tudta, hogy hamarosan a honvéd­hadsereg szétzúzására kerül a sor. A 35. gyalogezredbeli Boros Emil búcsúlevele feleségének azt a hangulatot fejezi ki, mely 1942 végén és 1943 január elején, a Vörös Hadsereg Voronyezs alatti táma­dása előtt, a honvédek nagy részét ragad­ta meg. Boros Emil ezt írta feleségének: „Édes kis feleségem, itt írom, úgy ér­zem a búcsúzó levelemet.. . Szivem majd meghasad. Itt ez idegen földön kell meghalnom, ahol senki — de senki meg egy szál virágot sem ültet a síromra. Nemcsak én halok meg itt, hisz annyi a magyar vérző honvéd, hogy az meg­számlálhatatlan. .. A fűbe harapunk ahá­­nyan vagyunk." És Boros Emillel együtt igen sokan tet­ték fel a kérdést: „Tulajdonképpen miért kell nekem meghalnom?" Ezt a hangulatot ismerte a magyar had­vezetőség is. A 2. magyar hadseregparancs­­nokság 2650/2. hds. H.b. 42.XII.21. szá­mú rendeletében ezt olvassuk: „Több esetben különböző helyeken végzett hangulatmegfigyelés egybehangzó eredménye az alábbi képet mutatta: a) az emberek tekintélyes része ma sem tudja azt, hogy miért kell a hon­védségnek a szovjet elleni háborúban résztvenni. Véleményük szerint a magyar üggyel ennek a háborúnak semmiféle kapcsolata nincsen. Ez pusztán a németek ügye. b) A németekkel szemben egy bizo­nyos fokú ellenszenv fejlődött ki. Az emberek azt beszélik, hogy a magyaro­kat a németek csak kihasználják, de szük­ség esetében nem támogatják kellően." Hogyan sietett ebben a voronyezsi ka­tasztrófát megelőző rendkívül komoly hely­zetben a honvédség vezetésével meg­bízott magyar hadvezetőség a katasztró­fát előrelátó, sőt részben okait is megér­ző magyar katonák segítségére? így: „Orosz tömegtámadás esetén, ha a csapat kitartásában ingadozni kezdene, az egyes parancsnokok a legkíméletle­nebb eszközök azonnali alkalmazása ré­vén (felkoncolás) állítsák helyre a fegyel­met." (A IV. magyar hadtest parancsnok­ság A. 2612/IV. kdt. I.a. szám alatt 1942 december 27-én kelt parancsából.) A magyar hadvezetőség tehát úgy készült fel a voronyezsi harcokra, hogy ha a honvédet nem éri orosz golyó, ha életét egy idegen érdekekért folyó há­borúban családja és hazája számára meg akarja menteni, akkor­­ felkoncolni a honvédeket! Ez a politikai értelme és lényege az idézett parancsnak. Ugyanakkor a magyar hírverés a hazai közvéleményt és a honvédséget így tá­jékoztatta közvetlenül Voronyezs előtt: Ifjú vitéz Horthy Miklós 1943 január 1-i rádióbeszédében ezt jelentette­ ki: „A magyarság sorsa a körülményekhez képest megnyugtatóan kielégítőnek mondható!" 1943 január 1-én a Pesti Hírlap ezt írta: „Az arcvonal Leningrádtól Kalininen, Voronyezsen, Sztálingrádon át egészen a Kaukázus északi lejtőjéig húzódik. Ennek a nagy csatának eddigi lefolyása már most a tengelyhatalmak teljes győzelmé­re mutat." A Magyar Katonaújság 1943 január 2-i „Számvetés" című vezércikkében felveti a kérdést, hogy az elmúlt 1942. év so­rán „megérte-e váljon, érdemes volt-e háromszázhatvanöt napot átdacolni a ha­ragos­ kedvű sorssal?" És ez a válasza: „Egy esztendő bátor küzdelmének tiszta mérlege az, hogy egy büszke hadsereg (a 2. magyar honvéd hadsereg) diadal­mas fegyvereire