Igaz Szó, 1969. július-december (14. évfolyam, 13-24. szám)
1969-09-01 / 17. szám
vékenység a magyar tengerhajózás további fejlődésének fontos biztosítéka. A hullámok magasra csapnak A tisztek és a legénység megfeszített munkája, a hajó berendezéseinek javítgatása, külsejének csinosítása a látogató előtt afféle unalmas rutinmunkának tűnik s legkevésbé sem hasonlít a romantikus „tengerészélet”-ről alkotott közhelyekhez. Való igaz, hogy a hajón végzett munkában nagyon sok „hétköznapi” elem van, mint ahogy maga a tengeri hajózás is — a szárazföldi, változatos képekkel elkényeztetett utazó számára — „unalmas”-nak tűnhet. A tenger azonban csak a menthetetlenül fantáziátlan embereit számára tűnik unalmasnak — s ezeknek is csak akkor, ha felszíne nyugodt, ami nem túl gyakori eset. A viharos tengeren azonban már bőven van „esemény”, s rendszerint nem kellemes meglepetés. A „Tokaj” legénysége is átélt már néhány nehéz órát — mi sem természetesebb azonban, hogy ezekről igen kurtán emlékeznek meg, vagy szerénységből, vagy hiúságból, attól függően, hogy kitüntették-e magukat a rakomány megóvásában, vagy fekvőhelyükhöz tapadva, netán háborgó gyomorral várták az enyhülést... A rossz emlékek azonban elhalványulnak, s az indulás előtti percek izgalma feledteti a szeretteiktől való búcsúzás szomorúságát is. A hajó — megfelelőképpen „letarolva” ahhoz, hogy elférjen a Duna-hidak alatt — a Szabadság-híd pesti hídfőjénél várakozik. Elhangzik a jelentés: „A hajó útra kész!” Még néhány búcsúszó, integetés, aztán mindenki elfoglalja szolgálati helyét. Felbúg a kürt, lehullanak a rögzítőkábelek, dolgozni kezdenek a motorok, s a „Tokaj” teste lassan elválik a rakpart köveitől, hogy útnak induljon a tengerek felé. Fülöp János 20