Ikarus, 1965 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1965-03-17 / 11. szám

1995. MÁRCIUS 17. Valami szebb kezdődött... Minden reggel a Városligeten keresztül és a Hungária úton sietett a mesteréhez, a bútorfényező kisiparoshoz. Sietve tette meg az utat, pontosan kellett kezdenie. Egy télután szombat reggel, amikor a liget fáiban újra indult a vérkerigés, mégis megállt az Uhri cég portájánál. Sokszor belesett már a kerítésen és látta az udvaron álló autókat, de akikor állt meg először. — Fényezőket felvesznek-e? — kérdezte a portást a 22 éves fiatalember. — Most, igen. Szombat reggel volt és hétfőn Gál Anitás már ott kezdett. Pedig nem volt rossz dolga a bútorfényezőnél, ott is szabadult két évvel azelőtt, de elvágyott, mást akart csinálni. 25 évvel ezelőtt alkalmazta az Uhri cég. Ekkor 30—40 fényező dolgozott náluk. Opel Blitz és Ford alvázakra készítettek felépítményt A fényezők varázsolták elő a színt, a fényt. A kész kocsik után űzették őket, s annyit kellett dolgozni, amennyit a munka megkívánt. Volt, amikor 16 órát is, de előfordult, hogy nem volt mit csinálni. — Gyerünk a Széchenyibe, fürödjünk egyet... Máskor az Állatkertben, vagy éppen az Angolparkban sétáltak. A háború molocja azonban csakhamar éhessé vált, a céget egyre több katonai rendeléssel látták el. Fokozódott a tempó. Katonai parancsnok ügyelt a munkájukra, vasárnaponként is be kellett jönnie Versesről. A SAS-behívókat gyors postások vitték a lakásokra. Gál Antalnak is mennie kellett. Az orosz síkságon fagyott meg a lába, hazaengedték, de a háború még nem engedte ki a markából. Katonai kocsik javítására rendelték és visszavonuláskor egyre nyugatabbra vitték a műhelyt és a munkásokat. Fogságba került, innen 1945 szeptemberében tért haza. Négyéves kislánya csodálkozva, idegenkedve nézte az ismeretlen bácsit... Íg néhány nap múlva az Uhris cég Hungária úti telepén dolgozott már. A nagy izgalmak kora lezárult, dolgozni kezdett. Megbecsülték a munkáját. Megkapta a sztahanovista oklevelet, csoportvezető lett, majd 1950-ben művezető. Telt az idő, a lánya felnőtt, ő meg észrevette, hogy ideghálózata már nem a régi, a naponként megújuló munka, harc egy-egy szálat megrongált. Kékes szeme néha hirtelen színt vált, szűrjke, majd zöld lesz. És kiabál az emberekkel. Hát hogy is ne, hiszen mennyit veszkedött, hogy jobb, szebb legyen a buszok fénye. Vannak azonban, akik nem törődnek sen ezzel, sem a közösség formálta törvényekkel. Hangosabban beszél! Megfogadta, hogy már nem teszi, de ha valami nem tetszik, kimondja, kerek-perec kimondja. • Világéletében szerette a szépet, hát ne legyen ideges, amikor kapkodva, késve hoznak egy alkatrészt: fújja le, de tegnap! Meg lehet tenni. I de milyen lesz az? Miért nem hozzák időben?! Ilyenkor dühbe gurul, mert nem I mindegy, hogy mit monda , nak arról, amit a Gál csinál-tatott. Visszafogja indulatát, még a szavakat is szűri a fogai között. Az új törvénykönyv rendelkezéseinek örül, miért megkönnyítik a művezetői munkáját. Vigyáz a szavaira akkor is, amikor a legújabb fényezési eljárásokról beszél. Mert hiszen jót akarnak és csinálnak, de hát 25 éves tapasztalatával lát egyet-mást, ami hiba. — Nagyot fejlődtünk: olyan vonali rendszert építettek, amelyben elválasztottak bennünket a szerelőktől, már