Igaz Szó, 1973. január-június (18. évfolyam, 1-12. szám)
1973-02-15 / 4. szám
..Kérem, írják meg, hogy mi a különbség a Szovjetunióban az autonóm köztársaság és az autonóm terület között?” — kéri Nyírtas László tizedes elvtárs. VÁLASZUNK: Az autonóm köztársaság széles körű önkormányzattal rendelkező állami egység, amely érvényre juttatja a területén élő nemzetiség speciális igényeit, s annak megfelelően fejleszti a gazdasági, a kulturális életet. A Szovjetunióban 18 autonóm köztársaság van, mindegyikük valamely szövetségi köztársasághoz tartozik. Politikai önkormányzatuk kiterjed a törvényhozásra, a végrehajtásra és a bíráskodásra. Van saját alkotmányuk, s rendelkeznek saját legfelső államhatalmi szervekkel, minisztériumokkal. Az autonóm terület az ott lakó nemzetiség érdekeinek megfelelően szintén élvez bizonyos fokú önkormányzatot, de legfelsőbb szerve a Területi Tanács. A Szovjetunióban 10 autonóm terület van. Lakosságuk szabadon használhatja anyanyelvét az iskolában, a hivatalokban. „Hogyan lehet, hogy az emberek oly sokáig hittek (és még ma is vannak, akik hisznek) a túlvilágban, amikor számunkra világos, hogy ilyesmi nem létezik?” — kérdezi Nepka János honvéd elvtárs. „Láttam a moziban az Anna ezer napja című filmet VIII. Henrikről és szerencsétlen feleségéről. Már amikor Boleyn Annát lefejeztette, újabb lány után futott a király. Szeretném tudni, hogy hány felesége volt még és milyen sorsra jutottak?” — kérdezi Solymosi Anna-Mária gimnazista olvasónk. VÁLASZUNK: Jane Seymour lett a következő, tehát a harmadik felesége: ez gyermekének szülése közben meghalt; a negyedik feleség Anne Clew volt, ettől ismét elvált; ötödik feleségét, Catrin Howardot szintén lefejeztette; hatodik felesége, Caterin Parr pedig túlélte Henriket. Érdekes, amit a filmből csak sejteni lehetett: a kivégzett Boleyn Anna kislánya, az akkor hároméves Erzsébet később I. Erzsébet néven Anglia uralkodója és a Brit Birodalom megalapítója lett. VÁLASZUNK: Jól ismert lélektani törvény, hogy minden olyan hit, hiedelem, amelynek nem a tudatos és tudományos meggyőződés az alapja — az ismeretlentől való ösztönös félelmen, a tájékozatlanságon alapszik. A halál általában mindenkor izgatta az emberek fantáziáját. Az ősember, s a régi korok embere önkéntelenül igyekezett e kutatásban valamiféle támpontot keresni. A halálhoz hasonló állapotnak tartották sokáig az alvást. Úgy képzelték, hogy ilyenkor az ember „lelke” elrepül valahová. E hithez hozzájárult, hogy minden ember álmodik időnként, s álmaira gyakran emlékezik is. Az álomban azonban hihetetlen dolgok történnek meg. Aki álmodik, később azt hiheti, hogy valahol távol járt az imént, társai azonban biztosítják, hogy egész idő alatt az ágyában feküdt. Valahogy így keletkezhetett az a gondolat, hogy e világon kívül létezik egy másvilág, túlvilág is, ahová a meghalt emberek „lelke” végleg átköltözik. Az álomból szerzett tapasztalat e hitet erősítette, mindaddig, amíg a tudósok rá nem jöttek az álom lélektani törvényszerűségeire. Mindehhez hozzájárult, hogy az ember fél a haláltól, s könnyebb volt a kegyetlen valóságot elfogadni a kegyes hazugsággal, hogy az igazi, szép élet a túlvilágon kezdődik, mert a földi élet csak a „siralom völgye”. Miután ezt az általános félelmet a papok (valamennyi egyház papjai) évezredek óta ügyesen kihasználták, s összekötötték tanításaikkal — a „túlvilági élet” bizonyos erkölcsi tartartalmat is kapott. A hívők abban a hitben hunyták le szemüket, hogy az istenfélők a mennyországba, a hitetlenek a pokolba kerülnek. Kétségtelen, volt ennek erkölcsi fékentartó ereje, de a modern világ, amely nem hisz a túlvilágban, mert tudja, hogy az csupán az emberi agy, a képzelet szüleménye, s a halál, az agy szétesése után nincs többé képzelet — a modern világ tehát földi és emberi alapokra helyezi erkölcsét. Nem istenfélelemből, hanem emberi kötelességérzetből tartjuk meg a törvényeket.