Igen, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám

21. Az áldozat liturgiája: így nevezzük a szentmise má­sodik nagy egységét. Ez ka­tolikus hitünk központi cse­lekménye: áldozati lakoma formájában megjelenítjük azt, amit Isten a mi üdvösségün­kért tett, feláldozta egyszü­lött Fiát. Nem csak emléke­zünk a húsvéti misztériumra, hanem megemlékező meg­jelenítéssel jelenvalóvá tesz­­szük, aktualizáljuk. Két be­vezető magyarázatot kell át­gondolnunk ah­hoz, hogy kel­lő mélységben behatoljunk ebbe a misztériumba: egyik az áldozat, a másik (amivel legközelebb foglalkozunk) az étkezés, a lakoma. Az istenlévő ember, bár­mikor is élt, mindig kifeje­zésre akarta juttatni, hogy az ő életében valóságosan jelen van a láthatatlan Isten. Őrá figyel, őhozzá igazítja életét, s ez a viszony létének alapja és értelme. Ezt a gondolatot, az­ emberekkel való viszo­nyunkban is megragadhat­juk. Ha valaki nagyon szeret egy másik embert, hiába is­mételgeti: szeretlek, szeret­lek. Egy idő után a másik azt mondja: bizonyítsd be! Alkalmazkodj hozzám, hoz­zál áldozatot értem! Mutasd meg, hogy valóban énhoz­­zám igazítod az életed! Lát­ható, hogy a szeretet legmé­lyebb és leghitelesebb for­mája az áldozat. Az élő hitben ugyanezt éli meg az ember Istennel: a slit nem más, mint ennek a sze­mélyes létfüggésnek a felis­merése és az ápolása. Ezért nem meglepő, hogy lénye­gében minden vallásnak az imádság melletti alapmaga­tartása az áldozatbemutatás. Mert ez a kifejező eszköze annak, hogy Istennel még személyesebb, tökéletesebb kapcsolatra törekszünk. Az ókori vallások ezért, amikor áldozatot mutattak be, az em­beri életet jelképező eszkö­zöket használtak. Vagy az életfenntartáshoz szükséges dolgokkal (pl. gabona, ke­nyér, étkezésre szánt álla­tok), vagy speciálisan csak az emberre jellemző dol­gokkal (illatos anyagok, töm­jén) juttatták kifejezésre: ezek feláldozása hordozza legszemélyesebb önmagam Istennek való felajánlását. Az Ószövetség embere is így gondolkodott. Háromféle ál­dozatot mutattak be a jeru­­zsálemi templomban. Az el­ső az égőáldozat volt. Ennek lényege: az életemet meg­jelenítő értékeimet Istennek adom, tehát megsemmisí­tem. Elégetem, és a fölfelé szálló füst imádságomnak, hódolatomnak lesz a jelké­pe. Az égőáldozat tehát Is­ten imádását szolgálta, s ezt hivatalból, minden reggel és minden este, a nép nevében mutatták be az ország egyet­len templomában. Anyaga bármi lehetett (szarvasmar­ha, juh, kecske, szárnyas, gabona) a méz és kovász ki­vételével. Az előbbi nagyon kevés volt és orvosságnak számított, az utóbbi pedig a gonosz erjesztő-bomlasztó hatását jelképezte, ezért kel­lett mellőzni. A másik fajta áldozat az engesztelő áldozat volt. A bűnöktől, gyarlóságoktól va­ló, megtisztulási vágyat hor­dozta, tehát azt, hogy sajnál­kozunk: nem vagyunk méltó partnerei a bennünket ki­választó és szövetségével megajándékozó Istennek. Hangsúlyoznunk kell, hogy az Ószövetségben nem volt személyes bűnbocsánat (ez a Megváltó egyik legnagysze­rűbb újszövetségi ajándéka lett), ezért rítusokkal tudták kifejezésre juttatni a bűnbo­csánatot. Kétféle engesztelő áldozat volt: a nép bűneiért a bűn­áldozatot mutatták be: egy hím kecskét áldoztak fel, melynek vérét részint az oltár felé, részint a templom legbelső terme, a szentek szentjének függönye felé hintették. De ilyen jelképes bűn­áldozat volt a bűnbak szertartás is: a két állat kö­zül sorshúzással kijelölt bakra a nép vezetői rátették kezüket, mintegy ráadva a nép bűneit majd kizavarták a városon kívülre, a pusztá­ba, ahol (élelem és víz hiá­nyában) elpusztult. Tehát a bűneik a bakkal együtt meg­semmisültek. A vétek­ áldozat az ap­róbb egyéni hibák engesz­­telésére szolgált, pl. ha va­laki elfelejtette időben befi­zetni a templomadót, vagy súlyos betegségből fölépült (a korabeli gondolkodás a betegséget Isten büntetése­ként értelmezte, s ha valaki meggyógyult, az egyet jelen­tett azzal, hogy Isten meg­bocsátott neki, tehát utólag kellet engesztelnie az­ áldo­zattal). Ennek anyaga min­dig a kos volt. A harmadik áldozat (me­lyet legközelebb bővebben kifejtünk) a lakoma-áldozat volt. Az ókori ember ugyan­is nem személytelen gyors­étkezdékben kosztolt, ha­nem övéivel együtt. Akik együtt ettek, azok család­tagok, barátok, esetleg ir­galmasságból befogadott ide­genek voltak. Akivel együtt étkeztek, azok életük leg­fontosabb személyei voltak, akikkel természetesen a ben­sőséges viszonyra, a szere­­tetre törekedtek. Nos, a je­ruzsálemi templomban Is­tennel is együtt lehetett ét­kezni: miközben az oltáron égett a család áldozati ado­mánya, az oltár közelében együtt ettek a közösség tag­jai. Ez kötelező is volt évente egyszer. A három főünnep egyikére úgyis fel kellett za­rándokolni jeruzsálemi temp­lomba (Húsvét, Pünkösd, Sá­toros ünnep), s akkor erre, az Istennel való bensőséges, baráti kapcsolatra törekvő szertartásra is mód nyílt. Az általában földműveléssel és állattenyésztéssel foglalko­zó emberek ilyenkor bárányt áldoztak: átadtáák a papok­nak, azok a bőrét és belső részeit elégették az oltáron, a jobb lapockát és a szegy­csontot megkapták a papok, a többit pedig megsütötték, s az oltár közelében az ószö­vetségi emberek jámborul elfogyasztották. A számunkra már furcsa ószövetségi megvalósulás mögött föl kell fedeznünk, hogy ezek az áldozatok mi­lyen kifinomultan hordozták a hit lényegét. Azt, hogy létünk alapja az Istentől való függőségünk lévő felisme­rése, melyet imádással tar­tunk ébren. Azt, hogy ha életünk értelme az Istennel való viszony, akkor fáj ne­künk, hogy bűneinkkel és gyarlóságainkkal méltatla­nok vagyunk hozzá, s sze­retnénk tisztábbak, tökélete­sebbek lenni. S azt, hogy ha életünk lényege a bennünket szeretetből teremtő és meg­szólító Isten személye, ak­kor a lehető legbarátibb, leginkább szeretetre épülő kapcsolatra kell töreked­nünk vele szemben. Ám a keresztény embernek van egy még mélyebb fölfedezé­se is: Jézus keresztáldozatá­ban mindhármat beteljesí­tette. Saját magát emésztette el istendicséretként, ártatla­nul engesztelve Istent ér­tünk, bűnösökért. Áldozata „ínege­ető” táplálékká válik az Eukarisztiában. Tarjányi Zoltán MISEKALAUZ 5

Next