Intézeti Szemle 4. (1974.)
MAGYAR NYELV | Prileszky Csilla : Megjegyzések a felszólító módú mellékmondatról A magyar mellékmondatoknak számottevő része felszólító módban áll. Leíró nyelvtani szemszögből nézve legnagyobb gyakorisággal alanyi, tárgyi, célhatározói és bizonyos állandó határozói mellékmondatok között fordulnak elő a felszólító módú mellékmondatok, ritkábban állítmányi és jelzői mellékmondatok között. A mondattani viszonyok azonban kizárólag a célhatározói mellékmondatok esetében döntő jelentőségű a felszólító mód létrehozása szempontjából. A felszólító módú mellékmondatok túlnyomó részében jelentéstani jegyekből kell kiindulnunk ahhoz, hogy meghatározhassuk használatuk körét. Én elsősorban a nyelvoktatás gyakorlati szempontjaiból kiindulva szeretnék néhány jelentésbeli disztinkciót tenni a felszólító módú mellékmondatokkal kapcsolatban, és rámutatni arra az összefüggésre, amely a főmondat tartalmi, jelentésbeli jegyei és a felszólító módú mellékmondat formai jegyei között fennáll? Vizsgálódásom vezérfonala az igekötő mellékmondatbeli helye, ez ugyanis rávilágít a formális, szintaktikai azonosságokon belül meglévő tartalmi, szemantikai különbözőségekre, és jó fogódzót ad a felszólító módú mellékmondatot előidéző jelentéstani jegyek kategorizálásához. A következő azonos mondattani viszonyt kifejező mondatpárok mellékmondatában az igekötős ige eltérő szórendű: A nővér azt mondta, hogy menjünk be a beteghez. A nővér megengedte, hogy bemenjünk a beteghez. Elment, hogy megváltsa a jegyét. Elküldték, hogy váltsa meg a jegyét. Az igekötős ige eltérő szórendje a főmondat állítmányának eltérő