Igaz Szó, 1969. július-december (14. évfolyam, 13-24. szám)

1969-09-01 / 17. szám

vékenység a magyar tengerhajózás további fejlődésének fontos biztosí­téka. A hullámok magasra csapnak A tisztek és a legénység megfeszí­tett munkája, a hajó berendezései­nek javítgatása, külsejének csinosí­tása a látogató előtt afféle unalmas rutinmunkának tűnik s legkevésbé sem hasonlít a romantikus „tenge­­részélet”-ről alkotott közhelyekhez. Való igaz, hogy a hajón végzett munkában nagyon sok „hétköznapi” elem van, mint ahogy maga a tenge­ri hajózás is — a szárazföldi, válto­zatos képekkel elkényeztetett utazó számára — „unalmas”-nak tűnhet. A tenger azonban csak a menthetetle­nül fantáziátlan embereit számára tűnik unalmasnak — s ezeknek is csak akkor, ha felszíne nyugodt, ami nem túl gyakori eset. A viharos ten­geren azonban már bőven van „ese­mény”, s rendszerint nem kellemes meglepetés. A „Tokaj” legénysége is átélt már néhány nehéz órát — mi sem természetesebb azonban, hogy ezekről igen kurtán emlékeznek meg, vagy szerénységből, vagy hiú­ságból, attól függően, hogy kitüntet­­ték-e magukat a rakomány megóvá­sában, vagy fekvőhelyükhöz tapad­va, netán háborgó gyomorral várt­ák az enyhülést... A rossz emlékek azonban elhalvá­nyulnak, s az indulás előtti percek izgalma feledteti a szeretteiktől való búcsúzás szomorúságát is. A hajó — megfelelőképpen „letarolva” ahhoz, hogy elférjen a Duna-hidak alatt — a Szabadság-híd pesti hídfőjénél vá­rakozik. Elhangzik a jelentés: „A hajó útra kész!” Még néhány búcsú­szó, integetés, aztán mindenki elfog­lalja szolgálati helyét. Felbúg a kürt, lehullanak a rögzítőkábelek, dolgoz­ni kezdenek a motorok, s a „Tokaj” teste lassan elválik a rakpart kövei­től, hogy útnak induljon a tengerek felé. Fülöp János 20

Next