tekint." Az Új Magyarság írja január 3-án: „Egy esztendeje változatlanul (Sztálin­grád stb. után!) húzódik le a frontvonal a voronyezsi térségig. Itt erősen kiépített támpontok vannak, mégpedig szinte belát­hatatlan sokaságban és a szovjet minden áttörési kísérlete teljes kudarcba fulladt." A Magyarország január 4-én ezt írja: „A keleti arcvonal helyzetéről minden to­vábbi nélkül meg lehet állapítani, hogy az a német vezetés, valamint a továbbra is támadó jellegű védekezésben álló né­­met és szövetséges csapatok számára semmiféle meglepő elemet nem rejt ma­gában." (A Magyarországban aláhúzva.) Az Uj Nemzedék január 5-én ugyanezt szögezi le és hozzáteszi: „Ezen kívül to­vább megjavítottuk a német vonalakat." A Magyar Élet január 6-án: „Csökkent a szovjet támadás ereje." Az Uj Nemzedék január 5-én ugyanezt vitéz Görgey Vince „A téli támadás" című vezércikkében. „A Vörös Hadsereg utolsó, kétségbeesett erőfeszítéséről" ír, arról, hogy a „Vörös Hadsereg messze­menő, úgynevezett hadászati mély kép­zésre képtelen" és „sokkal szívesebben csatáz a rádió­állomások mikrofonja út­ján, mint például hadszíntereken." S mi­után dicshimnuszt zengett a német had­seregről, „megállapítja", hogy a német hadvezetőség „a délen és északon ké­szenlétbe helyezett érintetlen tartalék­hadseregekkel megindítja majd min­dent elsöprő ellentámadását." A Reggeli Magyarország január 8-án közli: „Voronyezstől délkeletre magyar csapatok mélyen behatoltak a bolsevikok háta mögé." Január 9-én a magyar vezérkar a már — mindezek ellenére — nyugtalankodó magyar közvéleményt azzal áltatja, hogy 1942 augusztus 20. és december 31. kö­zött e magyar csapatok összvesztesége 2256 halott. (Azaz kevesebb, mint a par­tizánok ellen harcoló 105. magyar hadosz­tály szeptemberi vesztesége.) És egyide­jűleg jelenti, hogy a magyar csapatok „fölényesen" visszaverték a Vörös Had­sereg minden támadását. Ezt a jelentést ismétlik a magyar újsá­gok nemcsak január 12-éig, amikor a szov­jet csapatok megkezdték a 2. hadsereg szétzúzását, hanem január 16-áig, amikor a vezérkar 20­ fokos hidegre és a ködre való hivatkozással ezt jelenti: „a szovjet csapatok kis éket vertek a magyar vé­delmi vonalba, de ezt az éket is elvág­ták a magyar csapatok". Itt nem térünk ki a Voronyezst követő jelentésekre, csupán ezt akarjuk még le­szögezni: A magyar hadifoglyok legnagyobb ré­sze a fronton töltötte a Voronyezst meg­előző napokat, saját szemével látta, sa­ját bőrén érezte, hogy mi előzte meg Voronyezst és mi történt Voronyezs alatt. Okmányszerűen soroltunk fel néhányat a számtalan parancs és nyilatkozat közül, melyek meg nem cáfolhatók, mert hiva­talos aláírásokkal vannak ellátva, vagy a sajtóban jelentek meg. Ezek­­egyértel­műen azt bizonyítják, hogy a magyar kormánykörök és a magyar hadvezetőség, akik a magyar hírverést irányították, is­merték a helyzetet, ismerték a honvédek hangulatát és mégis, tehát tudatosan vit­ték a 2. magyar hadsereget a katasztró­fába és tudatosan csalták a magyar köz­véleményt. S mégis, egy évvel Voronyezs után is, ugyanez a kormány irányítja Magyaror­szág sorsát! Csoda-e, hogy még a voronyezsinél is súlyosabb