nem dolgoznak a nyakunkon, nyugodtan végezhetjük a munkánkat, de azért szépség- hibák is vannak. Ezeket közös erővel ki lehet szűrni, meg lehet javítani; sok függ attól, hogy a fényezők milyen lelkiismeretesen végzik a munkájukat. A jelenlegi körülmények között lelkiismeretesebbnek kell lenni ahhoz, hogy jó legyen a fényezés. A tizenöt éves mű vezetősége megtanította arra, hogy időnként ki kell kapcsolódni, pihentet Tn kell az idegeit. Ma már ismeri az ország legszebb vidékeit, most messzebb tekint. Nem kényszer hajtja az országhatárokon túlra, mint egykor, hanem az, hogy gyönyörködjön a dobsinai jégbarlangban, a szirttetőkön megkapaszkodó várromokban Csehszlovákiában, élvezze Bécs furcsa varázsát és megcsodálja a svájci hegyek gleccsereit. Húsz évvel ezelőtt úgy érezte, az izgalmak kora lejárt, dolgozott, és észre sem vette, hogy mikor kezdődött valami új, egészen más, érdekesebb, szebb. Gerendás Ferenc kedvezőtlenebbnek bizonyult, mert nem rendszerbe telepítették az aknákat. Ráadásul az aknakutató műszert sem lehetett használni. Az aknák ugyanis faburkolatúak voltak, egy-egy 20 dekás „Tri IF"-vel töltve, a gyújtószerkezet pedig bakelitből készült. Azon a napon nem tudtunk több eredményt elérni: előbb meg kellett teremteni a szükséges aknakutató eszközt. Két méter hosszú, seprőnyél vastagságú botokat gyalultunk, majd azokat meghosszabbítottuk félméteres, nyolc milliméter vastag dróthuzallal, amelyet hegyesre kalapáltunk, és kész volt az aknakutató bot. Másnap már ezzel a felszereléssel kezdtük meg a munkát. Óvatosan, minden talpalatnyi földet át kellett szurkálni, és kifinomult hallással megállapítani, hogy mibe ütközött a bot vége. Más hangot adott, ha kőbe, mást,ha vasba és mást, ha fába. Minden kemény tárgynál letérdelve, szuronnyal kellett kibontani a földet, hogy napfényre hozzuk a gyilkos szörnyeteget. Még ma is borzongva gondolok arra a napra, amikor éppen csak egy kicsit csökkent a figyelmem és nem tartottam be azt a szabályt, hogy ahová lépünk, azt a helyet kétszer kell átszurkálni. A töltésoldalon haladtunk előre. Mindenkinek egy méteres sáv jutott. Tőlem jobbra, lejjebb, Zalecker Lajos bajtársam dolgozott. Léptem volna ismét előre, amikor rám kiáltott: — Ne lépj! Lentről az utolsó pillanatban vette észre, hogy egy akna doboza barnállik ki a földből. Ha ráléptem volna . . . Aznap már nem is tudtam dolgozni az idegességtől, olyan lelkiállapotban voltam, miután az aknát felszedtem és szétszereltem. Drága jó Zalecker barátomat összevissza csókoltam.Úgy szerettem őt, mint édes testvéremet, nyugodjon békében. Csak akkor váltunk el egymástól, amikor 1945. július 20-án, aknaszedés közben hősi halált halt Esztergom megyében. Azóta minden évben, július 20-án elmegyek az esztergomi temetőbe, hogy lerójam hálámat drága bajtársam, megmentőül sírjánál. Még ma is bánt, hogy én nem tudtam rajta segíteni. Ott vérzett el a közelemben, míg én is 36 aknaszilánktól megsebesülve, eszméletlenül feküdtem Kenye-mező-majornál, az aknamezőn. A HÉV vonalán tíz napig dolgoztunk, rengeteg aknát felszedtünk és hatástalanítottunk, majd egymás után adtuk át a pályaszakaszokat a forgalomnak. Gödöllő közelében, az utolsó napon történt. Jókora területet átkutattunk, s már csak szórványosan találtunk egy-egy taposó- vagy ahogy