Igen, 1997 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
10. Kyrie. Az ember léthelyzete Istennel szemben kettős: egyfelől a kicsinység és kiszolgáltatottság, másfelől a közelség, a megváltottság állapítható meg. E két, egymást kiegészítő gondolatot testesíti meg a szentmise két egymás melletti éneke: az Uram irgalmazz az alázatos könyörgést jeleníti meg, a Dicsőség pedig az istengyermekségnek való örvendezést. Vegyük először szemügyre a Kyrie gondolatvilágát. Major Máté építészünk írja önéletrajzában, hogy ateista létére ő is megtapasztalta a nehéz helyzetben való Istenhez rimánkodást. Néhány esztendős kisfia egy egyszerű influenza következtében előbb kétoldali tüdőgyulladást kapott, azután tüdőtályog keletkezett, majd izületi gyulladás, agyvelőgyulladás. A kórházban hihetetlen kínokkal járó orvosi beavatkozásokat végeztek el a gyermeken, megmentése érdekében: gerinccsapolás, fülszúrás, koponyalékelés. A kisfiú hol eszméletlen volt, hol pedig — mivel a hosszú hónapok alatt beszélni is elfelejtett— folyton nyöszörgött. Nappal az édesanyja volt vele a klinikán, éjszakánként pedig édesapja virrasztott mellette tehetetlenül. „Már a kórházba menet izgultam: milyen újabb hír, jó, vagy rossz vár, milyen új fordulat, szövődmény híre, vagy valami még kegyetlenebb. Már óriási megkönnyebbülést jelentett, ha nem változott, nem rosszabbodott a helyzet. Sejtettük-éreztük, hogy most életről-halálról van szó. Gyakran a legsötétebb kétségbeesés fogott el bennünket. Nem tudom, feleségemnek milyen titkolt reakciói voltak, de én néha kimentem a kórház WC-jébe, és ott sírtam, sőt könyörögtem a nagybetűs Istennek gyermekem életéért, ha kisbetűs isten bocsássa meg eltévelyedésemet. ” Igen, amit időszakonként a hitetlen is átél, hogy belelát a lét titkába, megtapasztalva, hogy az emberi élet valakinek az ajándéka, — nos ezt az igazság-fölfedezést mi, keresztények, hogy úgy mondjam, normálisnak tartjuk. Hitből fakadó gondolkodásmódunk „természetesnek” tartja, hogy ez emberi élet alaphelyzete. Kicsik vagyunk, emberi hatalmunk — az ún. egzisztenciális helyzetek mutatják — gyakorlatilag hatalomnélküliséget jelent. Létünk végtelenül törékeny. Rá vagyunk tehát szorulva Istennek, a létteljességnek az izgalmára, segítségére és könyömületére. Érdemes megfigyelnünk, hogy amikor Jézus az állhatatos imádságra buzdít minket példabeszédeiben, ezt a kiszolgáltatottság és ráhagyatkozás-perspektívát vázolja mindig fel, s ezen belül biztat bennünket a kitartó kérésre és könyörgésre. Az igazságtalan bíró példázatban (Lk 18,2-8) a szegény özvegyasszony addig hozakodik elő ügyével, híg a bíró kényszerűségből igazságot nem szolgáltat neki. „Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?” Az éjszakai kenyérkérő pedig a szomszéd ajtaján addig zörget, míg megkapja, amit akar. „Mondom nektek, ha azért, mert barátja, nem is kelne föl, alkalmatlankodása miatt mégis fölkel és odaadja, amire szüksége van.” (Lk 11,8) Jézus ezt a következtetést vonja le példabeszédeiből: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtó nyílik nektek. Mert aki kér, kap, aki keres, talál, s a zörgetőnek ajtó nyílik.” (Lk 11,9) Az eredeti szövegben az ún. divinum passivum formula szerepel: „ajtó nyittatik” ( Isten az, aki kinyitja az ajtót). Tehát „szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1), s mindezt Jézus a kérő, könyörgő imával kapcsolatban hangoztatta! Az Uram irgalmazza imádság sokszoros ismételgetése igen alkalmas volt a jézusi útmutatás liturgikus megvalósítására. Mert ezzel azt is kifejezésre juttatjuk, hogy rászorulunk Isten irgalmára, Jézus megváltására, mert önmagunktól nem tudunk megigazultakká válni. Ám azt is tartalmazza ez az ismétléses könyörgés, hogy Jézus biztatására teszszük ezt a képletes ajtón zörgetést, hiszen ő jogosított fel minket, hogy hozzá fordulhatunk, s bátran tehetjük ezt, míg be nem teljesíti megváltásunkat. Az első keresztény évszázadokban a liturgia nyelve (még Rómában is) a görög volt. Nagyon ősi tehát ez az ének, mert a később kialakult latin nyelvű liturgiába is eredeti szöveggel került át. A Kyrie Kürioszra, Krisztusra utal: őt Isten a feltámadással „Úrrá ( Küriosszá) és Messiássá tette” (ApCsel 2,36). Az eleosz pedig annyit jelent görögül: irgalom, könyörületes lehajlás. Tehát Kyrie eleiszont Uram irgalmazz! Ezt ismételgették egészen addig a szentmisében, amíg a liturgián elnöklő püspök vagy pap le nem állította. Bizonyos hagyományok arra is utalnak, hogy a számmisztika alapján hármas csoportokban 42-szer hangzott el a Kyrie eleiszon: Isten száma a tökéletesség, a hetes: az ember „majdnem Isten” a hatos. A 6 szól a 7- hez, ez pedig 42-t tesz ki. Nagy Szent Gergely pápa (590-604) idején kezdték felváltva ismételgetni a Kyrie eleiszont a Christe eleiszonnal, — természetesen a Christe Christosznak, azaz Krisztusnak a szólongatását jelenti. A VIII. századtól fogva lett ez 3x3-as tagozódású imádság. Hogy ennek szentháromságos utalása lenne, az a középkor jámbor tévedése: a Kyriosz és Christos egyaránt Krisztusra, a Megváltóra vonatkozik. Ez a könyörgés kifejezetten hozzá szól: Krisztushoz, aki bűneinket, az ellenünk szóló adóslevelet a keresztfán megsemmisítette (Kol 2.14), és létünkben fölemelt minket. Az ún. tropikus ( szövegbetoldású) Kyriék is ősi hagyományra mennek viszsza, már az 529-es toledói zsinat egyértelműen elterjedtként beszél róluk. A nagyobb ünnepeknél és bűnbánati időszakokban külön is megfogalmazzuk a jézusi megváltás speciális tartalmát, hogy annak megfelelő könyörgéssel álljunk Megváltónk ajtaja elé. Istennel szembeni léthelyzetünk tehát kettős, s mi most az egyiket megjelenítő Kyrie jelentésgazdagságát néztük át. Minden szentmisében az Uram irgalmazzénekkel drámaian szólongatjuk Krisztust. Tesszük ezt azért, mert állhatatosan meg akarjuk vallani, hogy saját emberi erőnk kevés létünk birtoklásához. Ám azt is kitartóan magunk elé állítjuk, egyre mélyebben tudatosítva, hogy egyedül az Ő irgalmasságából fakadó szeretet-áldozatba bekapcsolódva tudjuk magunkat az Atya által elfogadottá tenni. Tarjányi Zoltán MISEKALAUZ