nemzeti szerencsétlenségbe so­dorta és sodorja tovább az országot? Nem felelős-e ezért mindenki, aki tudja, saját tapasztalatából is tudja, hogy a magyar kormány tudatosan és következetesen­­ becsapta a magyar népet és — noha ezt tudja — mégsem segített a magyar nép­nek leleplezni ezt a kormányzatot? Kétségtelenül felelős. És felelős Ma­gyarország további sorsáért is. Megjön, kétségtelenül megjön annak az ideje, amikor a magyar nép azt fogja mondani: aki hallgatott, az segítette lep­lezni a kormány bűneit, az közösséget váll­ajt vele és ezért feleljen is vele együtt. KASSAI GÉZA Voronyezs előtt (Folytatás az 1. oldalról) egy nappal később elfoglalták Pogrebis­­cse városát, s ezzel mélyen délnyugati irányban hatoltak be a németek védelmi rendszerébe. Az áttörést követő előnyomulás folya­mán felszabadultak még Volodar-Volin­­szki, Cservonoarmejszk, Szamgorodok, Marklevszk és Trojanov városok is. Az előnyomulás első hat napján a Vörös Hadsereg csapatai szétzúztak 8 német tankhadosztályt, köztük az SS „Adolf Hitler“ és „Reich“ nevű tankhadosztályo­kat és 14 gyaloghadosztályt. A támadás fokozódó hevességgel foly­tatódik. Az új év első négy napján e frontszakaszon felszabadított helységek száma meghaladja a 660-at. Novográd-Volinszki A Vörös Hadsereg Zsitomiron és Ko­­rosztenen túl tovább nyomulva nyugat felé, újabb nagy váratlan csapást mért a németekre: harckocsihadosztályok és gya­logság hirtelen támadással, rövid néhány nap alatt, mintegy 120—150 kilométert haladva harccal előre, január 3-án be­vették Novográd-Volinszki városát és vas­úti csomópontot. Ezzel oly mély éket vertek a szovjet csapatok a német védelembe, hogy már a német csapatok kettévágásának köz­vetlen lehetőségéről lehet beszélni. Ezzel egyidejűleg a Koroszten—Kovel vasútvonalon a szovjet csapatok mintegy 55 000 kilométerrrel haladtak túl Ko­­rosztenen északnyugat felé. A szomszédos szakaszokon­­ A zsitomiri szakaszon lefolyó nagyje­lentőségű és következményeiben még tel­jes egészében fel sem becsülhető esemé­nyek első hatásait máris látjuk a szom­szédos arcvonal-szakaszokon. A Kirovográd alatti német ellentámadá­sok, amelyektől a németek sokat vár­tak, hirtelen megszakadtak. A Dnyepr-kanyarban megingott a német ellenállás. A szovjet csapatok Zaporozs­­jetól nyugatra támadást kezdtek és kiver­­ték a németeket a Dnyepr jobb partján lévő sok helységből, valamint a Dnyepr Hortica nevű szigetéről, amelyet még megszállva tartottak. Ezt a szigetet jól ismeri sok magyar katona még az 1941-es harcokból. A szovjet csapatok a Zapo­­rozsje—Nikopol—Aposztolovo vasútvonal több állomását is elfoglalták. Mindezek csak első jelei a déli arc­vonalszakaszon várható eseményeknek. A déli frontszakasz bonyolult, a németek szempontjából kedvezőtlen vonala, amely­ben Manstein tábornokot az orosz fél és az orosz offenzíva érik, megbosszulja magát. És Magyarország! Minden magyarnak megvan az oka arra, hogy a legnagyobb figyelemmel kísérje a­­ déli frontszakasz eseményeit. Ennek a német hadseregcsoportnak hátországa tudniillik nem Németország, hanem Ro­mánia és Magyarország. Napról-napra bizonyosabb, hogy Ma­gyarország