mi neveztük: egéraknát. Végül Haán István hadnagy így szólt: — Na fiúk, befejeztük. Megeszem a sapkámat, ha itt még aknát találunk. Felszaladtunk a töltésre, és leültünk a sínre, cigarettázni. Hadnagyunk lassan baktatott utánunk, mert a háborúban többször megsebesült és nehezen tudott járni. A töltés peremétől alig fél méterre lehetett, amikor hatalmas robbanást hallottunk, s szegény parancsnokunk visszazuhant a töltésről. Hozzá rohantunk, jött azonnal a motoros kocsi is, azután irány Gödöllő. Ott orvost nem találtunk, így a vérében fürdő hadnaggyal meg sem álltunk Pestig, illetve a Gumigyárig, ahol a felrobbantott százlábú hídon a motoroskocsi nem juthatott át. Egy szovjet katonai gépkocsit állítottunk meg, és az szállította be hadnagyunkat a szemklinikára. Napokon át lestük, vártuk, mi lesz a parancsnokunkkal. Kitűnő ember volt. Mire meggyógyult, közülünk már csak Kerekes György őrvezető és én maradtam életben, de mi is megsebesülve. . Miklós Béla szakaszvezető, Stadler István és Zalecker Lajos őrvezetők hősi halált haltak, miközben Esztergom megye útjait, falvait, földjeit tisztították meg a háború gyilkos eszközeitől, hogy megindulhasson a békés építőmunka. Amit a demokratikus hadsereg utász tűzszerészei tettek — önzetlenül tették a népért, az új társadalomért. Hősi halátt halt bajtársaimnak ajánlom ezeket a sorokat. Azt hiszem, jó lenne, ha a Budapesti Helyiérdekű Vasút dolgozói és Esztergom megye illetékesei megemlékeznének róluk hazánk felszabadulásának 20. évfordulóján. A tűzszerészek sírjai gondozatlanok, bár évenként egyszer én rendbe szoktam hozni azokat. A megemlékezés most méltó lenne hősi cselekedeteikhez. Egy volt tűzszerész jeligével A múlt héten történt Ki rúgott öngólt? — Amikor a három is négy „Magyar lány Lipcséből ismét eltelt egy hét, egy közönséges „hétköznapi” hét, amikor nem történt semmi „különösebb” esemény a gyárban. Nem volt nagygyűlés, túl vagyunk már a pártalapszervezeti és a szakszervezeti választásokon is, nem látogattak most hozzánk miniszteri küldöttségek sem. „Csak” végeztük napi munkánkat, ki-ki a maga helyén, a műhelyben vagy az irodában. Ragadjunk ki mégis egy-egy pillanatot ezekből a szürke hétköznapokból. * A hét elején szabad pártnapot tartottak a famintás üzemben. Két óra után a gépiek mellett összeültek egy kis beszélgetésre a műhely dolgozói. Átmentek hozzájuks a szerszámüzemiek is, hogy meghallgassák Nyúl János alapszervezeti párttitkár tájékoztatását az időszerű bel- és külpolitikai kérdésekről. A hallgatók lehettek vagy negyvenen. Az előadónak ilyen kérdésekre kellett válaszolnia: mi a helyzet Dél-Vietnamban? mi az a Hallstein-doktrina? hogyan rúgott öngólt a bonni kormány az arab világban? milyen hatással lehet a száj- és körömfájás a közellátásra? és így tovább. — Jó és hasznos volt ez a kis tájékoztatás — hallottuk a dolgozóktól. — Az ilyesmi mindig érdekli az embert. * Csütörtökön az Ikarus újság fotóriporterét megszólította a székesüzemben Makó Zoltán segédmunkás. Kicsit sértődötten, kicsit számonkérően, de jogos öntudattal. — Az elvtárs engem tavaly, s még decemberben lefényképe- zett, de mi van a képpel? !. — Sajnos, nem sikerült a fel- I vétel. Ilyesmi előfordul. — Hej, pedig úgy szeretném megmutatni otthon az asszonynak meg a gyerekeknek: látjátok, igy dolgozom én a gyárban. A felvételt tehát most megismételtük. Amit ide, mellé írunk az újság hasábjain, azt az üzem többi dolgozóitól hallottuk. — Makó Zoltán kitűnő munkás. Gyakran két-három ember helyett dolgozik, mégis mindig jókedvű. Szeretetből mi csak Zenésznek hívjuk, mert szépen tud muzsikálni. Ha szólunk neki, hogy valamilyen anyagra szükségünk van, azonnal a segítségünkre siet. Még csak nyolc hónapja dolgozik az Ikarusban, de — ahogy ő mondja — talán már innen fog nyugdíjba menni. Addig persze, még sok víz lefolyik a Dunán. — Nagyon jók ma már az emberek, ezért szeretek köztük dolgozni !— mondja Makó Zoltán. — A napokban például meglátott a munkavédelmi osztály vezetője, amint „angyalhajat” raktam a kocsira. Azt kérdi, hogy miért egye- jdül cipekedem, nem egy em- s bernek való ez a munka. Mon- I dom neki, hogy mert csak egyedül vagyok. Erre az osztálvezető odajött hozzám, és rakta velem együtt a hatvankilós bálákat... — Hány gyereke van? — kérdeztük Makó Zoltántól. — Négy. Egy három- és egy nyolcéves fiú, meg egy ötéves kislány. — Ez csak három. — Igen, de két héten belül megérkezik a negyedik is ... ! A múlt héten — már másoddik hete — huszonnégy német fiatal (köztük 19 fiú és öt lány) dolgozott gyárunk különböző munkahelyein. A piesti Bánki Donát Gépipari Technikum meghívására érkeztek hazánkba az NDK-ból, pontosabban a lipcsei mérnökképző iskolából. Két hétig üzemeinkkel ismerkedtek, s ezen a héten megtekintik a főváros és az ország néhány nevezetességét, illetve vidékét. A nyáron majd a magyar technikum fiataljai utaznak Lipcsébe. A vendégek közül a 21 éves Marianne Kopacekkel beszélgettünk a szerkesztőségben. Magas, barna lány, szemét és arcvonását vagy akár életét, terveit, elképzeléseit tekintve — mintha magyar lány lenne. Marianne elmondta, hogy Lipcse mellett, Schönebeckben lakik a szüleivel, 19 éves öccsével. Édesapja asztalos, a fél lábát elvesztette a háborúban. Most egy üzemben dolgozik, ahol munkatársai segítségével átalakította a gépét, hogy ülve végezhesse a munkáját. A Marianne öccse építésznek készül, hiszen ,,az építészekre szép feladat vár az NDK-ban is”. Édesanyjuk a háztartást vezeti. Marianne a 12 osztályos iskolát végezte el, érettségizett, és egyúttal szakmát is szerzett. Műszaki rajzolói képesítéssel iratkozott be a mérnökiskolába. Tudja hol tart, ismeri jövőjét. Azt is, hogy az iskola után hol folt dolgozni, mennyi lesz a keresete, és hogy ki lesz a férje... Mosolyogva mondja: — Frank Wittmann a vőlegényem. Együtt tanulunk, s természetesen együtt vagyunk most is ezen a tanulmányúton, ősszel megtartjuk az esküvőt, majd egy vagy két évig az én szüleimnél lakunk, azután elköltözünk a saját lakásunkba... ■k íme, három különböző epizódot ragadtunk ki a hét eseményeiből. Különbözőek, és mégis van közös vonásuk. Ez pedig az, hogy dolgozó, politizáló, tervezgető emberek a szereplői. Emberek, akiknek közös céljuk érteni és szebbé boldogabbá tenni az életet Kovács József Ismerkedés a farmotoros autóbusz motorjával. Középen Marianne Kopacek, jobbról Siegfried Stanke — a lipcsei mérnökképző iskola hallgatói — és Kiszely Ernő motorszerelő. Makó Zoltán, a székgyártóüzem anyagmozgató munkása. IKARUS 3 Ennyit csak elvárhatok Az elmúlt évben rövid híradásban közöltük, hogy