hadszíntérré válik. Ha Ma­gyarország minden kockázatot vállalva, megtagadná, hogy Hitlernek visszavonu­lási területül, hátországul, hadszíntérül szolgáljon, akkor borzalmas szenvedések­től és rettenetes politikai következmé­nyektől szabadulna meg az ország. Más kivezető út nincs. Ez ma már teljesen Világos. POLGÁR ENDRE Igaz Szó Két szemért — öt hold A magyar rádió világgá kürtölte, hogy a dunántúli Lepsényben Farkas Máté Sándor két szemére megvakult, 100%-os hadirokkant, öt hold földet kapott aján­dékba. A rádió nyilván azért kürtölte világgá ezt az esetet, mert a kormány büszke rá, hivalkodni akar vele. íme, milyen gavallérosan, milyen jótékonyan bánnak Magyarországon a hadirokkan­­takkal: öt hold jár ki két kilőtt szemért! Közben nem veszik észre, hogy ennél vérlázítóbb esetet, ennél gyilkosabb vád­iratot a magyar reakció rendszere ellen még azoknak a fantáziája sem tudna kitalálni, akiknek minden okuk meg van arra, hogy gyűlöljék Horthyékat. Magyarországon meg kell vakulni ahhoz, hogy öt hold földhöz jusson a paraszt! Farkas Máté Sándor öt holddal való megajándékozásának azért csinált reklá­mot a magyar kormány, mert azt akarta vele mondani: nálunk mindenki kaphat öt hold földet, ha úgy kiérdemli, mint ahogy kiérdemelte Farkas Máté Sándor. Nem kell hozzá egyéb, mint a megvaku­­lás. Farkas Máté Sándor esete mutatja, hogy érdemes a parasztnak a bőrét koc­káztatni a magyar urak Hitler támogatá­sára vívott háborújában: ha megvakul, kap öt hold földet. Ha történetesen el­esik, akkor persze kevesebbel is be kell érnie, akkor elég neki három arasz széles és két méter hosszú föld is. A különböző magyar földreform- és kisbérlet-törvé­­nyekben a legkülönbözőbb kellékeket sorolták fel a törvényhozók arra nézve, hogy mi kell az „igényjogosultsághoz“: politikai megbízhatóság, fizetni­ tudás, stb. Most az igényjogosultságnak egy új kellékét kell bevenni a magyar törvény­­könyvbe: két szem elvesztését kell iga­zolni Hitler háborújában ahhoz, hogy a magyar paraszt földet kapjon. Károlyi Mihály gróf nyilatkozata A Londonban élő gróf Károlyi Mihály a következő nyilatkozatot tette az angol Reuter távirati iroda képviselőjének: „Az 1944-es év válságos lesz a magyar történelemben. Közeledik az utolsó pil­lanat, amikor a magyar nép a végső vesz­tés előtt megmutathatja, hogy folytat­ja-e elzárkózott, nacionalista politiká­ját, vagy pedig a szomszéd államokkal a legszorosabb testvériségben működik-e együtt. Ragaszkodik-e tarthatatlan területi követeléseihez és azzal a megsemmisülést hívja-e ki, vagy leveti a náci járműt és megmenti nemzeti létéből ami még menthe­tő. A magyar nép helyzete gyászos. Hor­thy, mint elődje Tisza, a szakadék szé­lére vezette az országot. Teljes pusztu­lás vár az országra, ha a nép nem szakit a németekkel­ és a németeket­ támogatókkal. A suttogó hadjárat, az óvatos eszközök ideje elmúlt. A tettek ideje elkövetkezett. Olyan bátran kell harcolnunk, mint Titó­­nak. A szövetségesek az erőfeszítéseket aszerint értékelik­, hogy mennyire mozdít­ják azok elő az ő erőfeszítéseiket, és ki mennyire járul hozzá a háború meg­rövidítéséhez. Most a 12-ik órában meg­értést kell teremteni a cseh, a jugo­szláv, az osztrák és a többi néppel. El kell oszlatni az ú.n. „bolsevista rém“ által keltett zűrzavart. Legelső feladatunk a Németország elleni háború megnyeré­se. Más középeurópai népekkel bajtársi viszonyban, Amerika, a Szovjetunió és Anglia segítségével, biztosítjuk majd a jólétet és békét. Ez az óra bátorságra és elszántságra hív fel bennünket.“ Néhány szó a magyar szociális közigazgatásról Az állam jogi életében a közigazgatás játsza az egyik legnagyobb szerepet. Az államhatalomnak a közigazgatási jog területén a lehető legrugalmasabb­­nak kell lennie, akalmazkodnia kell a mindennapi élethez. Az államhatalom birtokosai a szociális közigazgatás terén akkor járnak el he­lyesen, ha a többi államtól állandóan tanulnak és minden erővel arra törek­szenek, hogy a szociális intézmények te­kintetében, főleg a szomszédos államok­tól el ne maradjanak. Ezen általános szabály megsértésének egyik kiáltó példáját láthattuk 1938. év­ben a Felvidék visszacsatolása alkalmá­val. Magyarországon a mezőgazdasági mun­kavállalók balesetbiztosítása egész kez­detleges, öreg napjaikról intézményesen egyáltalában nem gondoskodtak. Az a szerencsétlen mezőgazdasági munkavál­laló, aki egész életének munkáját adta a dolgoztatóinak, azoktól annyit sem ka­pott, hogy elaggott napjaiban megélhes­sen. Rendszerint a gyermekeitől kapott kegyelem-adomány, vagy a szegényház keserű kenyere volt az osztályrésze. A Felvidék visszatérésével az ott élt és most visszakerült mezőgazdasági munka­­vállalók megfelelő magyar intézmény hiá­nyában semmiféle életjáradékot nem kaptak. Az ennek következtében fellépő és a kormányra nem kellemes hangulat leszerelése céljából alkotta meg az állam az 1938. XII. törvényt, amely az Orszá­gos Mezőgazdasági Biztosító Intézet fel­állításáról szól. Ezt a törvényt nem az igazi segíteni­­akarás, nem a valódi szociális meggyő­ződés sugalta, és az csak látszat­megol­dás volt. A tömeghangulat leszerelését célozta, de nem érte el. A szabályozás értelmében egy mező­­gazdasági munkás, aki 65 éves kora, munkaképtelensége stb. feltételek fenn­forgása esetén az életjáradékra jogalapot nyert, havi öt pengőt kapott. Ez volt az az összeg, melyből magát fenn kellett volna tartania. Ez az összeg az anyaországbeli munkavállalónál sem nevezhető segítség­nek. A felvidékinél ez visszaesést jelen­tett, mert a Csehszlovák államtól ennek az összegnek sokszorosát kapta. A kormány rosszhiszeműségét ezen fontos szociális kérdés látszatmegoldásá­nál legékesebben az a falragasz bizonyít­ja, melyet a „szükséges“ propaganda ki­fejtése céljából bocsájtott ki. Ez a falra­gasz egy magyar külsejű, pipázó magyar parasztot ábrázolt. A falragasz felírása pedig ez: „Nyugodtan pipázhat, mert öreg napjai biztosítva vannak.