a székes üzem vezetője fegyelmi büntetést kapott, mivel magánszemélyeknek térítés nélkül végeztetett munkát. Mindenki által ismert, nyílt titok volt, hogy ha valakinek leszakadt egy kabátgombja, vagy a táskájának a füle, Géza bácsi szívesen megcsináltatta. Vajon mi a helyzet ma? Weiler Géza íróasztalán egy levél fekszik, gondosan műanyaglapok közé helyezve. — Sokat segít nekem ez a levél — mutatja az üzemvezető. „Tudomásomra jutott, hogy a vezetése alatt álló kárpitos üzem bizonylatolás nélkül magánmunkákat folytat.” — Ezzel kezdődik a levél, amelyben aztán a 63 060/62-es KGM-rendeletből idézetek következnek. „A vállalat eszközeivel a dolgozók saját céljukra szolgáló tárgyakat nem készíthetnek, illetve nem javíthatnak.” És végül ez áll a levélben: „Figyelmeztetem, az utasítások szigorú megtartásához ragaszkodjék. Hirth Ferenc igazgató”. A levél az asztalon fekszik, és nem hiába, mert tegnap is jöttek, és ma is: — Géza bácsi, legyen szíves! Géza bácsi, igazán semmiség! Az üzemvezető érvel: nem lehet, nem helyes, otthon is meg tudja csinálni. Itt ez sokkal többe kerül, mint gondolja: a munkabér, a rezsi, az anyag. Mi nem vagyunk javító vállalat. A kérő sokszor visszafordul, elnézést kér és elmegy, de van, aki erősködik. Ekkor nyújtják kezébe az igazgatói levelet. Akad, aki ezután már megérti, de van, aki megsértődik. — Nekem nem akarja megcsinálni, már húsz éve vagyok a vállalatnál. — Tudja maga, hogy én mit csináltam ennek a gyárnak, mennyi hasznot hoztam ?... — Nekem nem teszik' 'ezt meg, ezt a semmiséget, aki olyan jól dolgozom... És amikor haragos arccal bevágják az ajtót, az üzemvezető kissé kellemetlenül érzi magát, elvégre ő is elősegítette, hogy ilyen szellem uralkodjon el. Régebben, amikor az irodákban és a műhelyekben járt és megkérték, Géza bácsi, a táskám elszakadt, ő a hóna alá csapta a táskát és maga vitte fel a műhelybe. Aztán persze a kárpitosok egyike-másika önállóan is fusizni kezdett. Miért ne? Hozzávetőleges számítások szerint havonta 600—700 forintot is fizettek ki munkabérként ilyen apróságok elvégzésére. S még ehhez járult a rezsi. Évekig folyt ez, míg egyszer egy jó szándékú cselekedetéért feljelentették az üzemvezetőt. Akkor történt, amikor a szalagrendszert építették és nagy gondot jelentett, hogy a villanyszerelés munkája mellett a termelést is folytathassák. Úgy látszott, hogy százezer forintos értékű kiesés lesz, az üzemvezető ekkor megkérte a villanyszerelőket, úgy osszák be a munkát, hogy ne legyen kiesés. Ha segítenek, csináltat nekik két aktatáskát. Remekül megoldották a villanyszerelés munkáját. Nem vált kiesés, a táskák elkészültek, de fegyelmi lett belőle. — Valahogy én természetesnek vettem akkor — mondja Weiler Géza —, nem éreztem, hogy vétek az erkölcs ellen. Nem, azóta semmi ilyet nem engedek meg. De azért van itt még egy gond. Előfordul, hogy más üzemek vezetői vagy pedig művezetői felküldenek ide munkát, péládul egy elszakadt gépszíjat: kérem, csinálják meg, mert nem tudunk dolgozni. Ez is szabálytalan, mert mi csak rendelésre dolgozhatunk, és azt a főosztály hagyja jóvá. Én honnan tudtam megállapítani, hogy arra tényleg szüksége van-e a műhelynek, vagy éppen magáncélra akarják használni? Jó lenne, ha mindenki gyinnn is hívzon írja ki figyelmet. ■ (gerendás)