“ Persze a havi öt pengőre való hivatkozás a falragaszon sehol sem volt. A biztosan eljövendő szabad, független, demokratikus Magyarország egyik igen fontos feladata lesz ezen látszat­megol­dásra készült törvénynek az eltörlése és olyan valóban szociális törvények meg­hozatala, melyek a dolgozó egész életén keresztül végzett becsületes munkáját úgy értékelik, hogy öreg napjaira anyagi gond­talanságot biztosítanak. DR ÉRCHEGYI JÓZSEF hdgy. hdf. Finn újság a magyar Függetlenségi Frontról A Suomen Socialdemokratii az első oldalon feltűnő szedéssel nyomtatott cikk­ben írja: „Svájci jelentések szerint Ma­gyarországon a magyar nép Független­ségi Frontja néven illegális szerve­zet működik. A szervezet tagjai között sok a különböző párthoz tartozó sze­mélyiség, kezdve a kormánypárttól egé­szen a betiltott kommunista pártig. A szervezetnek tíz pontból álló prog­ramja van. Követeli a külpolitika gyöke­res megváltoztatását, a szakítást a ten­gelyhatalmakkal. A program demokrati­kus kormányrendszert követel, az anti­szemita törvények hatálytalanítását, a nagy földbirtokok felosztását, a nemze­tiségek jogainak védelmét, az élelmisze­rek külföldre szállításának megszünteté­sét, stb. A szervezetnek van saját rádiója, mely­nek neve »Kossuth rádió«. Van egy folyóirata, mely jól van szerkesztve.“ (Ceglédi I. hdf. rajza) 1944 január 4 Görgényi Dániel százados, hdf. Igazoló eljárás A honvédség szabályzatai előírják, hogy a hadifogságból való visszatérés, után minden hadifogságba jutott tisztet igazoló eljárás alá kell vonni. Ennek az igazolásnak a célja, hogy tisztázza a tiszt hadifogságba jutásának a körülményeit. Ennek az igazoló eljárás­nak a során tisztázódik az is, hogy az egyes parancsnokságot viselő tisztek meny­nyiben felelősek egységeik hadifogságba jutásáért. Az utóbbi időben kifejtett propaganda igyekezett meggyőzni, különösen a tény­leges tiszteket, hogy a fogságba jutás helyett jobb öngyilkosságot elkövetni. A propaganda, sajnos, túl nagy hatást ért el és túl sok tisztünket vitt öngyil­kosságba. Ha a propaganda terjesztőit vonnák igazoló eljárás alá az öngyilkos­ságba kergetett tisztekért, kiderülne, hogy eljárásuk üldözendő. Ezzel szemben a ma orosz hadifogság­ban lévő tisztek hadifogságba jutásának körülményei igazolják azok magatartását. — Egyszerűen feláldozott minket az az idegen hitlerista fasiszta vezetés, amely­nek alá voltunk rendelve. Van azonban az igazoló eljárásnak egy másik oldala is, amiről némely hadifogoly tisztünk sokat szeret beszélni: a hadifog­ságbeli politikai magatartás igazolása. En­nek a szolgálati szabályzatban rögzített alapja nincsen. Az egész azon alapul, hogy a szolgálati szabályzat szerint tiszt­nek politikai ténykedést kifejteni tilos. De vonatkozhatik-e ez olyan időkre, ami­kor nagy politikai események zajlanak le körülöttünk, amikor hazánk létéről, vagy nem létéről van szó? Nem kötelessége-e minden magyarnak, különösen pedig min­den magyar lisztnek, minden körülmények között a hadifogságban is, küzdeni ha­zánk fennmaradásáért és a magyar nép­ért? A tétlenség senkit sem igazol. Az első világháború után is igen sok szó esett arról, hogy a tisztikar politikai tá­jékozatlansága és az ebből eredő tétlen­sége vagy nemtörődömsége igen sokat ártok hazánk érdekeinek. Most sincs más­képpen. Ma létérdeke hazánknak és alap­vető érdeke Magyarország további fenn­maradásának a Hitler-iga lerázása és a Hitler oldaláról való mielőbbi leválás, mert ha ezt min tesszük Trianon Trianonját kell majd kiviselnünk a háború után. Ha a háború befejezése után visszaté­rünk hazánkba és politikai magatartásunk miatt igazolnunk kell magunkat, vajjon kinek a magatartása lesz igazolt, azé-e, aki a hadifogságban is küzdött Magyarország fennmaradásáért, vagy azé, aki a szolgá­lati szabályzat paragrafusaiba burkolódz­­va, struccpolitikát folyatva, tétlenkedik! Meg vagyok győződve róla és vallom, hogy­­ abban az új Magyarországban, ahová a háború befejezése után vissza­térünk, azokat fogják igazoltnak tekinteni, akik tevékenykedtek hazánk és a magyar nép érdekeiért, és azokat fogják felelős­ségre vonni, akik tétlenkedtek. Hány magyar ember életébe fog ez a tétlenkedés kerülni, nem fedjük, de azt tudjuk, hogy ezért a tétlenkedők, az iga­zoló eljárástól rettegők felelősek. “Egészséges egyensúly“ Reményi-Schneller magyar pénzügymi­niszter a képviselőházban „jövedelmi többletadó“ bevezetését harangozta be. A kormány úgy tesz, mintha a hadinye­reségeket a jövedelmi többletadóval akar­ná megadóztatni. A kormánypárt szá­mos szónoka beszélt a költségvetési vitá­ban arról a növekvő elkeseredésről, mely a népet elfogta a tömegek súlyosbodó háborús terhei és a hadigazdagok tobzó­dása láttán Ezt az elkeseredést akarja a kormány levezetni, amikor „jövedelmi adótöbbletet“ vezet be. Reményi-Schnel­ler el akarta hitetni, hogy ez az új adó­nem „egészséges egyensúly-helyzetet“ fog teremteni, vagyis enyhíteni fogja a vér­­lázító aránytalanságot a hadinyereségek és a nép terhei között. Csakhogy Remé­­nyi-Schnellerrel saját költségvetésének számadatai szállnak perbe. A jövedelmi többletadó hozadéka a most letárgyalt költségvetésbe már be volt számítva. Az új költségvetés viszont egyenes adókból 944 millió pengőt irányoz elő. Ebből az összegből azonban le kell vonni kb. 300 milliót, ami a kereseti adóra esik. Ezt ugyanis a munkások és hivatalnokok fi­zetik. Marad: 640 millió. Ez a vagyonos rétegek összes adóterhe Magyarországon. Ennyit fizetnek évenként a nagybirtoko­sok és a hadigazdagok. Ezzel szemben a fogyasztási adók, a forgalmi adó, a vá­mok, az illetékek, a dohány- és szesz­jövedék összes hozadéka kerek összeg­ben: 3 milliárd pengő. Ezt fizetik a va­gyontalan, szegény rétegek. A dolgozó nép adóterhe tehát ötször annyi, mint a hadigazdagoké. Ezt hívja Reményi-Schnel­ler „egészséges egyensúly-helyzetnek”. Fehér László főhadnagy hdt. közli: 1942 augusztus havában Arhangelszko­­jéban (Sztári-Oszkol mellett) történt az alanti eset. A 402. kmsz. parancsnoka, Csutorás Mihály főhadnagy, a templom­ban istentiszteletet akart rendezni a mun­kaszázadban lévő zsidó származású ró­mai katolikusok számára. De papnem­ volt. A zsidó munkaszázadban volt egy Déri Miklós nevű született keresztény fiú. Az apja 40 év előtt tért ki. Déri kiugrott katolikus papnövendék, jelenleg gyógy­szerész. A főhadnagy a sárga karszalag­gal megbélyegzett fiatalembert állította az oltár elé a misét celebrálni. A helyzet tragikomédiáját fokozta, hogy az ott lévő tábori kórház néhány keresztény orvosa hangosan adott kifejezést megbotránkozá­sának. Azt mondták: mégis csak disz­­nóság, hogy „egy büdös zsidót“ enged­nek az oltár elé.

Next